forditani figyelmet. Eddig főképen csak kritikusnak, beszélyirónak s
mérges deákpárti vezérczikkirónak tekintettem, pedig nehány költeménye,
igaz hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán
illik. De számot tesz a többi is.
Gyulai Pál ur lassan dolgozik. Látom müveiről. Még azok a költeményei
is, melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei.
Őszinte és igaz iró. Minden eszméjét jól megfontolta s minden eszméje az
övé. Nem uj eszme az. Hol van uj eszme? De addig le nem irja, mig az ő
életében és tapasztalásában az ő egyéni tulajdonává nem válik. Minden
érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott
fejlődött ki s ha már hervatagon is, ott él az ő szivében. Az ilyen irót
becsülöm. Az ilyent tartom igaz irónak.
Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem.
Vannak románczai, balladái s elbeszélései is. De ezek is telvék elégiai
hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezektől sehol se tud
szabadulni. Szinte gyöngévé teszi itt-amott ez az erőssége. Még Romhányi
is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete meg nem engedi, hogy az
eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső
gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a
költészet igaz és benső törvényei szerint oldja meg.
S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat abban, hogy Romhányiját
befejezhesse. Tett ő kisérletet arra eleget, hogy meséjét tovább
szőjje-fonja. Bizonyára van asztalfiókjában egy csomó töredékes
versszakasza, melylyel azonban nem akar a világ elé lépni. Vagy elégeti,
vagy örökség gyanánt akarja hagyni maga után. Gyulai Pál ur ma
hetvennégy éves s mikor Romhányi utolsó énekét irta, akkor negyvenhat
éves volt. Az utolsó huszonnyolcz év óta ne dolgozott volna Gyulai Pál
ur?
Dolgozott.
Hiszen utazásunk közben azt is megigérte, hogy Badacsonyt beleszövi nagy
költői elbeszélésébe. Ha megigérte: erre is tett kisérletet. Költői
ereje nem hagyta cserbe. A Balaton körüli utazás csak fokozta ezt az
erőt. Hiszen épen az utazás évében 1875-ben irta legszebb költeményét,
melynek czime: »Egy fiatal leányhoz«. Ezt se Petőfi, se Byron, se Göthe
szebben meg nem irták volna.
Másutt az ok, nem az életkorban.
Gyulai Pál ur a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szeretetben, se
gyülöletben, se szerelemben.
Hogy szelleme az ő eredeti alkatában képes lett volna-e nagy
szenvedélyeket szülni s fölnevelni: oly kérdés, mely fölött hiábavaló
minden elmélkedés. Ha képes lett volna is: életpályája nem engedte e
képesség kifejlődését.
Sohase volt gazdag, a ki időt, erőt, vért és fiatalságot koczkáztasson.
Sohase volt olyan szegény, hogy egyszerü ruhája s mindennapi kenyere
hiányzott volna. Nyomor nem kényszeritette daczra.
Sokat tanult. A nagy szenvedély kikerüli azt az embert, a kit sokszor
lát könyvek között.
Nevelő volt, tanár volt, akadémiai tag volt. Bizonyos foku rendet,
pontosságot, tekintélyt és komoly magatartást követel mind a három
állás. A nagy szenvedély pedig utálja ezeket a polgári erényeket.
Képzeljétek el csak Petőfit, Byront, Heinét, a mint az ábéabot tanitja
valami gróf fiucskának.
Kritikussá vált. Birálgatás és nagy szenvedély nem férnek össze. A nagy
szenvedély se önmagát nem birálgatja, se a világ javitásával nem
törődik. A nagy szenvedély csak önmagáért él s csak példaként oktat vagy
ijeszt.
Van Gyulai Pál urnak egy istentelen rossz szerelmi verse. Huszonhat éves
korában irta. Azt irta a lányhoz, a kit imádott: »Nem vagy te legszebb a
világon, Tán oly szép sem, mint képzelem.« – – »Mért lennél szebb, mért
lennél legszebb? – Hisz akkor nem volnál enyém!«
Példátlan ez!
Hogy egy huszonhat éves ifju ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit
imád? Hogy a költő ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád s
lantjával megörökit? Hogy rögtön lemondjon arról a lányról, mihelyt az
volna a legszebb? Hogy elismerje s bevallja azt, hogy a legszebb lányhoz
se joga, se ereje s azt a végzet másnak szánta s nem neki? Bevallja ezt
s ebben megnyugodjék a helyett, hogy inkább összedöntse a világot,
mintsem az ő hölgyét másnak engedje át? Mit szólt volna ahhoz Beatrice,
Laura és Szegedy Róza, ha Dante, Petrarka és Kisfaludy fölöttük ilyen
összehasonlitó, birálgató, egybevető, megfontolt, érett, józan, higgadt,
lemondó, bölcs és mérsékelt kiegyezésre jutottak volna?
Ejh-hajh Gyulai Pál ur – ezt a verset a költő, a kritikus s az egykori
fiatal ember legnagyobb bünének közakarattal fogadjuk el!
– – A nagy szenvedélyt nem ismeri hát Gyulai Pál ur szelleme. Minthogy
pedig Romhányiban ott a hol félben szakadt, a hős és hősné oly helyzetbe
jutott, a melyből csak a nagy szenvedélynek ismerői képesek a költői
kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál ur nem fogja
befejezni soha. Jól legalább semmi esetre.
Milyen arcza van Gyulai Pál urnak?
Arcza nem tökéletes magyar arcz. Szemeinek csillogásában van valami, a
mi nem magyar. A magyar ember szemén kevés a fénypont, de a fénypontok
nagyobbak, mint a román, a szerb vagy az örmény ember szemén. Gyulai Pál
ur szemén is több a fénypont, mint a magyar szemen szokott lenni.
Valamelyik apai vagy anyai őse nem magyar volt s szemeinek fénye arra
ütött vissza.
Fiatal koromban a jellemet a szemek tüzéből s a szem körüli finom
vonásokból meglehetős biztossággal föl tudtam ismerni. Voltak azonban
észlelésem biztosságának határai.
A nők arczáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni.
Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, a hol a férfi
életkora nem messze esett az enyémtől. Kis gyermeknél, öreg embernél
sohase voltam biztos. Legkevésbbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál,
különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak tul a
Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, czigánynál már épen nem biztam
észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kinait
láttam: meg se kisértettem a szemekből és arczvonásokból puhatolni ki a
jellemet.
A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban
levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé.
Ezt mindenki tudja. Igy van ez az állatoknál is.
De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, a kiknek lelkében
valamely határozott nagy bünre való erős hajlam él. A tolvajnak, a
gyilkosnak, a hazugnak megvan a maga jellemző szemefénye. De ez a
szemfény nem minden fajnál egyenlő. Az egyik faj szemefényéből vont
következés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a tul-a-dunai magyarnál
kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk
folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek,
hirtelen haragunak s gyilkos hajlamunak vélhetjük. De már a délszlávot
és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé
leereszkedése, a többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.
A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka és sörittas
emberről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a borittasra teszek
észrevételt.
Együtt van husz borittas magyar. Az egyik dalol, a másik vitatkozik, a
harmadik némán ül. Van, a ki dicsekszik, van, a ki sir, apjának,
anyjának minden keserüsége eszébe jut. Némelyik hőssé lesz s szónokol s
a másik házsártos s valakibe belevesz minden áron. Van, a ki jó pajtás s
az egész világot keblére öleli; van, a ki komolyan bölcselkedik. Olyan
is van, a ki szerelmes s minden lányt és asszonyt meg akar hóditani.
Olyan is van, a ki ha részeg, mindjárt németül beszél.
Egyetlen józan emberről se lehet előre megmondani: melyik jellemvonás
domborodik ki nála, ha sok bort iszik. De ha sok bort ivott s agyát
megnyomja már a szesz: akkor szemefénye megváltozik s a szeme körüli
finom vonalak módosulnak. Ezt figyeljétek meg sokszor és gondosan, de a
fiatal ember éles szemével s aztán figyeljétek meg akkor is, a mikor
józan: eljuttok oda, a hova én jutottam, hogy a szemnek fénye s a szem
körüli finom vonalak az ember valódi jellemének nagyobb vonásaira nézve
tájékozódást nyujtanak.
Bizonyságom a fénykép. Ez, ha hű, nagy áruló. A jó embert és a rossz
embert kegyetlen hűséggel megmutatja. Jobban csaknem mint a tükör. A
nagy festőknek a nagy rajzolóknak óriási tehetségük van az arczok
legfinomabb vonásait is megismerni s azokat megörökiteni. Szerencse, de
egyuttal furcsa sajátság is, hogy ők a jellemekkel s azok erkölcsi
értékével nem törődnek. Ha nem igy volna: a legtöbb embernek nem volna
tanácsos hozzájuk közeliteni. A jellemnek minden nagy titkát nyomban
fölismernék.
Ha Gyulai Pál ur tul-a-dunai magyar volna s ha ősei közt nem lett volna
vagy román vagy örmény: őt irigy, házsártos, kegyetlenkedő természetü
embernek kellene tartanunk. A két szeme közt való némi eltérés, felső
pilláinak kissé ereszkedett volta, a szem fénypontjainak sokasága, a
szem körüli vonalak s alsó állkapcsainak némi vaskossága erre vallanak.
Igaz, hogy rég volt, huszonöt év előtt volt, a mikor őt megfigyeltem.
Mig ő ábrándos arczczal, merengő szemekkel nézte Rezivár és Tátika
romjait, a méltóságos Szentgyörgy hegyét s azt a pontot, a hol Berzsenyi
utoljára látta édes szülőföldjét, a tündérszép Kemenesalját s míg szemei
a látás határán körüljártak s ott azon a határon a sötét Bakonyt, a
fényes Tihanyt és Somogy végtelen ligeteit végig legelték: addig néztem
én meg őt gondosan.
Visszatérő utunk alatt nagy vitába keveredtünk. Akkor még nemzeti
irodalmunk történetéről Toldy Ferencz felfogása uralkodott s ezt
vallotta Gyulai Pál ur is. E szerint nemzeti irodalmunk ujjászületése
Kazinczy nevéhez és müködéséhez füződik.
Ezzel szemben én azt állitottam, hogy Kisfaludy, Berzsenyi s társaik a
tul-a-dunai irók s költők alkották ujra a század legelső éveiben a
nemzeti irodalmat. Azt állitottam, hogy olvasó közönséget Kisfaludy
teremtett s a magyar nők szivét, s a magyar ifjuság képzeletét Himfy
dalai s az édes bus nemesi regék s Berzsenyi lantjának harsogó dalai
hóditották meg a költészet és szépirodalom számára. Uj alakban kell
tehát összeállitani irodalmunk történetét.
Gyulai Pál urnak ma is sok élcze van az én felfogásom rovására, nekem
pedig ma is sok igazságom van az ő felfogásának rovására.
CSOBÁNCZ VÁRA.
(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A
pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)
Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, a
mikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot
küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol
találhattunk volna mi közelben valamely posta vagy táviró állomást?
Ebéd után Csobáncz várát kellett megtekintenünk.
Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós
Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenczczel és Gyulai Pál
urral maradtam.
Tördemicz felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül
Gyula-Keszin, föl a várhegy oldalának virágzó szőlők közt szűk és mély
satóuton. A szőlőhegy közepén kis tisztáson leszálltunk a kocsikról s
gyalog indultunk utnak fölfelé.
Gyulai Pál ur itt is csak megállott egy ponton s nyakát hátra szegve,
esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szurva, harsány hangon
kijelenté:
– Nem megyek tovább!
Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Fél óra
alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!
– Nem megyek! Én itt is eleget látok.
Hát hiszen igaza volt. Tapolcza városára s a körüle elterülő völgyön
fölséges táj nyilt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szentgyörgy hegyei,
szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok,
csárdák, malmok, tanyák, utak, dülők, patakok ezer változata.
Salamon Ferencz is megszólalt.
– Én is itt maradok Gyulaival.
Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy
Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott
maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.
S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál ur,
a miről még eddig semmit se tudott.
Hangosan beszélgetett Salamon Ferenczczel. S beszélgetés közben
lassan-lassan ballagtak a mély uton fölfelé.
A mint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jó képü, szálas termetü
paraszt ember, valamelyik gyulakeszi szőlős gazda. De nem a mély uton
jött, hanem fönt az útparton a gyepes pázsiton, a szőlőutak végén.
A mint jön: meglátja lent az ut fenekén azt a két úrforma embert.
Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvü
mind a kettő s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.
Megáll s nézi őket. De Gyulai Pál ur és Salamon föl se tekint, ballag
tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is s kiséri őket ott a part
tetején fölfelé.
Egyszer aztán lekiált hozzájuk.
– Adjon isten jó napot!
Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz a nagy beszélgetés közben nem halották
a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A
gazda azonban onnan az utpartról még egyszer hangosan lekiáltott:
– Mondtam már: adjon isten jó napot!
Ezt már meghallották. Gyulai Pál ur felnézett a magasba, megállt s nagy
fennen visszakiáltott:
– Adjon isten!
A gazda ember is megállt.
– Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?
– Miért kérdezi azt kelmed?
– Mert hát a pinczém itt van ám az ut mellett.
– Nem törődünk mi azzal a pinczével!
Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna ur
bizonyosan messze vidékről tévedt erre felé.
– De van ám a pinczében bor is.
– Nem törődünk mi a borral se.
– Hová valók az urak?
Gyulai Pál ur dévaj büszkeséggel kiáltott föl:
– Erdélyországiak!
– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pinczém előtt már akkor el nem
mennek az urak a nélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!
A mély ut csakhamar a felszinre jutott. Ott feküdt mellette a pincze
balkéz felől. Kőboltos pincze nádfedelü előépülettel. Kettős ajtaja az
utra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörü pázsit. Sietett
előre a gazdaember s mire az erdélyországiak oda értek, ő már a nyitott
ajtóban állott s egyik kezében a lopótököt lóbálta.
Gyulai Pál ur még ott is tünődött, még ott sem tudott a helyzet
magaslatára emelkedni. Salamon Ferencznek kellett őt biztatnia, hogy a
pinczébe betérjenek.
S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott,
vendégeit is megkinálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál ur a
gazdától a maga ingerkedő magas hangján:
– De hát voltaképen miért is hivott be ide kegyelmed bennünket?
– Nehéz feje van az urnak! Nem mondtam már, hogy a pinczém az ut szinén
van s hogy az urak a pinczém előtt mentek volna el?
– Hátha még sem jöttünk volna be?
– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy lelketlenség lett volna. Csuffá
tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már,
tessék leülni.
A sajtógerendáról levett az ember egy üveg poharat. Biz az nem volt
kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblitette kissé s aztán szinültig
eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.
– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem
az urakat erőben, egészségben, jó kedvben, békességben. Kik légyenek az
urak és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak
szerencsével és isten áldásával. Ha pedig haza térnek: bút, bajt,
szomoruságot otthon ne érjenek s otthonvalóikat jó egészségben találják.
Az én istenem áldja meg az urakat, a miért e mi országunkat jó szivvel
meglátogatták.
Gyulai Pál ur mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogyse
értette meg, miről van szó. Már nyult a tele pohár után, de a gazda nem
adta a kezébe.
– Először majd magam iszom!
Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak
azután töltötte meg ismét s nyujtotta egymás után vendégeinek. Salamon
Ferencz előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a
fiatal paraszt ember ősmagyar ember, a ki minden poharát köszöntővel
issza s szivesen adja az utasnak, a mije van, de jó szót vár a maga jó
szavára.
Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember
Veszprémben is, Zalában is.
Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő
mindig ut mellett, a darab szőlő a dülők közt fekszik. A kinek szőleje
ut mellé esik: az már oda pinczét épit.
A pincze két részből áll.
A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak,
idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda
jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt
összejárhatja s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól,
üres hordó harsány hangon kong.
Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a
pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete,
hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szive
s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A sziv, az agy és az
erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást.
Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek.
Szivnek, agynak és erszénynek hizelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a
hizelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza.
Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hizelgőnek. A közönség hite
időszakonként változik. A uj minisztert mindig lángésznek hiszi, a
bukott minisztert mindig szamárnak. Igy van a bankárral is.
Hát az érző szivekkel hogy van?
Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boros hordó, mint a
miniszter, vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort
hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked
vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz
belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve.
Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy
olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase
izlelt.
Az asszonysziv hasonlit sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódit, de
gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csinján bánj mindkettővel,
mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni
mindkettőbe. Üres hordó, üres nősziv egyaránt keveset ér. Ha te miattad
lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszivet
már csak más töltheti meg.
Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd
guruljon le a völgynek. A nőszivet sohase oszd meg mással, borodat
sohase magad idd meg. Erre hivd magadhoz jó barátaidat.
A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja
ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi
magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele
van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne
sajnálkozzanak rajta.
A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes
szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a
sütő és főző edények Ide hivja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső
pinczéből s itt kinálgatja jó szivvel, szeretettel, vidám orczával. Csak
arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.
Behiv pedig egy pohár borra minden utonjárót.
Drótos tót, bugyros zsidó, babkár, kucséber, vándorló legény, magános
czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt
parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa
arra visz, meg kell kinálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót
hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek
pedig az isten áldása de mindig jól esnék!
Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is
olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csak a satóut mellett fekszik. Mert
amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig
leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított
egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották előljárónak még az
olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országut mellett levő
pinczéjébe. »Elbujt az utonjárók elől.« E szóval vége lett a
becsületnek.
Hát az olyan ember miként utazott, a kit nagy vidéken mindenki ismert, a
kinek száz rokona; ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országut
mellett levő szőlőbirtokosok közt?
Sehogyse utazott. Vagy éjjel kellett az országuton a pinczék előtt gyors
hajtással elszöknie. Apám egyszer a nagy Forintos-harczok idején a
márcziusi megyegyülésre indult el Zala-Egerszegre és csakugyan oda ért a
májusi közgyülésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni
Somogy vármegyének, őszre se ért volna máskép haza.
Ez volt hajdan tul a Dunán a véndéglátás.
Ebbe keveredett bele Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz is Csobáncz
hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb
beleszoktak s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket
föltaláltuk: Gyulai Pál urnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra
fakadt.
Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha
nem hallottam.
Mi azonban megmásztuk a hegyet s megnéztük a várat.
Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke multnak szomoru emlékei, annyi
dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!
Meleg juniusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, a mint a várurak
utján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy,
a záporeső, a vizomlás, a kecske és birkanyájak taposása. Nem is út már
az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép
Gyulaffy-lányok, a várnak deli urnői. Talán öszvérháton, talán
szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.
Szilágyi Sándor a történetbuvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár
alapvonalait. Itt volt a várur lakása, amott a vendégek palotája, a
várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a
barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát
Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, a hol
annyi átok szállott törökre, németre s annyi áldás szállott a mindig
üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?
GYULAFFY LÁSZLÓ.
(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy
vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy
tanusága.)
Hejh Gyulaffy László – te még igaz magyar voltál!
Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok
el a nagyhirü hősről, a mint azokat a hagyomány a mi számunkra
megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz
mindakettő.
Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrinyi Miklósnak, a szigetvári
hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot
töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobáncz várában.
Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobáncz várába. A
követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga
alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fujni. Hangja
rekedt, szavát alig hallani.
– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram Zrinyi
Miklós, nyargalj a királyhoz s mondd meg neki tennenmagad, sok a török
Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország
határát, jöjjön segitségül.
Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára
pattan s a Gönczöl szekerének rudja még alá se fordul, sötét éjjel már
ott terem Győr várának kapujánál, beszélni valója van magyarok
királyával.
Hajh de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német
papnak hosszu miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is
elmul, déleste is elmul, mire a lovagot eléje eresztik.
– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a
te hatalmad, adj minekünk segitséget, védelmezd meg magyarok országát,
magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege
Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt; –
hogy hallgatták volna meg a magyar szót?