hogy ott van az ifju, valamit keresett volna ott.
Az ifju se szólni, se mozdulni nem mert. Szemeit a szüznek fényes
arczára szegezé. De egy szempillantás alatt a lány is észrevette őt,
hirtelen megfordult s szó nélkül kirebbent az ajtón. Akkor ugrott föl az
ifju, akkor vágta a falhoz pipáját s szilaj indulattal sietett a lány
után.
Hiába! A szüz alakja eltünt.
Visszatántorgott szobájába. Őrjöngő fájdalom fogta el testét-lelkét.
Fogait csikorgatta öntudatlanul. Azután leborult az asztalra s keserü
könyei megáztatták dolmánya ujját.
Meddig volt igy: maga se tudja. Beesteledett, hivták vacsorára.
Dolmányát begombolta, sarkantyuját összecsapta, bajuszát kipödörte s
ment vacsorára.
– Hadd nézzek hát még egyszer annak a lánynak a szemébe!
Késő volt már. Elment az a lány szó nélkül. Befogatott s haza hajtatott
az eötvösi kastélyba. Egyetlen bucsuszava, egyetlen bucsu tekintete nem
volt az ifjuhoz.
Ejh – mit az a lány! Elhervad a rózsa, uj bimbója támad!
Támad-e hát?
Bement vacsorára. Még mindig nagy társaság volt együtt. Férfiak, nők,
hajadonok, gyereklányok.
»Hogy ki ne tanulják szivem keserves állapotját, jó kedvet kelle
szinlelnem és dühösségemben szilaj vidámságra fakadtam.«
Igy irja a költő.
Bizony bolond volt ő félig-meddig.
Oly vad kedve támadt, hogy elbámult rajta mindenki. Ötletei csak ugy
szikráztak, bókjai szédülésbe hozták az asszonyokat, dalaira pezsgésbe
jött öregnek és fiatalnak vére.
– Adjátok ide hegedümet.
Rákezdett egy hires kuruczdalra, a melynek hangjánál a legénynek lába
nem maradhat nyugton, hacsak nem sánta, béna, isten nyomorékja.
Torzszövege él már csak annak a dalnak. »Megismerni a kanászt Csosza
járásáról, Üzött-füzött bocskoráról, Tarisznyaszijáról.«
Huzta egész lelkéből, egész bolond keserü szivéből. Azután fölkelt az
asztal mellől s huzta is, dalolta is, járta is. Sarkantyuja csak ugy
pengett, erős hangja csak ugy zúgott, szilaj kedve csak ugy áradt,
szerelmes vad szive majd megszakadt.
Azután földhöz vágta hegedüjét. Darabjai csak ugy robbantak szerteszét.
Karjára vett egy kis leányt.
Zalabéri Horváth Rozit. Tizenöt éves kedves barna gyönyörü lány volt.
Gyerek volt még. Álmodni se tudott arról, mi a sziv, mi a szerelem. Csak
nézte, csak bámulta azt a deli szép ifjut. De belé is szeretett. Nem
szivből, nem is szinből, csak úgy a gyereklánynak képzeletéből.
Ezt fogta karjára, ezzel dalolt s ezzel tánczolt mind az egész
társaságnak nagy gyönyörüségére.
Oda sug a kis lánynak fülébe:
– Lenne-e kedves hugom az én feleségem?
A lányka megáll, nyugalomra inti a költőt is és csókolni való édes,
aranyos, teljes komolysággal azt feleli:
– Ez komoly ügy, Sándor bácsi, beszéljen először édes mamámmal, intézze
el vele a dolgot, akkor megnyeri az én szives beleegyezésemet is.
Mindenki hallotta e párbeszédet.
Az öreg Gyömörey akkorát nevetett, hogy rengő poczakja majdnem
feldöntötte az asztalt.
De egyik asszony oda sugott a másiknak a fülébe:
– Szegény Kisfaludy megbolondult. Kár ezért a derék ifjuért.
Az a derék ifju pedig hajnal felé lóra ült. Onnan fölül, Somlyó felöl
kegyetlen hideg havas esős vihar támadt. Elkelt volna a bunda is, de az
ifju megint csak kigombolta huszár dolmányát. Hadd vágja a vihar azt a
kutya szivet, talán használ neki. Ártan most már ugy se tud a világon
semmi annak a szivnek.
Reggelre Sümeghre ért. Másnap elment atyjához Téthre, bucsut venni
apjától, szülőföldjétől, édes hazájától, jó testvérjeitől. Elment,
elbujdosott idegen országba, véres háboruba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem telt bele egy nap, két nap: Róza mindent tudott. Siettek vele
közölni az esetet. Az ifjunak szilaj vidámságát, vad mulatságát,
leánykérő elhatározását, idegen országba költözését, háboruba indulását.
Busan és komolyan és halavány arczczal fogadta a szűz a hireket.
Befogatott s fölkereste Zalabéri Horváth Rozit, a kedves kis lánykát.
Megölelte, megcsókolta, bodros haját megsimogatta s azt kérdezte tőle?
– Szereted te édes Rozim Kisfaludy urat?
– Szeretem.
– De igazán szereted?
– Igazán szeretem
– És ő is szeret téged?
– Hogyne szeretne? Kezemet megkérte.
– Mikor jön vissza?
– Nem mondta meg.
– Várod vissza?
– A mig hét tél, hét nyár el nem mulik, mindég várom vissza.
Szegedy Róza ajka reszketett s szemei, sötétkék mély tüzü szemei, olyan
különösen fénylettek. De a kis csitri lány ezt nem vette észre.
– Oh édes kedves kis barátném, ha az a derék ifju egykor hozzád
visszajön: tedd őt igazán boldoggá!
Tovább nem birta már az ő büszke nagy lelke sem.
Az a fenséges szüz ráborult annak a csitri lánynak a vállaira és
zokogott keservesen.
BADACSONY TETEJÉN.
(Magyar ember nem fürdik. – Az ősnémaság. – A vaskapu. – A pipa
lélektana. – A szapora beszéd és az ékesszólás. – A tüzokádó. – A
mulandóság. – A Harangozó Börcz. – A rosz testvér és a jó testvér
története.)
Ime egy fejezet Himfy szerelméből. Nem ugy, a hogy Kisfaludy megirta.
Nem is ugy, a hogy azóta iró emberek kidolgozták. Hanem ugy, a hogy én
akkor badacsonyi sétánk alatt öregéből-nagyjából barátaim előtt
elbeszéltem. Hogy Gyulai Pál ur százféle megjegyzést tett
elbeszélésemre, azt mindannyian természetesnek találtuk.
A sétából jóval napnyugta előtt visszatértünk Szentirmayhoz János püspök
villájába.
A villa Balatonra néző oldalán erkély van az emeleten. Nagy Miklós
kiállt oda az erkélyre s szemeit le nem vette a Balatonról. Mi többiek
az erkélyes szobában szivarozgattunk és társalogtunk.
Akkor még hire-nyoma se volt annak, hogy Badacsony fürdőtelep vagy azzá
lesz valamikor. Náddal volt beszegve a hegy lába, a mint ott érintkezik
a vizzel. Csak a nagy vendéglő irányában s még alig egy helyütt volt
tiszta a part. Nagy Miklós ezt a tiszta bejárást nézegette. Oda szól
egyszer Szentirmayhoz:
– Tisztelt gazdánk! Le lehet innen a villából menni a vizhez?
– Le lehet. Mit akar ott?
– Fürödni.
– Fürödni?
Nagyot néz ugy féloldalvást elfelé Nagy Miklósra az én derék Szentirmay
barátom. Eképen néz a macska a légyre.
– Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.
Jó Nagy Miklós ugy megijedt ettől a bölcs mondástól, elő nem hozta volna
hamarjában a világért se, hogy ő fürödni akar. Szentirmay azonban mégis
megszánta s embert adott melléje, a ki lekisérje a vízhez fürödni. De
azért még se ment a fejébe, hogyan fürödhetik magyar ember. Igaz is az.
Hiszen fürdik, fürdik most már a magyar ember. De ez már nincs az ő ősi
természetében.
Ha viz mellett lakik: azért nem fürdik, mert hiszen ott a viz, ha akar:
minden nap fürödhetik. Ha pedig a viztől messze lakik: azért nem fürdik,
mert hiszen nincs ott a viz, ha meg akarna is fürdeni. Szükségtelen utat
pedig meg nem tesz a magyar ember azért, hogy vizet lásson. Inkább
otthon pipál. De még se ez a fő oka annak, hogy ritkán támad feredő
kedve.
A magyar lónép. Atillától kezdve mindig lónép volt. A lóember felül az ő
lovára s bekalandozza a sikot s egész teste szabadon fürdik az üde
szabad levegőben. Nem huzódik sátor alá, gunyhó alá, paloták födele alá
vagy barlangok odujába. Bőrét szélnek, viharnak, levegőnek hullámai
verdesik. Magyar ember nem keresi az erdőt se. Hadd süssön rá szabadon
az isten napja. A ki minden nap a napon és a levegőn van: annak nincs
szüksége fürdő vizre. Elég, ha mosdik. Annak nincs oka félni izzadástól,
meghüléstől, csúztól, köszvénytől, huruttól, náthától,
fele-feje-fájásától s egyéb efféle alávaló nyavalyától. Nem ismeri az az
idegességet s annak mindenféle ostoba növevényét.
A zsidó, német, szláv, latin fajok, az árják, irániak, kaukáziak s
efféle népek egészen más népek.
A zsidó eredetileg juhnép; a hindu, német, szláv, latin faj eredetileg
tehénnép és ökörnép. Ökrön, birkán, tehénen nem lehet lovagolni, nem
lehet naponként a pusztát bejárni. Ez a nép hasra fekszik: ugy őrzi
ökrét, juhát. Bebujik sátorába, meghuzza magát odujában, épit kőházat s
ellenség elől erdő sürüjébe menekül. Ennek bőre mállik, keze-lába
pállik, egész teste hámlik; huruttal, náthával örökké csatázik. Ennek
szüksége van az eleven vizre, hogy üdén maradjon teste-lelke. De szokása
most már jó szokássá vált s bizony most már nekünk is, ide szorult
szegény magyarnak erre a jó szokásra rá kell vetemednünk. A tudomány és
miveltség minket is juhnéppé, ökörnéppé alakitott át immár.
Vacsora után az egész társaság az erkélyre vonult ki. A tele hold ott
állott a Balaton fölött. Épen a kellő közepén. Nyári este, nyári éj
volt. Csodálatos a holdvilág a vizek fölött. Itt még Gyulai Pál ur is
elfeledte birálgató természetét. Látta, hogy se a hold, se a Balaton nem
törődik azzal, ha valami széptani hibát födöz fel benne. Nem is födözött
hát fel semmit.
Hat napon át teremtette isten a világot. De mi volt a hat nap előtti
napon?
Az ősnémaság.
Ez az ősnémaság van Badacsonyban éj közepén, ha tiszta az ég s a szellő
se mozdul s ha a nyári nap nagy munkája után mindenki elalszik. Más
vidéki népnek, fővárosi embernek fogalma sincs erről a némaságról. Még a
szigligeti, tördemiczi, tomaji kakasszó se zendül meg itt vagy nem
hallatszik ide. Ez az ősnémaság lepte meg legjobban a társaság erdélyi
tagjait. Nem is csoda. Erdélyben soha sincs némaság. Ott a szász mindig
morog, az oláh mindig jajgat, a magyar pedig mindig káromkodik. Mindig
szidja azt a másik kettőt. Ott nem lehet némaság.
Nem hagytam őket az éjszakát átvirrasztani. Hiszen hat órakor fönt kell
lenni a Badacsony tetején. Azt akartam, napkeltével lássák azt a tájat,
melyen Rezivár, Tátika, Sümegh és Somlyó emelkedik.
Keveset aludtam. Attól féltem, elalszom a fölkelés idejét. Alig mult el
négy óra, már készen voltam s mentem Salamon Ferenczhez, hogy felköltsem
őt.
Dehogy aludt ő már.
Kis szobácskája volt, melynek ablakja Szigligetre nézett. János püspök
nyaralója magasabban fekszik a tenger szine fölött, mint a szigligeti
vár. Salamon Ferencz az ablakon át lefelé nézhette azt a várat.
De nézte is.
Virradat óta, hajnal pirkadása óta mindig azt nézte. Azt a várat s azt a
tündéri szép tájat. Felült ágyában pőrén, mint a gyermek, szemeit le nem
tudta venni arról a vidékről.
– Köszönöm barátom. Ilyet még soha nem láttam. Ezt a reggelt soha el nem
felejtem. Áldjon meg érte az isten, hogy ide hoztál.
Ez volt szava hozzám.
Fél óra alatt talpon volt mindenki. Salamon nem nyugodott addig, mig az
ő ablakján Gyulai Pál ur, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós is le nem
nézett Szigligetre. Azután indultunk.
Szentirmay barátom nem jött velünk. Nem kecske ő, hogy hegyet másszon.
Hanem Tulit, a komoly képü jó Tulit elküldte velünk holmi kellemes
folyadékkal és harapni valóval. Azt hitte, hegyre mászó embernek
különben éhen-szomjan kell elveszni.
Ujra elmentünk Kisfaludy Sándor hajléka előtt.
A Koldusok utján ballagtunk fölfelé. Megnéztük az Apáczák forrását s
megizleltük éltető üde vizét. Jámbor falusiak, nyájőrző emberek mindig
tartanak ott tiszta nádcsöveket, hogy azok segélyével elolthassa szomját
a szomjazó.
A Vaskapun mentünk keresztül, hogy a hegy tetejére feljuthassunk.
Vaskapu!
Furcsa szó ez. Talán már Herodotosz is ismert Vaskaput. A porta ferrea
már közszó volt az ó-korban is. Az ázsiai turáni népek is ismerik a
Demir-kaput. Van Vaskapu a sziriai sivatag felé. Van a Kaukázusban. Van
a Balkánon, van az alsó Dunán. A Bakonyban is ismerek egyet a
Nagy-Esztergári határban s ime Badacsony tetején is van Vaskapu.
Szoros ut két meredek szikla közt: ezt hivják minden világrészben
Vaskapunak.
Miért kapu? Miért vas? Hiszen se kaput, se vasat nem láttak e
sziklaszorosok soha. A jámbor badacsonyi szőlőkapás pedig csakugyan nem
olvasta Herodotosz könyvét se eredetiben, se forditásban. Sőt hirét se
hallotta.
Két óriási bazalt torony alig négy-öt méternyire egymástól: ez a
badacsonyi Vaskapu. Ezen a szük nyiláson át roppant meredek feljáró
vezet a magasba. A feljárót óriási görgeteg kövekkel tölti meg minden
felhőszakadás.
Mikor János püspök a badacsonyi kőkeresztet épittette: negyven bivaly
vontatott föl egy-egy faragott követ ezen a szoros meredek uton.
Badacsony teteje csaknem egyenes fensik, talán százötven vagy kétszáz
magyar holdnyi területtel. Nyugoti része gyöpös jó legelő, keleti része
tövis bozóttal, ruhatépő cserjékkel tele. Kökény, galagonya, vad rózsa,
törpe ihar egymásba gubanczolódva s páfránynyal, még sürübbé tömve;
áthatolni rajta lehetetlen.
Sok benne a szagos meggy is, sőt néhány hold csupán szagos megygyel van
telenőve.
Áljunk meg csak itt egy kissé.
Hajdan kereskedelmi czikk volt a szagos meggy s a gulácsi, tomaji,
tördemiczi szegény emberek szép pénzt láttak évenkint a szagos
megyfaszárért.
Ez volt a legjobb pipaszár s csibukszár. S hajdan minden ember pipázott
s minden ur csibukozott, a ki dohányozni akart. A tobákolás és bagórágás
sohase fért össze a magyar ember természetével. Az áztatott dohánynak
erős kiállhatatlan büdös szaga van. Büdössé teszi a pipaszárt és
csibukszárt is. De ha illatos megyfából volt: ennek kellemes finom édes
szagán sohase tudott győzelmeskedni. A bagószag nem volt olyan erős,
mint ennek a meggyfának illata.
Azt mondják: Mahomet szultán küldött először Bethlen Gábor
fejedelmünknek egy zacskó dohányt s hozzá egy csibukot: – azóta pipázik
a magyar.
Nem tudom: de jól teszi, ha pipázik. Nem csak az időt és a szunyogot
kergeti el a pipafüst.
Zsémbel a feleséged? Gyujts rá! Vedd elő a pipádat, vedd elő a zacskót,
vedd elő a pipaszurkálót, az aczélt, a taplót, a tüzkövet; nézd meg jól
valamennyit, készülj el lassan s ha elkészültél: szippancs nagyokat. Ha
látja az asszony, hogy csak a pipádra ügyelsz s nem az ő nyelvére:
elhallgat és ott hagy.
Patvarkodik az anyósod? Gyujts rá! Fujj akkora füstöt, hogy anyósodat ne
láthassad. Akkor ő se láthat téged. Ha pedig nem láthat: nem is
patvarkodik. A szemeivel épen nem tudja véredet ontani.
Megcsalt a szeretőd? Gyujts rá! Nézd a pipád bodor füstjét, azzal együtt
s annak példájára oszlik el keserüséged. S mire pipád kiégett: akkorra
tisztába jösz azzal is, mi ér többet? Egy pipa dohány-e vagy a hütlen
szerető?
Megsértett valaki s pisztoly után, fokos után kapkodsz, hogy agyon üsd a
sértegetőt? Gyujts rá! Azonnal belátod, hogy haragudni nem egészséges,
veszekedni nem üdvösséges s azt is belátod azonnal, hogy rágalmazó rossz
embered arra se méltó, hogy miatta a pipád egyszer kialugyék.
Pörbe szállsz? Pörben állsz? Rokonaiddal osztozni kell? Üzlettársaddal
számolni kell? Hiteleződ nyuzni készül, adósod világnak akar futni?
– Gyujts rá! De megkináld egy pipa dohánynyal ellenfeled is. Iróra,
biróra, ügyvédre, közbenjáróra ne bizd igazságodat, mert pőrére
vetkőztetnek. Pipaszóval végezd el ügyedet. Bizonyosan nyerni fogsz.
Igy volt hajdanában.
Ma már vége van a nyugalomnak, békességnek.
Nem pipázik ma már senki. Szivarra és czigarettára vetemedett ma már az
egész világ.
Szivarhoz, szivarkához nem kell most már pipaszár, nem kell az illatos
meggyfa. Meggyfa-erdő Badacsony tetején most már vad madárnak termi a
gyümölcsöt s tüzrevalónak a gallyat, szárat, hajlós sima ágat. Nem kell
most már aczél, kova, tapló, kostök, dohányzacskó, pipaszurkáló s egyéb
efféle szerszám és dohányos készség. Szivart, szivarkát készen kapni;
gyufát is százötven szálat adnak egy krajczárért, boldogság az élet.
De sietés is. S ez már nagy baj.
Mig a pipaszó járta: a legnagyobb munka közben is időbe tellett, mig az
ember pipájával elkészült s dohánya igazán égett. Addig pihent a lélek,
de az indulat is. Kutyának való a szakadatlan munka, meg a miniszternek.
Okos ember csak darabonként dolgozik s óránként pihenőt tart. Minő jó
volt erre a pipával való vesződség.
Hát a harag, az indulat, a kifakadás! Pipázó ember könnyedén meg nem
haragszik. Szippant egyet-kettőt, mielőtt kitörne. S a mig egyet-kettőt
szippant: az alatt egy darab haragja elenyészik, egy darab esze meg
megjön. Kettős a nyeresége.
De semmi ellen se volt olyan jó a pipázás, mint a szapora beszéd és az
ékesszólás ellen.
A szapora beszéd sulyos nyavalya. A szapora beszédü embert se megérteni,
se félbeszakitani, se türelemre birni nem lehet. A szapora beszéd ellen
csak egy mentőszer van: a süketség. A szapora beszédü emberen boszut
állani pedig csak ugy lehet, ha kerit az ember egy másik szaporabeszédüt
s azután a kettőt összezárja. Magyar ember nincs szapora beszédü. Ha
van: az csodaszámba jön. Köszönhetjük a pipának. Lángeszü ember lehet,
de okos ember nem lehet szapora beszédü. Azok közt, a kiket a
világtörténet névszerint följegyzett, egyetlenegy se volt szapora
beszédü.
Hát az ékesszólás?
Ez is nyavalya. Olyan, mint a nyilallás. Nem veszélyes, de nagyon
kellemetlen. Ezt a pipa se tudta kiirtani a magyar emberből. Ezt csak a
tudomány képes kiirtani. A törvényhozásban már alig van ékesszólás.
Igaz, hogy nem a tudomány miatt, hanem a szokás miatt. Az ékesszólás
betegsége csak korszakonként tör ki, de akkor járványos is, ragadós is.
Most oly korszakot élünk, a mikor nem dühöng ez a betegség. De a mikor
legjobban dühöngött is: mig az ember szájában ott volt a pipa: addig a
baj sohase mutatkozott. Csak akkor, ha kiégett a pipája vagy elfogyott a
vágott dohánya.
A mint elhagytuk a tövises cserjét s az illatos meggyfaerdőt: nyomban
elértük a tüzokádó torkolatát.
A Badacsony tüzokádó volt valamikor. Fensikjának kellő közepén ott van a
torkolata. Kerek alaku mélyedés, akkora, mint jó nagy szérü, tele kihült
lávakővel.
De mikor volt tüzokádó Badacsony hegye?
Én nem mondom meg, hadd vitatkozzanak rajta a tudósok.
Bizonyos, hogy lávája teljesen olyan szinü és alaku, mint az, a mely
Herkulánumot és Pompéjit eltemette. Ép olyan lyukacsos, ép olyan sárgás
s ép olyan könnyü. Engem nagyon meglepett a teljes hasonlat. Pusztán a
láva után azt gondolhatnók, hogy Jézusnak élt még egy-két apostola, a
mikor Badacsony utoljára tüzet és forró követ szórt ki belsejéből.
Ki tudja?
Azt a torkolatot sohase tisztogatta senki. Vihar falevéllel, eső és hó,
tél és nyár mindenféle hulladékkal századok óta, ezredek óta tölti. S a
kerek mélyedés mégis ott áll tele lávakővel. Látjuk, mekkora volt az a
lyuk, melyen át a föld alatti tüzek fölrobbantak az ég felé. Utolsó
látogatójegyüket ott hagyták a lávakőben.
Nincs hát mulandóság?
Mikor volt nálunk az utolsó özönviz? Sokkal több idő mult már el azóta,
mint százezer esztendő. S Badacsony az özönviz előtt volt tüzokádó. S
nyoma ép ugy megvan, mintha ötven év előtt háborgott volna utoljára.
Mégis van mulandóság! De mi büszke emberfajzat, mi csak magunkon vesszük
azt észre.
Derék olvasóm, akár férfi légy, akár nő, te majd a nyár kezdetén
meglátogatod a Balatont. Felülsz a budai vasutra s elkarikázol Fehérvár
felé. A mint elhagyod a dinnyési állomást s kiérsz a velenczei tó
völgyéből: egy kis alacsony fensikra kapaszkodik föl vasuti kocsid. Nézz
akkor ki az ablakon. Az emelkedés kezdetén négy-öt keréknyomot látsz a
vasuti töltés mindkét oldalán. Negyvenhárom év előtt készült a vasuti
töltés. Néhány szegény ember akkor ott a gyöpön kocsival ment keresztül.
Fakó kocsival, görhes lovakon, rongyos szerszámmal, maguk a szegény
emberek is rongyosak. Az ő kocsijuk hagyta ott azt a keréknyomot. Azóta
kocsi arra többé nem mehetett, mert a vasut töltése nem engedte. De az a
kocsinyom most is megvan, most is ép oly üde és világos, mint régen.
Negyvenhárom esztendő óta, mikor arra megyek, mindig megnézem:
változik-e, enyészik-e, mulik-e az a kocsinyom? Nem mulik. S ha emberkéz
vagy ekevas meg nem háboritja, századok mulva is ott fog állani a
kocsinyom.
Nincs hát mulandóság?
Van.
Királyok, fejedelmek, gőgös kormányzók, henye főpapok, hetyke
hatalmasok, éhes milliomosok, hivalkodó szépségek, könyek, fájdalmak,
szerelmek, gyötrődések, hitvány boszuállások mind elmulnak.
De az a kocsinyom megmarad. Nagyméltóságu kormányember ül a miniszteri
széken; ott bókol, ott hizeleg körülötte száz kéregető; vagy jó pajtás,
vagy alattvaló valamennyi; görnyedő tanácsosának aláirja valami irását;
másnap elhirdeti országnak-világnak, miként tette boldoggá a nemzetet, a
királyt, a hazát és az emberiséget.
És negyvenhárom esztendő mulva?
Ki emlékezik nevére, szavára, irására?
Senki. Ugy eltünt minden nyoma, mint a köd a szélben. De a szegény
paraszt görhes lovának, fakó szekerének keréknyoma megmarad.
Mert abban a keréknyomban igazság van. A természetnek igazsága. Puha
volt a gyöpös mező, sulyos volt a kocsikerék, elvágott a sulyos kerék a
puha mezőben: ez az igazság. S a természet megőrzi a maga igazságát.
S százezer év mulva is megőrzi Badacsony teteje az ő tüzokádó
torkolatát. Nagy Miklós hozott is emlékül onnan kis lávadarabot.
Mentünk a Kereszthez.
Ott van a Kereszt a fensik déli peremén Fonyód egyenes átellenében.
Hatalmas négyszögü faragott kövekből emelt óriási feszület. Hogy
megláthassák az utazók a partról, a hajósok a vizről. S hogy a mikor
föltekintenek a hegyre, eszükbe jusson, hogy bérczen, sziklán, ormokon
túl, égen, földön s minden magasságon felül van még fenség, az igazi
fenség: a Megváltó.
János püspök épittette a Keresztet s ő maga személyesen szentelte föl.
Oda állitották a Harangozó Börczre.
Balatonmelléki zalai ember börcznek nevezi a bérczet, ezért hivja
börcznek azt a harangozó követ is.
Hatalmas bazalt kőpadok feküsznek egymás fölött. Alulról és messziről
ugy tünnek fel a száz ölnyi magas s teljesen függő irányu egyenes falak,
mint egyenesen álló oszlopok. A nép ugy hivja: Tornyok. Ugy is hivja:
Gyapju-zsákok. A képzelet tele zsáknak nézheti is el, a mint egy-egy
torony ott áll egyenesen. Az a bazalt olyan kő, mint az üveg. Voltaképen
üveg is. Köss egy ökölnyit egy madzagra, üsd meg kővel és csengő hangot
ad, mint az üvegpohár. A Kereszt alatt fekvő legfelső kőpad kis részben
szabadon nyulik ki a levegőben. A viharok kiszedték alóla a törmeléket.
Ha e kinyuló kőpadot nagy kalapácscsal megütik: oly hangot ad, mintha
óriási harang kondulna meg. S a harangszót elviszi a szellő hegyeken,
völgyeken, erdőkön, vizeken keresztül. Gyakran akad nyájőrző legény, a
ki oda áll a kőpad mellé s nehéz kővel nagyokat üt rája. Ilyenkor
mondják: szól a Harangozó Börcz. Kegyes ember, kegyes asszony ilyenkor
keresztet vet magára s felfohászkodik.
Volt két testvér Badacsony-Tomajban valamikor; ugy hivták őket: a
Csicsai testvérek. Az idősebb: Ferkó, a fiatalabb: Jóska. Ferkó erős,
egészséges, gonosz szivü; Jóska fonnyadt, beteges, gyönge és ártatlan.
Maradt rájuk örökségül egy kis ház, meg egy kis szőlő. A Ferkó
halászgatott, a Jóska imádkozott.
A Ferkó megkérte egy lánynak a kezét. A lány szép volt, Ferkó bele
bolondult, de a lány nagyralátó is volt.
– Leszek én kend felesége, de én mással egy födél alatt nem lakom. A
mikor az a nyavalyás legény bucsut vesz a háztól: akkor megyünk
esküvőre. Addig nem.
Ferkó gonosz szive ugy értette, hogy neki a gyámoltalan Jóskát el kell
tenni láb alól. Egyik este azt mondta Jóskának:
– Hajnalban bejösz velem a vizre segiteni.
Olyan sötét arczczal, olyan rejtelmes hangon mondta ezt, hogy annak a
gyönge, beteges gyereknek látó lelke rögtön megérezte, hogy bátyja őt
holnap elemészti. De ellenkezni nem mert. De meghalni még sem akart.
– Csak a hajnali harangszót várjuk meg édes bátyám, tudod, hogy nekem
akkor imádkozni kell.
– Megvárjuk öcsém.
Megvárták.
A Jóska gyerek imádkozott áhitatosan. Önmagáért is, édes bátyjáért is.
Vezérelje jóra isten az ő elméjét is. Ne jusson pokolra, gyehenna
tüzére.
Lementek a csónakhoz.
A gonosz testvér egy nehéz követ dobott be a csónakba.
– Ezt köti Ferkó bátyám a nyakamra!
Ez a gondolat ötlött a Jóska gyerek eszébe, de nem szólt.
Bementek a vizre.
Egészen odáig mentek, a hol a kaczér billegett a vizek fölött. Az a
szépen kötött gyékény-kaczér. Ezt is a szegény beteg gyerek kötötte.
– Huzzam a hálót édes bátyám vagy a ladikot tartsam?
A gonosz testvér mást mondott.
– Most meg kell halnod. Ketten nem maradhatunk a házban és szőlőben.
Tudta ezt a beteg gyerek. Nem is ellenkezett. Sötét volt még. Csak ott
volt egy kis szürkeség, a hol a nap szokott felkelni. A partról senki be
nem láthatott, a hangot se hallhatta meg. Csöndesek voltak a vizek, néma
volt a levegőég. Nem ébredeztek még a vizi madarak sem.