– Imádkozzál.
– Oh én uram, én istenem, ments meg engem büntől, nyomoruságtól,
hirtelen való haláltól. Tedd boldoggá és szerencséssé, a kik engemet
szeretnek s ne büntesd meg azokat se, a kik engemet nem szeretnek. Adjál
nekem s az én édes testvér-bátyámnak bocsánatot és örök üdvösséget.
Ámen!
Mig a szegény gyerek imádkozott s két összetett kezét az égre emelte:
addig a gonosz testvér elővett a tarisznyából egy zsineget, rákötötte a
kőre s a zsinegből még nyakbavető hurkot is csinált. Mikor hallotta,
hogy beteg öcscse ő érte is imádkozott, eltévesztette a hurokkötést. Egy
szempillantásig gondolkodóba esett. De azután észrevette a tévedést s a
hurokkötést jól csinálta.
– Készen vagy-e már?
– Készen vagyok.
A gonosz testvér fölemelte a zsinegnél fogva a követ s a hurkot
szétfeszitve, odalépett öcscséhez.
Ebben a pillanatban megkondult a harangszó.
Mély, tiszta, fönséges hang búgott a sötét égből, a vizek mélységéből, a
hegyek magasságából, a távol messzeségből, Badacsony ormáról. Megszólalt
a Harangozó Börcz! Istennek tiltó szava volt az.
A mint a gonosz testvér meghallotta a harangszót, megbillent alatta a
csónak s ő hanyatt-homlok a vizbe zuhant. A nagy kő zsinegje kezefejére
hurkolódott s a kő is a vizbe esett vele együtt. Sohase találták meg a
holttestét, a hullám se sodorta ki a somogyi partra.
Maga ment haza a beteg gyerek. Meggyógyult, megerősödött, isten
megáldotta, maradékai ma is élnek. De imádságába azóta is befoglalta
testvérbátyját.
A harangozó sziklától tovább mentünk a fensik napnyugati peremére. Itt
már sima, gyöpös mező van. Innen szabadon el lehet látni arra a
hegyvonalra, mely kezdődik a Balaton partján a Sárkányerdőnél s vonul
észak felé Reziváron, Tátikán, Szentgyörgyön át Sümeghig, Ságh hegyéig,
Kemenes aljáig, Somlyó hegyének méltóságos alakjáig. A fölkelő nap
sugarai ragyogó fénynyel boritották az egész szigligeti völgyet s a
messze távol tündöklő szépségeit.
Alig voltunk száz lépésnyire attól a ponttól, a hol tökéletes a látás s
ime akadályra bukkantunk. Társaságunk benső egyetértését fölbomlás
fenyegette.
GYULAI PÁL UR.
(Gyulai Pál ur termete milyen magas? – Deák Ferencz czime. – Deák
levelei Vörösmartyhoz. – Gyulai Pál ur nem akar mozdulni a vadkörtefa
alól. – De azért mégis csak felugrik. – Tóth Kálmán Gyulai Pál urról. –
Gyulai Pál ur költészete. – Nem ismeri a szenvedélyt. – A rosz vers. –
Mit beszél a szemek tüze?)
Volt ott a tisztáson egy lombos vadkörtefa. Szép zöld fényes pázsit
terült el alatta. Gyulai Pál urnak nagyon megtetszett ez a pázsit s a fa
árnyéka. Se szólt, se beszélt, csak leheveredett a fa árnyékában. Nézte
az eget és a falevelet.
– Nem megyek tovább.
Rászóltam.
– De bizony jön még ötven lépésnyire.
– Nekem már elég volt.
Közbeszólt Salamon is, Szilágyi Sándor is.
– Ne bolondulj Pali, jer velünk.
Hiába volt. Gyulai Pál ur nem az az ember, a kit férfias, komoly
elhatározásából könnyedén ki lehet zavarni.
Mi elmentünk a fensik szélére. Ott pár lábnyival magasabb a domb, mint a
hol a vadkörtefa áll. Onnan még egyszer szólitottam Gyulai Pál urat.
Buzgólkodásomat föl se vette.
Ötven lépés távolságról jól megnéztem akkor azt a fekvő alakot.
Csakugyan kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur.
Talán a látó csalódás játszott velem. Nem is első eset volt életemben.
Vadász emberek, utazók, éles figyelők jól ismerik ezt a csalódást.
A földi párák köde óriásokká növeli az alakokat. A tihanyi Csucshegyet
egykor egy őszi reggelnek ritka ködében a Himalája magasságában láttam.
Egykor negyven év előtt egy legelésző fekete csordát láttam a debreczeni
homokbuczkákon a savósguti erdő mellett. Fogadtam, hogy bivalycsorda.
Hát pedig fekete juhnyáj volt.
Más alkalommal a szentgáli Bakonyban vadásztam a Halyag egyik völgyében.
Két vagy három puskalövésnyi távolban egy irtóztató állat ugrott le
szemem láttára egy vizmosásba. Óriási bölénynek látszott, de sudár
termettel. Pedig csak őzbak volt, nem bölény. Gyakran igy játszik
szemünkkel és képzeletünkkel a délibáb is.
De megforditva is gyakran bele esünk a látó csalódásba. Van valamely
köde a napfénynek is. Fekvő szarvast őznek látunk, őzkecskét hitvány
nyulnak. Ott fekszik a hatalmas bika kétszáz lépésnyire az avarban. »De
füstös a nyaka, de hosszu a szarva annak a rugott borjunak.« »Nem borju
az uram, hanem czimeres bika.« Juhnyáj legelész a hegyoldalon. Nyüzsgő
féregnek látszik az a nyáj. A Gellérthegyet hol kavicsdombnak, hol
sziklaóriásnak nézi az ember, a mint földi párának vagy napfénynek ködén
át tekint reá.
Bizony kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur ott a vadkörtefa alatt.
Milyen magas lehet ő? Ugy hiszem, százötvenöt czentiméternél nem
magasabb. A francziák bevennék katonának, a poroszok nem.
Mindenki ismeri róla Deák Ferencz adomáját.
Deák Ferencz nagyon szerette Gyulai Pál urat. Sokszor volt vele, mikor
kivált Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta. Gyakran találkoztak
Vörösmartynénál is, Bezerédy Istvánnál is, Ráth Mór könyvkereskedőnél
is, de Deák Ferencz Angol Királynő-beli lakásán is.
Gyulai Pál ur erdélyi ember. Megszokta Erdélyben, hogy mindenkit igaz
czime után szólitson. Erdélyben megkivánja ezt a társaság. Gyulai Pál ur
nem tudta elgondolni, miként szólitsa Deák Ferenczet. Mi lehet ennek
igaz czime?
Tekintetes ur?
E czim illetné meg mint birtokost, mint táblabirót, mint okleveles
ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e czimen senkise szólitja.
Nagyságos ur?
E czim illetné meg, mint képviselőt s ez a legáltalánosabb megszólitás.
Igy szólitják a pinczérek, hordárok, levélhordók, kéregetők,
képviselőházi szolgák s körbeli alkalmazottak. Ámde a »Nagyságos« czim
Erdélyben a fejedelem czime s egyébként is Gyulai Pál ur nem az az
ember, a ki könnyü szerrel alkalmazkodjék a közönség szokásához.
Méltóságos ur?
E czim illetné meg talán, mint 1848-iki minisztert. 1848-ban a
miniszteri állásnak nem volt külön czime. Minden minisztert az a czim
illette meg, a melyet hazulról hozott. Kossuthnak és Deáknak, Szemerének
és Klauzálnak »tekintetes miniszter ur« volt a czime. Madarász József
még a »tekintetes« czimet se adta meg. Az öreg Táncsics pedig »kend«-nek
szólitotta a minisztereket. Eszterházy »főméltóságu« volt; Batthányi,
Széchenyi, Eötvös »méltóságos« volt; Mészáros csak maga volt a
»nagyságos«. 1865-től kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a
48-iki volt minisztereket »méltóságos«-nak czimezte. De mit szólna ehhez
Deák?
Kegyelmes ur?
Isten mentsen! A ki Deákot kegyelmes urnak szólitaná, azt vagy kinézné
vagy egy hatos alamizsnával bocsátaná el szobájából.
Pajtás – látod-e? Urambátyám – hallod-e?
Igy beszélnek egymással a képviselők. De Deák Ferenczet csak 1848 előtti
képviselőtársai szólitották »te«-nek; minden uj ember más szóval
tisztelte meg.
Nagy tünődésben volt tehát Gyulai Pál ur, mit csináljon társalgás közben
Deák czimével. Egyszer aztán neki rohant a kérdésnek egyenesen.
– Legyen kegyes kérem megmondani, miként szólitsam?
Deák szerette Gyulai Pál urat.
– Ugy szólitson a hogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha
barátjának szólit.
A ki Deákot ismerte, az jól tudja, hogy ez a szó tőle se enyelgés, se
pajzánság, se leereszkedés nem volt, hanem komoly szó volt. Deák
csakugyan méltónak tartotta Gyulai Pál urat arra, hogy vele barátságban
álljon. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól
össze is szidta. A mit Gyulai Pál ur rendszerint meg is érdemelt.
Egyszer arról volt szó, hogy Deák ritkán mehet a szinházba, – pártkör,
miniszterek, értekezletek, látogatások minden idejét elveszik. Deák
Ferencz a régi Nemzeti Szinház nagy alakjaiért lelkesült. Egressy,
Lendvay, Szentpétery, Megyery, Laborfalvi Róza, Schodelné: ezekhez
kapcsolódtak ifjabb korának édesebb szinmüvészeti emlékei.
– Csodálatos, mondja Deák, hogy mostanában nem támadnak a szinpad
számára olyan nagy tehetségek, mint a negyvenes években.
Gyulai Pál ur oda ugrik, mint a macska:
– Hát képviselők, szónokok, államférfiak támadnak? Hiszen azok se
támadnak!
– Micsoda szamárság ezeket igy összehasonlitani?
De Gyulai Pál ur nem engedett.
– Szinész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon
teremti az egyiket ugy mint a másikat.
Első pillanatra nem tetszett Deáknak ez az elmélet. Hiszen a
képviselőben nem a tehetség, hanem a kötelességérzet a fődolog, a
szinészben pedig tehetség nélkül semmit se ér a puszta kötelességérzet.
Hanem utóbb mégis csak kiengesztelődött Gyulai Pál ur elméletével. A
körben, a mely akkor az Uri utczában volt, már maga beszélte el
jókedvüen.
Mikor Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta: életrajzi adatok
forrásaként Vörösmartyné átadta neki azokat a leveleket is, melyeket
egykor Deák Ferencz intézett Vörösmartyhoz. Volt vagy negyven levél, de
talán több is. Hiszen Deák és Vörösmarty barátsága 1830 körül kezdődött.
A leveleket Vörösmarty gondosan megőrizte. Vörösmartyné egy szalaggal
szépen összekötött csomagba adta át Gyulai Pál urnak.
Gyulai Pál ur nagy bolondságot követett el a levelekkel.
Elvitte azokat Deákhoz s rettentő fontos képpel megkérdezte töle, hogy a
nagy költő életrajzához fölhasználhatja-e a leveleket.
No hiszen kikapott akkor Gyulai Pál ur. Diákkora óta olyan fenyitésben
nem részesült.
– Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? Hogy meritek az én
bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az olyan irásokat
használni föl, a melyek nyilvánossá tételét irójuk meg nem engedte? Hol
vannak azok a levelek?
– Itt vannak nálam!
– Add ide.
Gyulai Pál ur odaadta a leveleket s Deák azon módon s abban a
pillanatban bedobta a levélcsomagot az égő kályhába.
S ez megtörtént a nélkül, hogy Gyulai Pál ur a leveleket előbb gondosan
lemásolta volna a nemzet számára.
És Gyulai Pál ur ezt megcselekedte akkor, a mikor jól ismerhette Deák
Ferencz nézetét arról, hogy miként szabad vagy nem szabad közférfiak
élettörténetéhez a magán cselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt
iratokat felhasználni.
Ezekben a levelekben pedig a nemzetnek nagy kincse veszett el.
Az ifju Deák Ferencz tizennyolcz éves korától kezdve ezekben fejti ki
gondolkozását és nézetét Vörösmarty költészetéről s az irodalomnak arról
a hatalmáról, melylyel a nemzetet fölébreszteni, öntudatra kelteni s
ujjászületését előidézni képes.
Ezek a levelek világot deritettek a nagy költő szerelmének történetére.
Mikor és miként ismerkedett meg Csajághy Laurával? Miként nőtt szerelme
s a szerelem miként lett élete sorsának intézője? Mit remélt, mitől
félt, mik voltak aggodalmai? Minő aggodalmakat táplált Deák a nagy költő
házasulási szándéka fölött? Vörösmarty és Laura szivének tiszta és
fönséges mozgalmai örökre eltüntek szemeink elől.
De eltünt más is.
Deáknak a nőkhöz való viszonya rejtély. Életében is az volt s halála
után még sötétebb lett az a rejtély. Sohase nősült. Szivének szerelmi
föllángolásáról senki se tudott bizonyosat. Az a sziv pedig nagy volt,
nemes volt s mélyen érző. Az elégett levelekben száz észrevétele volt
Deáknak a szivről, szerelemről, házasságról, férfinak és nőnek benső
szövetségéről. S ez észrevételek nagy része saját tapasztalatából, saját
érzéseiből eredt. Deák nem volt nőgyülölő. Nem kerülte a nőket és
sohasem mondott róluk rosszat. Tehát az ő szive is meghajolt egykor a
természet örök törvénye előtt. Öreg korában szerette a sikamlós
adomákat, de adomáiban is csak szerelmes nőkről beszél, feslett erkölcsü
nőkről sohasem beszél. A nőkről való magas gondolkozását sohase
boritotta el semmi árnyék. A nagy költő egyik legbizalmasabb barátja
volt. A nagy költő egészen feltárta szivét ő előtte, tehát legjobb
barátja elől ő se zárhatta el egészen a magáét. Az elégett levelekkel
minden adat, minden tapasztalatnak és érzésnek minden irott emléke
elenyészett.
Oh Gyulai Pál ur, de nagy bolondságot csinált is kelmed akkor!
Mi szükség volt arra a kérdezgetésre? Mi szükség volt arra, hogy azokat
a leveleket a zsebében tartsa? Hogy lehetett le nem másolni azokat?
Volt Gyulai Pál urnak két apró termetü jó barátja. Az egyik Szabó Károly
a történetbuvár, a másik Szabó József a kő- és földbuvár. Mindig önérzet
dagasztotta Gyulai Pál ur keblét, mikor ezekre gondolt. Akkor is, mikor
Deák meghatározta az ő termetének nagyságát.
Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. Gróf Mikes, Csengery,
Trefort. Gyulai Pál ur hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben.
Azt mondja valaki:
– Teringette, milyen kis termetü ember ez a Gyulai!
Gyulai Pál ur neki fordul.
– Láttam én már kisebb embert is, mint magam vagyok.
– De nem ingyen!
Ezt Deák Ferencz mondta. Gyulai Pál ur ellenvetését elnyelte a zajos
vidámság, a mi erre nyomban következett.
Azok miatt a levelek miatt megérdemelte ezt kelmed Gyulai Pál ur!
Nem egy Deák-adoma van Gyulai Pál ur személyével kapcsolatban. A hevesi
dinnyetermesztés s a budai keserüviz nem utolsó a sok között. De a hány
csak van: mind eszembe jutott, mikor néztem őt ott a vadkörtefa alatt
hevertében.
– Várj csak Gyulai Pál ur, majd kimozditlak én a vadkörtefa alól.
Oda szóltam Nagy Miklóshoz, Salamon Ferenczhez, Szilágyi Sándorhoz.
– Álljatok mellém! Oda nézzetek, ott áll Tátika vára! Annak tulsó
lábánál vonul el az országut Sümeghről Keszthely felé. Tátika mögött
észak felé fél mérföldnyire fekszik Bazsi falva. Egész addig mindig jól
lehet látni észak felé Ságh hegyét és Kemenesalját. Bazsitól délre van
egy lejtő, az ut is fordul ott, ha azon lejövünk, nem látni többé Sághot
sehonnan. E lejtő magasán állt meg Berzsenyi, midőn szülőföldéről,
Kemenesaljáról 1808-ban végkép elköltözött. Itt bucsuzott el örök szép
költeményében Kemenesaljától:
»Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentul elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer s reád visszanézek. – Ti
kékellő halmok gyönyörü vidékek! Vegyétek bús könyemet!«
Még akkor megvolt hangom tisztasága. Politika, hurut, hanyatló kor,
mezei gazdálkodás s egyéb efféle nyavalyák még akkor nem bántak ugy
hangommal, mint rozsda a vassal. Berzsenyi gyönyörü költeményét erős
hangon mondtam el. Hangomat elvitte a reggeli szellő a vadkörtefa alá
Gyulai Pál ur füleihez.
A zerge is ugrik, a mókus is ugrik, a szöcske is ugrik, de mind semmi
ahhoz, a hogy Gyulai Pál ur felugrott. Vadkörtefa árnyéka, zöld pázsit
illata, daczoló szeszélye: mind erről lemondott abban a pillanatban.
– Hol az a pont? Hol állott meg Berzsenyi? Honnan nézett ő vissza Ság
hegyére és Kemenesaljára?
Mire mindezt elkérdezte: már ott is volt mellettem s villogó szemeiben
költői merengéssé alakult át minden tüz, minden dacz, minden villogás.
Hát hiszen csak ezt akartam. Az én szavamra, a mi szavunkra oda nem jött
volna, Berzsenyi szavára pedig rohanva jött oda.
Gyulai Pál ur is elhagyta egykor Erdélyt, az ő szülőföldjét huszonötéves
korában. Nem végkép hagyta el, mert hiszen még 1851 után is visszatért
oda s menyasszonyát, ifju nejét is oda vitte a Szamos partjára. De a
mikor először elhagyta, ő is megállott Erdély határán, a bércz tetején,
ő is érezte még sokáig Erdély levegőjét s ő is leborult még szülőfölde
határán, »mint a vándor gyermek, ki édes anyjának sirhalmán pihen meg.«
Ennek emlékezete tolult szivére, a mikor Berzsenyi hangját meghallotta.
Rég nem találkoztam Gyulai Pál urral s erről a dologról huszonöt év óta
nem beszéltem vele. Szinte bánt a kiváncsiság: emlékezik-e még
mindezekre?
Emlékezik-e még arra, hogy egykor jámbor lelkü, nyugodt vérü s óriás
szellemü nagy irónk, Kemény Zsigmond báró mily hosszasan beszélgetett
vele Berzsenyi költészetének szépségeiről? Emlékezik-e még arra, hogy ő
maga is egykor mennyire rajongott Berzsenyiért s kivált a multra
visszasóhajtó költeményeiért?
Salamon Ferencz azonban közbeszólt:
– Ki tudja közületek tovább Berzsenyi bucsuzását?
– Tudom én!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelid szerelmek s vidám
nyájasságok – Örömmel telt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Hiv szivünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyiló rózsát
letapodjuk, Messzebb járnak szemeink. – Bámulva kergetjük álmunk tarka
képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét – S későn hullnak
könyeink!«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Im ez Gyulai Pál ur költészete. Száz év előtt Berzsenyi irta ezt, ötven
év óta Gyulai Pál ur lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy
Berzsenyit utánozza vagy akárki mást utánozzon, hanem azért, mert
költészetének már ez a természete. Ilyennek született s ilyennek maradt.
Ez a költészet csupa elégia.
Az elégia a multban mereng. Nem előre néz, hanem hátra. A mi történt, a
mi elmult, a mi vissza nem jő, a mit mégis látunk, mégis érzünk, soha el
nem felejthetünk: arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjuságunk,
szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a
képzelet. Ott telik meg a lélek bölcsességgel és hangulattal s ennek a
bölcsességnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.
Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a multban, az
is elmult; – a mi fájdalom volt benne: az is elmult. Se bubánatra, se
vidámságra nincs igazi okunk: akár örömünknek, akár fájdalmunknak
elmulásáról emlékezzünk. És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még
csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong föl a magasba;
merengés, mely nem merül el a fájdalomban; emlékezés, melynek már se
könyje, se kaczagása; néma öröm, a mely nem dicsekszik; édes bánat, a
mely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény,
melynek alig van melege, de azért megvan szelid ragyogása: ime ezekből
áll a költő lelkének minden gazdagsága.
»Csak a mult hervadt mezején – szakitgatok egy-két virágot« – irja a
költő 1853-ban, mikor a lányt, kit ifjukori szerelme rajongott körül,
ujra látja. S bizony egész költészetét jellemzi Gyulai Pál ur ezzel az ő
egy-két szavával.
Nem volt termékeny az ő költészete. Verses költeményei elférnek két kis
kötetben. Elkezdett irni 1846-ban s irt egész ötven éven keresztül.
Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rugnak
ezerötszáz versszakra. Egy esztendőre harmincz versszak. Természetesen
öt sorral számitva. Tehát Gyulai Pál urnak két egész napra s még vagy
nyolcz órára volt szüksége, hogy egyetlen sort el tudjon késziteni. Ha
Petőfi igy dolgozik; épen háromszáz esztendeig kell még élnie, hogy
összes költeményeit megirhassa.
Igaz, hogy a költő nagyságát s költeményeinek becsét nem a méter, liter
és kilogramm törvényei szerint kell megmérni. De hát milyen rangu költő
a mi irodalmunkban Gyulai Pál ur?
Fiatal koromban meglehetős figyelő voltam. A mi szemem elé került vagy a
minek közelébe jutottam: azt iparkodtam jól megnézni s ha lehető volt,
jól megismerni. Hogy az a csillagos ég volt-e vagy egy kis ebihal, Deák
Ferencz volt-e vagy csak egy osztálytanácsos: ebben nem tettem
különbséget. Az én észlelésem egyaránt kiterjedt mindenre. Rossz szokás,
nem is ajánlom senkinek. A ki a közpályán boldogulni akar, annak nem
tanácsos az embereket jól ismerni. Az minden embert akkorának lásson, a
mekkorának a tömeg látja. És minden embert ugy becsüljön, a hogy
időnként a tömeg becsüli. A ki az embereket jól ismeri: az nem igy
cselekszik. Az az embereket belső értékük szerint becsüli meg. Az
jellemre, őszinteségre, meggyőzödésre, igaz érdemre, lelki erők valódi
mértékére s egyéb ilyféle dolgokra tekint. Holott a gyakorlati
bölcsesség szerint az embereket csak vagyonuk, napdijosztálybeli rangjuk
s a napi sikerek látszata szerint kell becsülni és megitélni.
Ha még egyszer fiatal ember leszek: én is igy cselekszem.
Az emberek belső értékét gyakran nehéz dolog fölismerni. S a
fölismerésnek sok módja van. Mindegyik módon meg kell kisérteni.
Egyik módja az: ki kell puhatolni, mint vélekedik az én emberem oly
egyénekről, a kiket én jól ismerek s a kiket neki is ismerni kell? Ha
becsületes embert rágalmaz, ha hitvány embert becsül, ha az igazi nagyot
fitymálja, ha az önzőben vagy széltolóban vezért lát, ha méltó
küzdőtársát gyülöli vagy utálja, ha az embereket s a világ tüneményeit
saját haszna vagy kára szerint itéli meg: akkor már lelkének nagy
rejtekeihez megvan a kulcsom. A rejtekek már akkor fölnyithatók s én
azokba egymásután betekinthetek. Ha kedvem van hozzá!
Irók, bölcsek, költők lelkéhez müveik adják kezünkbe a kulcsot. De az
egész lélekhez még azok se adják.
Csodálatos vágy vonzza az embert a bölcsek és költők gondolkozásának és
érzésének világában körültekinteni. Abban a világban, a hol az öröktől
fogva élő és sohase uj emberi eszmék és érzések és hangulatok uj alakjai
megteremnek.
Tóth Kálmánt akartam egykor megismerni. Az ötvenes években sok
költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, bubánatos szerelmi
dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták s küzködő
szerelmesek e dalokat idézték viszályaik közben egymás fejére és
szivére.
Együtt voltunk képviselők, ott ismerkedtem meg vele igazán a
törvényhozásban.
Egy szép nyári napon 1872-ben kiszálltam a Margitszigetre. Néhányszor
megkerültük a szigetet s addig enyelegtem vele, mig beszélgető kedve
egészen megjött. Gyönyörü szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s
egy nőnek lelke tévedt belé s nála is maradt haláláig. A haragot, a
boszut, az elkeseredést nem ismerte. Az igazi rosszról még fogalma se
volt. Magában nem találta, másban föl nem ismerte. Talán el se hitte.
Lelkesedéssel beszélt multjáról, örömeiről, csalódásairól, szerelmeiről.
Ott a százados fák alatt, rezgő lombok alján, zöld napsugarak közt.
Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrinyi Miklósról, Kossuthról,
Deákról, az Orleánsi Szüzről, Shakespearról, Hugo Viktorról.
Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolva mondta el véleményét.
Kérdezősködtem tőle Gyulai Pál urról is.
Ugy rémlik előttem, hogy 1855-ben bajvivásra keltek egymással s valami
semmiség miatt perczekig lövöldöztek egymásra. Gyulai Pál ur akkor irtó
hadjáratot inditott a füzfapoéták ellen, a kik iszonyu tömegekben
sátoros czigányok módjára ellepték Helikon berkeit és ligeteit s onnan a
múzsákat kiszoritották. S a hadjárat alatt ugy beleszokott a
hadakozásba, hogy utóbb mindenféle poétát, még az igaz poétát is ki
akarta kergetni a ligetből. Igy akadt össze Tóth Kálmánnal is, a ki
pedig nem üres kézzel sietett oda.
Hogy ne lettem volna hát kiváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai
Pál urról?
Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla és költészetéről.
– Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet ugy
a megirásával: én irtam volna meg. Meg is mondtam neki nem egyszer, hogy
tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el pajtás, tőlem lopta el. Nem
ismered? Ez a »Szeretnélek még egyszer látni!…« Ugy-e emlékszel rá?
– De bizony nem emlékszem én!
– Boldogtalan!
Oda állt egy óriási szilfa alá, közel a szent Margit-féle zárda
romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyü feje, fényes, fehér homloka,
karikaszemei, pörge bajusza, hegyes kis franczia szakálla s egész
arczának sugárzó mosolygása bizony nem valami ábrándos, merengő,
világfájdalomérző alakot állitottak elém. De mikor el kezdte nekem
szavalni azt a költeményt: »Szeretnélek még egyszer látni!« – akkor
ihletésnek szent párázata fogta el huszárgyerek-arczát s én áhitattal
tekintettem rá. Le nem birtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott
még engem is.
»Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyitna egy pillanat. Mit
szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldulnám – Éretted
ifjuságomat.«
Ez a költemény utolsó szaka. A könyje kicsordult, mikor idáig jutott. Az
utolsó sorokat kétszer is elmondotta.
Azután megcsillapodott, karon fogott.
– Gyulai ezt tőlem rabolta, ezt elhidd pajtás!
S elbeszélte egy ifjukori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a
kitört viszályt, az elválást, az ujra találkozást. S minő tüzzel
beszélte el!