szentségekkel teljes tiszta lelkében kétségnek felhője borongott.
Hallott ő már arról, minő barátság volt a deli testőr és Medina között.
Sokszor vitte őt apja Bécsbe. S a megyei ifjuság, a menyecskék s a
nénikék akárhányszor beszélgettek füle hallatára is a deli testőr
szerelmi kalandjairól. Oly sziv, mint az övé, az a »százaktól imádott
sziv« nem akart, nem tudott lenni »egy a sok közül«. Ha méltó lesz az
ifju hozzá: az a sziv az övé legyen. Ha nem lesz méltó hozzá: az a sziv
másé akkor se legyen, inkább sorvadjon el vagy szakadjon meg. Ahhoz
pedig idő és meggyőződés kell, hogy az ifju méltó lesz-e ahhoz a
szivhez.
Azt irja Szegedy Róza egyik levelében:
»Én nem vagyok közönséges leány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek
által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak s azokat magukhoz
édesgetik.«
Azt irja másutt:
»Egy leány, a ki magába zárkózott és magát a világ által kevélynek
szidatja, mintsem hogy oly dolgokból üzzön játékot, melyek tiszteletre
méltók.«
A szerelem és a szerelmi édelgés dolgait érti. Ezek szentek ő előtte.
Legszentebb szivének önérzete. Szereti a költőt. Érzi, hogy ő méltó
ahhoz. De érzi azt is, hogy szerelme nagy kincs. Könnyelmüen azt a
költőre se bizhatja.
Kisfaludyt ezer kétség gyötörte: szereti-e őt vagy tudná-e szeretni őt
Róza?
Róza negyedfél év mulva azt irta neki:
»Az én szerelmem a magáénak semmit se enged, sziveink bizonyára azon egy
időben gyultak el.«
Hosszufalun és Badacsonyban.
Róza szive még talán-talán előbb gyult el. Hiszen Kisfaludy egy helyütt
ugy gondolja, hogy urrá szive fölött Róza alakja Szigligetben lett.
Mint hadifogoly Draguignanban ült. Ott irja naplójába 1796. évi
augusztus 31-én:
»Estefelé kisétáltam a hegyre, mely a város fölött emelkedik. A nap épen
az átellenben levő hegynek tulsó oldalán ereszkedett az alvilágra,
sugárai csillogva szökdécseltek az olajfáknak levelei között. – Az
alattam fekvő szőlőtáblák, a szüretnek közelgetése elevenen
emlékeztetnek tavaly Badacsonyban töltött napjaimra; és megujultak
bennem mindazok az érzemények, melyeket Szegedy Róza gerjesztett bennem,
kivált Szigligetben.«
»Himfy Szerelme« csak Badacsonyt emlegeti, Szigligetről hallgat.
»Édes kinos emlékezet oh Badacsony szürete!«
Róza is Badacsonyt emlegeti. Ezt irja 1799-ben a költőhöz:
»Általában sokféleképen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony!
S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az
igazsághoz.«
AZ ELVÁLÁS.
(Szép volt-e Szegedy Róza? – Visszaemlékezés Gógánfára. – A költő vad
szenvedélye. – A szüznek szent haragja. – Ki volt a hibás? – Az igaz
szerelem féltékeny. – A rágalmazók. – Az ifju lelkének kinjai. – A
szilaj vidámság. – Zokog most már az a büszke lány is.)
Szép volt-e Szegedy Róza?
Arczképének valahol meg kellene lenni. Hogy lány korában a család
leföstette volna: nem gondolom. Némi adatok vannak arra, hogy férje
1809-ben vagy 1810-ben leföstette. Nagy kár volna, ha eltünt volna képe.
Hiszen magyar költő lantja akkora hévvel s oly gazdagon nem örökitett
meg senkit, mint Kisfaludy őt.
Én csak Pápay Miklós barátomtól hallottam róla. De ő már csak a
negyvenöt éves Rózát ismerte. Akkor már régóta és sokat betegeskedett.
Arra emlékezett, hogy sovány volt, fényes fehér arcza s még akkor is
gyönyörü kék szemei.
Himfy szerelmeiben százszor le van irva minden szépsége. Teli kebel,
rózsaszáj, tüzes szem, nyiló arcz, deli termet, gazdag szőke hajfürtök.
De költő szemén, szerető szemén keresztül a szivárvány szinében ragyog
minden.
Hogy nagy ész s mélyen és nemesen érző gazdag sziv: azt minden emlék
bizonyitja.
Tánczhoz, zenéhez, énekhez szép tehetsége volt.
Irói, költői kisérleteket is tett. Egyik leánykori költeményét, mely
szerelmi költemény, czime: Föltételeim, 1799-ben elküldötte
Kisfaludynak.
Levelei magas miveltségről tesznek tanubizonyságot.
Nagy érzéke volt a tájak szépsége iránt. Ez nőnél sokkal ritkább, mint
férfinál. Az ókori népek, a gyermekek és a nők nem igen lelkesülnek a
tájak szépségein.
Apja is imádta őt.
Anyja korábban elhalt, apja a badacsonyi szüretre következő tavaszon,
1796-ban halt meg.
Két lányöcscse volt, Antónia és Katalin. Halála előtt pár nappal azt
mondta édes apja:
– Mig te élsz édes leányom, addig tudom, hogy jó gondviselőjük lesz
gyermekeimnek. Légy olyan jó hozzájuk, mint eddig valál és én
megnyugodva hunyom be szemeimet.
Csodálatos véletlen: Kisfaludynak is volt ilyen lánytestvére: Teréz
huga. Alig tizenhárom-tizennégy éves volt e lány, mikor édesanyja
meghalt s apja Kisfaludy Mihály nagy gazdasággal s több kis gyermekkel,
lánynyal özvegyen maradt. S az a tizenhárom éves lány átvette a
gazdaságot és háztartást. Vezette mindakettőt példás renddel és sikerrel
s vezette a kis fiuk és lányok nevelését.
És még csodálatosabb. Ez a lány már kis lány korában egyedül Szegedy
Rózát tartotta Sándor bátyjához méltó feleségnek. Egykor ott volt
Eötvösben s nagyon megfigyelte Rózát s akkor otthon azt mondta:
– Föl mernék fogadni életembe, hogy Sándor, ha esztendőkig keres is, még
se talál kedve szerint való leányt; mert ne csak tyukokat ültetni,
kötni, pipeskedni tudjon ám az. Az egyetlenegy Szegedy Rózát merném neki
ajánlani.
Jól ismerte bátyját is, Rózát is.
A gondviselés és a kis lány szive tehát összeszánta őket. A badacsonyi
szüret össze is hozta a két szerető szivet. S a gógánfai találkozás
mégis majd meg nem ölte a két szerető sziv boldogságát.
Mi történt Gógánfán?
A költő maga többször megemlékezik a gógánfai jelenetről. Minden
emlékezése kinos emléket hoz napvilágra. Különböző időközökben igy ir
Rózának:
»Midőn én magának legelőször szólottam a szerelemről, maga engem mint
egy mindennapi embert, mint csábitót lehordott, még most is cseng
füleimben. Gógánfán nem szántam volna magamat megfojtani.«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Voltam én egyszer durva immár maga iránt is.«
»Maga rajtam egyszer immár ugy is kiadott és szive talán már mást
választott.«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Ki tudja, ha életem folyását én másfelé nem intézhettem volna-e, ha oly
makranczos bolond nem lettem volna. Nem akarok azon időkről gondolkodni,
mert még a falba verem fejemet.«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Ne boszankodjál többé gógánfai viseletemen, hejh, eléggé bünhödtem már
bünömért. Be bolond valék én akkor. De mond meg kegyetlen Szeretettem,
ki volt mégis annak oka? – Valóban csak magad, a ki kegyetlen
büszkeséggel megveté szerelmemet, mely oly igaz, oly hü, oly méltó
vala!«
Ezek a levelek évek mulva, az 1798-ik év végén s az 1799-ik év folyamán
keltek. A gógánfai jelenet 1796-ik évi márcziusban történt. Fájdalmas
jelenetnek kellett ennek lenni, hiszen a szerető sziveket több mint
három évre szakitá el egymástól s emléke még három év mulva is oly
élénk, oly keserü volt.
Kisfaludynak el kellett hagyni a testőrséget. Módjában állott lemondani
a katonáskodásról, de a büszke és bátor ifju sok mindenféle okból a
csaták elől kitérni nem akart. Csak Szegedy Róza szerelme, szivének és
kezének megnyerése birta volna rá. A badacsonyi találkozás óta kereste
is az alkalmat meggyőződni arról, hogy az a sziv biztosan, gyorsan és
teljesen övé lehet-e?
Gógánfa közel van Sümeghez, szomszédos Gyömörővel, hol Kisfaludyéknak
birtokjuk volt. Gógánfán Gyömörey, Kisfaludy s egykor Szegedy-féle s
egyéb előkelő családi részbirtokok voltak. Itt volt 1796 márcziusban
Szegedy Róza s ide ment át látogatóba a költő. Azzal a komoly
elhatározással ment át, hogy Rózától nyilatkozatot kér, vagy elnyeri
üdvét, vagy neki megy a világnak, a háborunak.
Kedvező jelek fogadták.
Róza komoly, de édes arczczal fogadta, sőt megengedte, hogy édes forró
illatos kezét megcsókolhassa.
»Bizakodó reményekkel Közeliték hozzája, És epedő bus szemekkel
Tekintettem reája. És szép kezét megcsókoltam. A szerelem vakmerő!«
Róza megengedte a kézcsókot, de arcza ez alatt elborult.
– Miért oly bús?
A lány elpirult, de nem felelt. Hanem a költő észrevette, hogy keble
gyorsan hullámzott, hogy a lány lelkét erős indulat rohanta meg s hogy
zavarában a nyakán könnyedén átvetett hálószerü kendőt hullámzó kebelén
összevonja.
A költő jó előjelnek tekintette mindezt.
Nap közben a lány mindig nagyon komoly volt. Mintha megbánta volna, hogy
kezét csókra átengedte. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy
szerelmének semmi jelenségét az ifju többé észre ne vegye.
A kastély mögött kert, a kert mellett erdőcske. Az ifju, érzelmeitől
kergetve, estennen kiment az erdőcskébe, nagy fához támaszkodott s lelke
tele lett viaskodással, vajjon kisérletet tegyen-e Rózát nyilatkozatra
birni vagy tovább várjon? Ugy érezte, a visszautasitás halála lesz.
A mint ott tünődik: lánydal hangjai ütik meg füleit. A hang felé néz s
Rózát látja. Szép tavaszi enyhe száraz este volt. Róza kiment a kert
mellett levő gyöpre s ő dalolt. Édes hangja mintha a szentek zsolozsmája
volna. Az ifju tekintete rámeredt, lélekzete elakadt, indulatainak
hatalma keblét feldagasztá.
Nem mert pisszeni, nem mert mozdulni sem. Elhallgatott a dal. S a lány
egy perczig mozdulatlanul nézett arra, a hol a nap lenyugodott. Az
esthajnal fénye még eleven volt az égnek peremén s a szüznek arcza ugy
ragyogott az esthajnal fényében, mint az imádság, mint a dicsőség, mint
az üdvözülés.
Mit jelentett ez a dal? Mi történt a hajadon lelkében? Öntudatlanul
nyiltak meg tán ajkai, hogy kétséggyötört lelkének érzelmei a dal
hangjaiban csillapodjanak el?
A költő ezt is jó előjelnek tekintette.
Másnap megint uj jelenet következett.
Volt Rózának két hófehér kezes galambja. Him és jércze. A galamb-duczban
laktak, de ha Róza hivta őket vagy ők meglátták a lányt: odamentek hozzá
s kedveskedtek neki.
Délután a férfiak a szobában együtt poharaztak és pipáztak. A szoba
ajtaja a folyosóra nyilt. A folyosó másik végén Róza egy kis asztalka
mellett dolgozgatott. A két galamb, a mint őt meglátta, oda repült s az
asztalkára leszállt.
E pillanatban kilép a szobaajtón a költő. Meglátja Rózát s a két fehér
galambot. Megáll szótlanul és mozdulatlanul, ne vegye őt észre se a
lány, se a galamb.
A lány arcza mosolyra derült, mikor a két galamb oda rebbent. De az a
két hófehér szelid madár nem járt nevelésbe, nem volt zárdában az
apáczáknál, nem tanulta meg a finom társalgás szabályait s minthogy
hiven és igazán szerették egymást, elkezdtek ott a lány előtt
csókolódzni. Piros szemük csak ugy égett, kicsi csőrük csak ugy
csattogott.
A lány rájuk nézett. Két kezét leereszté, feje lehajlott s arczát bú és
ábránd és fájdalom boritá el. Két harmatcsepp gyülekezett szemeiben. Ugy
nézte a két galamb édes szerelmi játékát. Azután felállt, nagyot, mélyet
sóhajtott, szemeit megtörlé s bement szobájába.
Mit gondolt a lány?
Azt gondolta-e: »egykor én is ilyen boldog leszek.«
Vagy azt gondolta: »én sohase leszek ilyen boldog.«
A költő ezt is jó jelnek vélte. Azt hitte, a lány szive tele van
szerelemmel. Ebben igaza volt. Csakhogy abban a szivben kétség is volt,
nemcsak szerelem.
A következő napon a költő engedelmet kért a lánytól, hogy érzelmeiről és
szándékáról beszélhessen. Szorongó lélekkel, halvány arczczal, reszkető
hangon adta meg a lány az engedélyt.
– Én Róza szeretem magát, imádom mint az istent s elhatározással várom
végzetemet. Ott folytatom, a hol Szigligetben elhagytam. Érzem, hogy a
maga szive is hajlik hozzám. Én magának szivét és kezét kérem most: vagy
nagygyá tesz és boldoggá, vagy megöl.
Deli szép alak volt az ifju. Fényes huszáröltönye kidomboritá termetének
előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, tűz és elszántság lobogott.
A lány nem tudta róla levenni szemeit.
A lány, a ki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban
a szerelmi vallomás szilaj kitörését. A ki a szerelmi vallomás száz
alakját olvasta már s másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól
ismerte. A ki annyiszor gondolt erre, annyiszor álmodott erről s annyi
ábrándot szőtt: mit mondana ő majd, ha őt rohanná meg ily vallomás?
És most mégis zavarban van. Mint a tigrisvadász, a ki előtt a
rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön? Védje
magát? Vagy gyilkoljon?
Leküzdte felindulását s bár belső érzelmek fojtott vihara tette hangját
reszketővé s arczának halvány és rózsaszinét változóvá, mégis halk
hangon felelt.
– Sándor, én már gondoltam erre s mindig örömöt okozott, a mikor a maga
vonzódását és figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát s jól éreztem
magamat közelében.
– Tehát szeret engem, oh angyal!
– Legyen türelme Sándor. Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó
nekem is végzetem, de annak még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly
keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy
könnyelmüség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnók. Én jó rokona és
hű barátnéja maradok magának, nem is akarom letörni se a maga reményét,
se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot,
de az én végső feleletemet én ma meg nem mondhatom. Magának Sándor még
várni kell.
– De én nem tudok várni.
A lány szemei oda szegeződtek az ifju arczára.
– Nem értem magát Sándor, vagy maga nem ért engem. Jövendőnknek utját
bevágni én nem akarom s ha érzelmei oly igazak és oly tiszták és oly
erősek, a mint azokat látom: akkor türelmének is kell lenni, mig az én
lelkem a maga állhatatosságát is megismeri s abban megnyughatik. Várnunk
kell!
– De én nem akarok várni!
Az ifju egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arczán szerelem, ihletés és
elszántság vonásai kergetődztek.
A lány arczát szomoru komolyság boritotta el.
– Hát mit akar?
– Nekem Róza a maga szivéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én
üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom.
A lány szomoru is volt, boldog is volt. Kinozta is, üdvözité is az ifju
szerelmes indulata. Fejét lehajtotta s kereste a szót a felelethez.
E pillanatban az ifjut vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Oda
ugrott a szüzhöz s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szüz
szabadulni akart s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifju
vállainak feszité. Arczán a hajadon lélek szent haragjának lángja
lobbant föl.
– Maga dulakodni akar? Vakmerő!
Az ifju észre tért. Karjait levette a lány derekáról s térdre esett
előtte.
– Meg tud-e nekem bocsátani Róza?
A szüz arczán ott lobogott az a láng. Most már nem kereste a szavakat.
Most már minden szót rögtön megtalált.
– Ne hivjon engem Rózának. Semmi közünk ezentul egymáshoz. Az én lelkem
szentegyház, annak oltárához se csábitó, se duhaj közel nem juthat. Most
már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai
közé, a kiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata
vegye őket körül. Távozzék tőlem.
Az ifju görcsösen kulcsolta össze kezét s ugy emelte föl e lány előtt.
Csaknem zokogó hangon mondta e szót:
– De mikor ugy szeretlek, ugy szeretlek!
A lány rettentő szót ejtett ki rózsás ajkán.
– Szinjátszó!
Megigazitá vállán és keblén kendőjét s mint haragos istennő, fölemelt
fővel kiment a szobából. Ott hagyta a térdeplő ifjut enyhe szó és enyhe
tekintet nélkül.
Az ifju szemei előtt egy hulló csillag esett le az égről. Fényes nyomát
még látta, édes illatát még érezte egy szempillantásig, azután eltünt,
elenyészett mind a kettő.
Bizonyos, hogy az ifju volt vétkes. Bizonyos, hogy nagy szerelmében van
nagy mentsége. Bizonyos, hogy ismert már olyan nőket, a kik nem arra
tanitották, hogy nemes ifjunak csak az áhitat szentségével szabad
fenséges nő közelében megállani. Bizonyos, hogy a huszonhárom-huszonnégy
éves ifju lelkén mélységes szerelem érzetében még szabadon száguldoznak
a viharok s minden rohamnak az a lélek nehezen tud ellentállani.
De hibázott-e Szegedy Róza? Nem volt-e kegyetlen? Szüz lelkéhez,
fenséges érzelmeihez, igazi szent szerelméhez nem lett volna-e méltóbb
az engesztelő szó, mint az a könyörtelen szó?
Szerette a deli ifjut. Csak ugy szerette, mint az őt. Mért nem talált
tehát mentséget az ifju nagy szerelmében?
Azt irja később a költőnek:
»Minden jót hallottam ugyan maga felől, de karakterében állandóságot nem
véltem.«
Ebben van a lánynak igazsága. S igazságában igazolása.
Ha a lány szive más ifju látásán könyedén felolvad; ha kezét oda adja a
legelső arra való férfinak; ha búval, bánattal, epedő lélekkel és
sorvadó szivvel nem vár évekig; ha nem őrzi szerelmét oly tisztán és oly
alku nélkül, hogy az inkább a siré legyen, mint sem hogy másé legyen:
akkor talán hibás lenne kegyetlenségében. De Róza szivének joga volt
ahhoz, hogy az a sziv csak hozzá méltó szivért jusson cserébe. Olyan
szivért, mely osztatlan tiszta szerelemmel dobog érte s melyért magas
férfi jellem türelemben s fájdalmakban töltött hosszu évek
állandóságával tud jót állani.
Gazdag lány volt, csodálatos szépségü lány volt. Nagy és fényes család.
Százezrekre menő örökség. Apja-anyja elhalt, a szerencsés vőlegény
azonnal eljut mindenhez, a mi az életben becses és boldogitó. Száz
kérője volt. Köztük egy gróf Nitzky, egy Szent-györgyi Horváth, egy
Rosthy, Tallián, Bezerédy, akárhány bécsi katonai bárócska és grófocska.
De ő szerelméhez hünek maradt.
Azt irja három év mulva a költőnek:
»Barátom, hetekig sem beszélhetném el, a miket szenvedtem. De most már
tul vagyok. Szabadon és vidám elmével állok most itt, és hálaadó
sóhajtásokat röpitek és hálaadó tekinteteket vetek az Égre, a ki erőt
ada nékem és türelmet. Hajlandó valék már többször az atyafiak
unszolásainak és barátaim tanácsaiknak engedni és szomoru példájaként a
kénytelenségnek, egész életem boldogságát testvéreimnek feláldozni. De
ugy volt, mintha valamely titkos hatalom utolsó lépésemnél mindig
visszarántott volna engem. Ugy volt, én engedtem a titkos sugallásnak és
most meg vagyok elégedve!«
Ez a levél oly női lélekbe világit be, a minőt keveset irt le a
világirodalom. A női jellem egyes részeiből a költő ihlete alkothat
eszményi női alakot. Alkotott is minden nagy költő s minden nemzetnek
meseszövő képzelete. De Szegedy Róza élő alak volt s nem a költő s nem a
nép képzeletének szüleménye. Benne mégis a nő eszményének fensége áll
előttünk. Oly tisztán, oly magasan, oly nemesen; őt nem szárnyalta tul a
nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem.
Szegedy Róza a magyar szüznek örökkévaló ideálja.
Himfy Szerelme két nagy részből áll. A bus szerelem az egyik része, a
boldog szerelem a másik része. A bus szerelemnek csak első korszakát
beszélem most el a gógánfai elválásig. Talán lesz időm és kedvem
elbeszélni egykor a második korszakot s a boldog szerelem egész
történetét is.
De most még a gógánfai jeleneteknek se jutottunk végére.
A hajdankor őstörténetében s a női lélek belső viharaiban igen nehéz a
tájékozódás. Amazt sok ezer évi feledésnek köde boritja, emezt a szüzi
önérzet némaságának át nem látszó finom leple. Mégis ismernünk kell mind
a kettőt. Az ős hajdankornak emlékei vannak. Egy rom, egy szobortöredék,
egy oszlopfő, egy fegyverdarab, egy siremlék, egy mese, egy példabeszéd.
Ezekből kell népek és nemzetek életét, történetét, harczait, támadását
és elenyésztét fölismernünk. A női lélek belső világából is ki-kitör
egy-egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, egy elpirulás, egy kis irott
levélke, egy olvasmány, egy dal, egy vidám vagy keserü kaczagás. Képek,
gondolatok, vágyak, érzelmek harcza, tolongása tölti meg a női lelket.
Annak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállitanunk.
Szent haragjának föllángolásában azt mondta Szegedy Róza a költőnek:
»Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga
asszonyai közé.«
E szavakban féltékenység tör ki.
A tisztán szerető női szivnek kötelessége a féltékenység. Abban a női
szivben, a mely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. A mely sziv
megtüri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtüri az alkut, a
megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri
azt a szerelmet, a mely az égben támad és csak a halálban ér véget. Az a
sziv még mindig lehet tisztes feleség, gondos anya, jó gazdaasszony, de
szentség már nem lehet, a kiért az istenek ott hagyják az eget s a kiért
a hősök, a költők és a nemzetek rajongnak.
Róza lelke nagy volt és tökéletes.
A költő elmult szerelmeit megbocsátotta, de még el nem mult szerelmével
osztályos egyezségre nem léphetett. Ő csak hozzá méltó ifjunak egész
szivét fogadhatta el. Ő nem fontolgathatta ezt a kérdést. A szüznek
fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött. Vagy –
vagy! Ha az ifju egész szive nem az övé: akkor abból semmit se fogad el.
Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szivének
ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a sziv.
A társaság, a melyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi
kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól épen sokat tudott adomázni. Hiszen
Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel
tudott az ifju szabadulni s a badacsonyi szüret óta alig telt még el hat
hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt
kalandokkal.
Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy Róza a férfiaktól
hallja meg az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg
nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akkor se, ha
Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbbé. Hiszen a badacsonyi és
szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy
az emberek erről még évek mulva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát
csak hetek és hónapok mulva? Róza szerette a költőt. Minden jó és minden
rossz megkötötte tehát figyelmét, a mit róla mondtak. Kivált azok a jó
nénik, kik Róza kezét, szivét és vagyonát valamelyik idegen ifju
öcsém-uram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem
fordithatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ő pedig szent
titok gyanánt őrizte szerelmét.
A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is
harag tombolt lelkében a nénik ellen. Minő szavakban örökiti meg a
fecsegő jó öreg néniket!
Jó hir s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a sziveknek. A
becsületnek gyilkosai. A teremtésnek förtelmei. Töpörödött boszorkányok!
Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint
a moly. A Belzebubnak kajlája ez, ki csak alig mozog már, de a nyelve
azért mégis kelepel. Ez az a banya, kit a pokol nyilt karokkal vár s
ünnepet rendez a számára, ha oda jut. Ez a pondrónyelvü!
El lehet képzelni, minő fekete szinben állitották ezek Róza elé a
költőt.
Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szivében a kétségnek
bürökmagvait. S lehet-e csodálni, ha az ifjunak szenvedélyes és váratlan
csókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd sziv megrettent s az ifjut
eltiltá magától?
S még se ez volt egyedüli oka Gógánfán az elválásnak.
Az ifju fölkelt térdelő helyzetéből. Utána nézett a lánynak, de az
eltünt, elmult, elszállott, mint egy égi tünemény. Irtóztató indulatok
gyötrötték lelkét.
Mit tett? Minő bünt követett el?
De hiszen végtelen szerelme fölszabadithatná őt a lány szemében. Gőgös,
kegyetlen, vad istennő ez a lány?
Elveszteni őt? Nem lehet. Mégis el kell veszteni őt? De hát mi marad
akkor az ő számára? Mit ér akkor ő neki ez az egész szép világ? Mit ér
ifjusága, büszkesége, minden reménye, egész élete?
Kiment a folyosóra. Nem találkozott véletlenül senkivel. Bement egy
vendégszobába, ott egy szarvasbőrrel teritett ágyon végig nyujtózott,
karját feje alá tette s oda bámult a padlás gerendára.
Mindennek vége. Most már bizonyos. Mi vár ő rá? »Megbolondulni,
gazemberré válni vagy önkényt bucsut venni az élettől.« Hogy Róza másé
legyen s ő azt lássa, türje egész életén át: ez nem lehet. Minden lehet,
de ez nem.
Huszárdolmányát kigombolta, sarkantyujával a szarvasbőrt összevágta,
öklével nagyot ütött a falra, csak ugy döngött a ház.
Egyszerre felugrott fektéből.
– Ejh, van még halál innen távolabb is! Vissza a katonasághoz! El
Olaszországba! Ott jön egy óriás. Most még kicsiny, mint egy
párduczkölyök, de homloka már világit, mint az üstökös csillag. A
világverő Napoleon. Ha eltiporja a világot: hadd legyek én is elmulandó
az ő utjában. Elébe!
Pipára gyujtott. Igy van megörökitve a hagyományban. Ujra végig feküdt
az ágyon s fujta a füstöt, mint a tüzokádó s gombolyogtak gondolatai,
mint a viharhajszolta felhők.