jelentél. – Midőn jó atyámnak szinte mindenre visszáról feleltem, hogy
már azt se tudta, mit csináljon velem; – mig utóbb éles tekintete, mások
nyelvétől segittetvén, a dologba nem látott.«
Igy emlékszik meg évek mulva Róza arról a kínos várakozásról.
– Szeret ez a leány valakit.
– Szeret, szeret. Könnyü azt mondani! Azt látom, hogy andalog a lelke!
De hát kit szeretne?
Örül is, aggódik is az ősz apa. Róza az ő legnagyobb lánya, most még a
legkedvesebb lánya. Körül-körülnéz az ifjak között, igazi párját nem
látja ott az ő édes lányának. Ki is lehetne annak igazi párja?
Megjön Pityók tizedmagával. Az öreg Pityók. A hires Pityók. A kinek a
hegedüje ha megszólal, az angyalok is tánczra kerekednek. A kinek a
hegedüje minden szivet megtölt s minden erszényt kiüresit. A ki Bihari
Pesten és a Tisza mellett, az az öreg Pityók tul a Dunán. A kinek
hegedüszavára egyszer Győrben a bucsujáró népek falhoz támasztottak
zászlót, feszületet, Jézust Krisztust és elkezdték járni a kopogóst. Vén
asszony a kontyát, vén ember a süvegét félre vágta; imádságát,
könyörgését, nagy büneit, nyomoruságát mindenki elfeledte, ugy járta
bolondját. Nem hallatszott már a kegyes szó: boldogságos szüz könyörögj
érettünk. Hanem csak a dévaj szó hallatszott: ej-haj nem bánom, nekem is
van virágom! Fölfordult minden rend, kegyes lelkek nagy
megbotránykozására.
De példás büntetést szabott is ki a világi hatóság. Huszonöt bot minden
czigánynak s azon kivül az öreg Pityók hegedüjének arra való itéltetése,
hogy az a város háza kapubálványához paskoltassék s ekként izzé-porrá
törettessék.
Szerencsére idején meghallották az esetet a nemes urak, oda mentek a
város házára és szószólói lettek az öreg Pityóknak. Oda hivták a Benczés
barátok gvárdiánját is, a ki lágy szivü jó ember volt s igy aztán a
czigányok valahogy megmenekültek s az öreg Pityók hegedüje is
egészségben maradt.
– De azután Pityók meg ne kisértsd többé ezt az istentelenséget, mert ha
a papok megharagusznak rád, véged lesz örökre!
– Csak én meg ne haragudjam a papokra!
A jó öreg Benczés nem állta szó nélkül.
– Hát aztán mit csinálsz czigány, ha meg haragszol?
– Mit-e? Oda megyek a zárdába, rá-rántom a Sárga csizmás Miskát s pöre
gatyába, sarkantyus csizmába, darutollas süvegbe öltözik minden barát,
ugy tánczol az utczán.
– Elmenj előlem sátán, pokolnak fajzatja!
Arcza elé tartá két kezét a jó öreg Benczés, ugy megijedt a czigány
szavától. Még most is reszket, ha eddig meg nem halt. Ördög adta gonosz
czigánya. Hogy a kegyes barátok pőre gatyában tánczoljanak kint az
utczán mindenki szeme láttára! Hujh-hujh!
Az igaz hogy ez furcsa tünemény lett volna.
Országos hirt szerzett Pityók magának és hegedüjének. Balaton-Füreden
sokat muzsikált nyaranta a század elején. Győrben, mikor a francziák
elfoglalták Győr várát, ő muzsikált a franczia tánczvigalomban. Ő volt
leghiresebb zenésze 1809-ben az inzurgens nemességnek is. Mikor
Kisfaludy Sándor ezelőtt hatvanöt esztendővel viszályba keveredett a
Tudós Társasággal s Helmeczy örökké tudós munkák készitésével zaklatta,
azt irta a tudós uraknak:
– Ne zaklasson engem a Tudós Társaság. Nem vagyok én czéhbeli tudós.
Olyan vagyok én csak a poéták közt, mint Bihari és Pityók a muzsikusok
közt.
Ezt irta már Bacsányinak is 1808-ban. Eltalálta. De még se egészen
találta el. Bihary és Pityók hegedüje örökre elnémult, de a költő
szerelme örökké melegit s költészete örökké buzdit, mig lánysziv és
honfisziv lesz a világon.
Hát ez a Pityók jött meg tized magával s kacskaringós hosszu szóval
beköszöntött a ház urához.
Hejh mikor őt meglátta a fiatalság, mint a siserahad, ugy ugrált, ugy
tapsolt, ugy vette körül a vén czigányt.
– Itt a Pityók! Itt a Pityók! Ettek-e már, Pityók bácsi? Vinczellérné –
elő csak hamar azzal az ennivalóval.
Szegedy Róza is oda fut a czigányok közelébe. Az öreg Pityók mögött nagy
bőgős áll. De a nagy bőgő mögött is áll valaki.
A deli testőr áll ott. A költő.
Ezüst zsinóros világos kék huszár ruhában. Feszül a ruha rajta, csak ugy
csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehuzva
homlokára. Tüzes szemmel, szó nélkül némán nézi azt a lányt, álmainak
istenképét, szépségnek és üdeségnek örök mintáját.
Hajadon fővel van a lány. Arany fényü szőke haja gazdag fonatokban
köriti homlokát és arczát. Kék szemének nagy mélységéből, rózsás
ajkainak finom hajlásaiból mosoly ragyog a redves vén czigányra.
Észreveszi az ifjut a bőgő mögött. Csak két fekete tüzes szemét vette
észre. De az a két szem az egész világ.
Abban a pillanatban hajnal tüze lobban fel a leány arczán. S midőn az
ifju csendes hangon azt mondja:
– Én is itt vagyok!
Akkor már a hajnal eloszlik az arczon, a megrohant lánysziv vissza
követeli minden vérét s a mélységes indulat rohama alatt elhalaványul az
a tiszta, fényes hajadon arcz.
Alig tudja az üdvözlést egy néma fejbólintással viszonozni. A
zürzavarban megfordul, befut szobájába, leborul a kis asztalra s hull
könnye, mint a záporeső.
Az örömnek vagy a bánatnak könnye ez? Ki tudná azt?
Az első szerelemnek könnye. Abból a forrásból, mely csak a szüznek
szivében s a menyországban fakad.
Ah minő szentség az a lánysziv, midőn a nemes szerelemmel először van
tele!
Azután könnye eláll. Arczát letörli. Hajfonatait megigazitja s most már
nyugodtan megy az ifju elé.
És mégis elhagyja nyugalma, mikor közelébe ér, kezét kezébe teszi s
kezét meg akarja szoritani. Oly édes és oly nehéz az ifju szemeibe
tekinteni! Ugy szeretné lehunyni szemeit, de még sem meri. Hátha annak
az ifjunak merész szeme észre veszi az ő érzelmeit.
Mennyit gondolkodott, mennyit ábrándozott utóbb érzelmeinek e rohama
fölött. Lehetetlen, hogy az ifju e találkozás pillanatában észre ne
vette volna e rohamot. Negyedfél év mulva igy ir erről:
»Oh jól észrevette azt maga is, midőn kezem ugy remegett kezében, –
midőn szemeimet elforditani akartam, de nem tudtam, – hogy magamat el ne
áruljam!«
Hajh te angyallélek, mi nagy baj lett volna abból, ha magadat elárulod?
Ha szivednek hőse észreveszi, hogy te forrón szereted? Ha megtudja, hogy
te egész tested minden varázsát, egész lelked minden kincsét az ő
boldogságáért cserébe adod?
És aztán te édes lányka, hogy gondolhattad te azt, hogy az az éles szemü
és szerelmes lelkü ifju a te szived dobbanását meg nem hallja?
Bohó lány!
Hanem ugy-e, az aztán jól esett, mikor vacsora után az ebédlőből minden
butort kidobáltak, mikor Pityók rázendité azt a kurucz andalgó dalt s te
a délczeg ifju karján virágtipró piczi lábaiddal ellejtetted azt a deli
magyar tánczot?
Gyönyörüen tánczolt Szegedy Róza. Tánczának kellemei még Medinát is
felülmulták.
A mi pedig nagy szó.
Mikor Kisfaludy a testőr-tisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt
akkor Bécsben egy európai hirü tánczos férfi és nő, kik tudományukkal,
müvészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk
számára s egyuttal a szinmüvészet számára is.
A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A
férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mindakettő korának első tánczosa.
Tánczot azelőtt is ismert a szinpad. De csak egyes tánczot. Az egyén
ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása
nem volt a táncznak. Volt tömeges táncz is, de ez is csupán a termek
társas mulatságát s a népfajok kölcsönös tánczait mutatta be a mivelt, a
magas és a legmagasabb társaságnak.
Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánczczal eszmét,
cselekményt, érzelmeket, egységes és egész szini müveket lehet
ábrázolni, előadni, megteremteni s igy a tánczból, csupán a tánczból
szindarabot alkotni. Ha az arczvonások és karok mozdulatai alkalmasak
arra, hogy a zene segélyével s néma arczjátékkal egész szindarabot
alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arcz, a karok és a
test mozdulatainak segélyével s nekivaló zenekisérettel ugyan arra.
A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörüen megvalósult. Létre
jött a ballet-szinmü. Az a melyik ma is fennáll s a melynek Vigano és
Medina az eredeti alkotója.
Sok minden kell az ily szinmühöz. Szoborszerü szép testalkat, domboru
mell, telt csipő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és
természetes mozgások. Főképen pedig testhez álló mez, mely a termet
minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen
elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De
hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad
müvészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapoczka mozdul
meg; a váll és a lapoczka mozgásában pedig alig van élet, alig van
változatosság. Költészet, müvészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki
se lett szerelmes női lapoczkába. Még Petrarca se énekelte meg Laura
lapoczkáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a
kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyü,
köralaku marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem
támadnak. Mozgását is alig lehet látni.
Mi más az, mikor a nő lábát emeli fel!
A láb domboru izmai uj alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom
rezgéseivel állandó mozgásba jön a csipő s ennek minden alakulása bájos,
mert kör és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul
alkalmazkodik a derék s a felső test is a lábak mozgásához. A karok
játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azon felül a képzelet
által nyujt is müvészi élvezetet.
A mai ballet-szinmü már részben romlott müvészet. Mikor a tánczosnő
lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a tánczosnő
lábujjain pörgetyü módjára pörög, mint a bugó csiga, vagy a mikor a
tánczmester karján félköralakba hanyatlik: akkor már vége a müvészetnek.
Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőmüvi izommüködés és nem müvészet.
Olyan, mint a kigyó-ember vagy mint az a bolond ember, a ki saját fejére
ül. Nincs olyan szobor, a melyben a hős vagy az istennő lábának csak
hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, a mely saját tengelye körül
pörgetyü módjára pörögjön vagy a mely félkör alakra hanyatt hajló
nőtestet ábrázoljon. A táncznak pedig egyetlen müvészi feladata
mozgásban állitani elő a tökéletes szoboralakokat.
Medina táncza még nem volt elfajult. Az ő táncza még igazi müvészet,
igazi mozgószobor táncza volt.
De Szegedy Róza táncza ennél is szebb volt.
Azt irja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza
tánczában, mint Medináéban. Apolló se tudná leirni tánczának
gyönyörüségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját s minden
tagja oly édesen kisérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a tánczot
tökéletesen megérteni.
A szeretőnek és a költőnek szeme látta igy ezt a tánczot.
De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza táncza. De azért a
költőnek mégis igaza volt.
Mert az igazi magyar táncz akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő
járja, a legszebb táncz a kerek világon. Nyugati nemzetek táncza meg se
közeliti. Csak néhány keleti nép tánczában lehet a magyar táncz
fenségének néhány elemét megtalálni.
Nem a csárdást értem s kivált nem ugy, a hogy mai napság járják. Nem is
azokat a mozdulatokat értem, a melyeket tánczmesterek fedeztek fel:
hamissá, idegenszerüvé tenni az eredetit. Az ősi tiszta alakot értem.
Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik
kar a csipőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyunak
pengő összeverődése, komoly arcz és kemény tekintet: ezekből áll az
igazi magyar férfitáncz. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig
ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és
mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, a mikor tánczol.
Hanem hódit.
– Ide nézz lány, ide nézz menyecske, lásd ezt a termetet, vedd észre
erejét, tüzét, büszkeségét. Én vagyok a férfi, én vagyok a te végzeted,
szivednek és sorsodnak ura. Ha megszeretlek: meg is védelmezlek. Karom
is a tied, szivem is a tied; magam is egészen a tied vagyok. Örök társam
vagy, ha szived is ugy akarja, de legény vagyok, ha magam maradok is.
Ez a magyar táncz, ha férfi járja.
A lánynak, ha tánczol, társa arczára kell nézni folytonosan. Ez a
legénynek jutalma, biztatása, lelkesitője. Az a nézés szelid legyen és
komoly legyen. A bokázás, az egyenes derék, a magas fejtartás ott van a
lánynál is. De lépései kicsinyek és hangtalanok, mint a galamb lépései.
Egyik karja csipőjén vagy a férfi vállán, másik karja szabadon himbál s
vagy kendője vagy virág a kezében.
Ruhájának megbomlani nem szabad. Rengő keblét is kendő takarja. Csak
arcza és nyaka van szabadon. Csak bokáig szabad látni lábát; térdeinek
mozgását vagy meghajlását már a ruhán át se szabad látni. Arczának
pirja, szemének ábrándos tüze, felső teste mozgásának bája s lábainak a
legénynyel is, a zenével is összehangzó mozgása: ez a lány táncza.
– Látlak legény, veled tartok, el nem fáradok melletted; ha
megérdemelsz, tied is lehetek, de csábitást, de kacsintást tőlem hiába
vársz.
Hogy szoknyáját libegtesse, két csipőjénél fogva rázogassa, köténye
csücskét emelgesse s ezzel bájainak szentséges titkára ráutaljon: ez a
magyar tánczban lehetetlen. Ezt magyar nő meg nem teheti. Még azt se,
hogy belekiáltson a tánczzenébe.
Szegedy Róza magyar tánczát mindenki bámulta. Ez a táncz rajongásba
hozott mindenkit. Pápay Miklós öreg barátomtól hallottam, ki maga is
ismerte őt s kinek apja Pápay Sámuel magas gondolkozásu iró, és
Kisfaludy Sándornak kortársa és egyik legjobb barátja volt – tőle
hallottam, hogy megtörtént Pápán, nyilvános vigalomban, hogy a mikor
Szegedy Róza a magyar tánczot járta, az összes párok lassanként
félreálltak s az egész közönség rajongó lelkesüléssel nézte a költő
nejének édes bájos, aranyos magyar tánczát.
Igaza volt tehát a költőnek és a szeretőnek. Hogy érhetné utól balletnő,
ha Medina is, idegen tánczban a magyar szüznek báját s fenséges
kellemeit?
Pedig Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy
éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész
férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse
nem volt, csak deli szép alakja volt. De mikor azután meglátta Róza
tánczát: ugy elmult Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a
viharos tengeren.
Hajnal felé lett vége Badacsony szüretén az első vigalomnak. Aludni is
kellett valamit.
Csakhogy a badacsonyi szőlőhegyi hajlék nem akkora s nincs ugy
berendezve, hogy ott huszonöt s harmincz férfit éjjeli szállásra
kényelmesen el lehessen látni. Három szoba s a pinczelejárat fölött a
sajtóház: ez az egész.
Sebaj!
A három szobát és a sajtóházat elfoglalják a nők. Külön az öreg
asszonyok, külön a menyecskék, külön a lányok. Menyecskeszó: dévaj
beszéd; – nem való a lánynak. Leánybeszéd: madárcsicsergés; unalmas az
öreg asszonynak, de a menyecskének is. Minden korszak együttesen jobban
érti egymást.
Hát a férfiak hol töltik az éjszakát?
A hány elfér: a vinczellérnél alszik a szoba földjén idei puha zörgős
buzaszalmán. Takaródzik lópokróczczal vagy a saját köpenyegjével. A
kinek van: elmegy a maga hajlékához, visz magával vendéget is. Nehányan,
kivált a fiatalabbak, a hintókban alusznak. Ugy ülnek az ülésekben, mint
a pulykák.
De azért a reggelinél olyan üde, olyan piros, olyan nyalka valamennyi,
mintha lakodalomra készülne. Szüreten még az öreg urak is kipödrik
legalább a fele bajszukat. Hátha még ma ők is tánczra kerekednek? Az
ördög nem alszik. Kusza bajuszszal tánczolni pedig annyi menyecske közt
nem lehet.
A testőr még meg is borotválkozik. Testőrnek diszben kell lenni mindig.
Kivált mikor Róza égszinkék ruháját ölti fel, a melyről azt mondta
varrónője: ez áll rajta legjobban.
Reggeli alatt az éjjeli szállás körülményeit beszélik el a nőknek.
Vidáman, elmésen, tulozva. Mint az ezüstnek csengése: ugy szól a
menyecskék és lányok kaczagása.
Hát a czigányok hol aludtak?
Van esze a czigánynak. Észrevették, hogy a padlás tele van illatos
sarjuval. Oda takarodtak. Jobb fekvésük volt, mint az uraságoknak. Elő
se kerültek előbb, csak a mikor az ebédhez kellett muzsikálni.
Szép őszi nap volt s langyos a levegő. Valaki inditványozta: menjünk
sétálni.
Mentek sétálni.
A tomaji oldal felé mentek, a Koldusok utján. Az ut itt gyönyörü szálas
erdőben vezet. Nincs a napkeleti zultánoknak olyan puha és illatos
szőnyegük, mint a milyen ott az avar. A testőr és Róza többnyire együtt
voltak. De Róza észrevétlenül gondoskodott arról, hogy a társaságtól el
ne maradjanak. Sétájuk egészen a Vaskapuig tartott, onnan aztán
visszafordultak.
Ebéd után, de már este felé a Balatonon csónakáztak.
Mikor Kisfaludy, mint a francziák hadi foglya már szabadulóban a genuai
tengeren utazott s irtózatos tengeri viharban a hajó népe már
elveszettnek hitte magát: akkor jutott eszébe ez a balatoni csónakázás.
A fenyegető halál Róza alakját állitotta lelke elé.
»Bár most itt volna velem Ő is a habok között. Mint akkor, hogy a
szerelem Lánczával megkötözött. – Megragadnám karjaimmal, És szivemhez
szoritnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig boritnám, S kétségbe esve
bele vetném, S a tengerben eltemetném Együtt véle magamat. – Ha boldoggá
engem nem tesz: mást se üdvözithessen!«
Kegyetlen gondolat. De hőshöz, szeretőhöz, költőhöz méltó gondolat. És
mégis szép gondolat, hogy a mikor ott ordit körülötte a tenger haragja s
minden pillanatban bekövetkezhetik a kikerülhetetlen halál, kétszáz
mérföld távolságban akkor is az a lány jut eszébe, a kit már esztendeje
nem is látott, s a kitől, mikor utoljára látta, akkor is keserüséggel
kellett elválnia.
Este megint vigalom, táncz, játék hajnalig.
A lány nem tüntette ki a költőt. Talán tartózkodóbb volt vele szemben,
mint másokkal. De a költő figyelt. Asszonyok körül volt is már
jártassága. A női lélek szerelmi változatait meglehetősen ismerte már.
Olyan mély lélekkel és magas gondolkozással ugyan még nem találkozott,
mint Szegedy Róza, de Teréz, a pozsonyi lány szintén fiatal szüz hajadon
volt s a lánylélek, mikor a szerelem illatát érzi maga körül s mikor
szivének fölmelegedését érzi, bizonyos fokig mind egyenlő. Tünődés,
némaság, gyakori elandalodás, érzelmeinek gondos titkolása, szive
választottját mindig felkeresni s mindig kikerülni s édes és szent
titkát a mindenség elől elrejteni: ebben egyik szüz lélek csak olyan,
mint a másik.
A pozsonyi lányt régen elfeledte a költő. Az a szerelem csak harmatcsepp
volt a virágon. Medina szerelme pedig felhőszakadás, vad zuhatag,
tengernek habzó hulláma, melyben kényére fürödhetett az ifju s melyben
el is merülhetett, ereje is elsorvadhatott. S most megint ott állt
előtte, a huszonhárom éves ifju előtt Szegedy Róza. Megint az a tiszta
harmatcsepp, mely a fényes és magas égből szállt le, melyen ott ragyog
minden üdvösségnek jele s melyen át érezni lehet azt, a mi minden
üdvösségnél szentebb és drágább: a hajadon sziv első ébredését, első
mozdulatát.
És mégis – nem a hosszufalui első találkozásnál s nem is a badacsonyi
szüret első két napján és éjszakáján vert örök gyökeret a szivbe a
szerelem.
Hanem a harmadik napon Szigligetben.
Kocsin rándultak át Szigligetbe. Róza Rostynéval ült a kocsin s a költő
volt lovagjuk. Rostyné megengedte, hogy az ifju ne lóháton kisérje őket,
hanem velük menjen s ne a bakon, hanem az első ülésen a nőkkel szemközt
üljön.
A régi hintó más alaku volt, mint a mostani. Rugója csak félig volt
vasból, félig vastag szijból. Nagy zökkenésnél majd kidobta az embert
kebeléből. Bárkája sokkal nagyobb, mint a mostani kocsiké. A szemközt
ülők térdeinek érintkezni nem volt szükséges. De szabad se volt. Tiszta
ösztöne megsugta a költőnek, hogy ez ellen véteni s Rózát örökre
elvesziteni egy dolog. Ezt a leányt csak imádni lehet, ez előtt csak
leborulni lehet, mint az oltári szentség előtt.
És mégis ez az együtt-kocsizás volt egyik nagy fejezete annak a
történetnek, melynek neve Himfy Szerelme.
Szemközt ülni a lánynyal. Mindig reá nézni. Tekintetével gyakran
találkozni. Édes lehelletét, édes illatát belélekzeni. Fölszállásnál,
leszállásnál kezét fogni. Ernyőjét egy-egy perczig kézben tartani. S
ruháját egyszer-másszor érinteni.
Nevessetek irók, lélekbuvárok, sorvadt szivek, vén gonoszok, hitetlen és
avar lelkek! Tartsátok ezt a szót ostoba ábrándnak, holdvilágban járó
érzékenységnek! És mégis örök igazság, hogy a sors nagy kegyének tartja
minden nemes ifju, ha az imádott lánynak véletlenül ruhaszegélyéhez
hozzáérhet.
A kik egy család kebelében összevonulnak: bizonyos bensőség köti össze
azokat. A kik egy kocsi bensejében összeszorulnak: azok közt is bizonyos
rokonszenv, valami kölcsönös vonzalom támad. Ha különben idegenek is.
Együtt átdőzsölt éjszaka is gyakran évekig terjedő bizalmat szül férfiak
közt. Férfi és nő, ha szivük szabad, ugy kocsikázzanak együtt, hogy
készen legyenek arra, hogy egymásba beleszeretnek. Lelkük erejétől és
nemességétől függ aztán, hogy szerelmük milyen mély és milyen tartós
leend.
S a deli ifju és Szegedy Róza együtt kocsikáztak Szigligetbe.
S Rostyné még egy kis hamisságot is cselekedett.
Skublics megmondta Rostynénak, hogy Kisfaludy Sándor a hegedün kitünően
játszik. Rostyné egyik czigánytól elkérte hegedüjét s eldugta a
kocsiládába. Mikor a vár omladékait bejárták, megálltak a nagy
lovagteremben s annak falnyilásain át gyönyörködtek a Balatonban.
A vár omladékai ma egészen mások. Mikor a költő ott járt imádottjával:
akkor még csak 123 esztendő telt el a vár leégése óta. Most már 228 év
pergett le azóta. A várromok pusztulásában száz esztendő óriási idő –
minálunk. Akkor még a lovagteremnek padlógerendái is mind meg voltak.
A legkedvesebb beszélgetés közben Rostyné honnan-honnan se, előveszi a
hegedüt s oda nyujtja a költőnek.
– Itt van Sándor, vegye csak a kezébe. Hallottuk ám, mit tud. Róza
kedvéért huzza el a legszebb nótát.
Kisfaludy ránézett Rózára. A lány szemei biztatták. Szavai is.
– Én igen szivesen hallgatom.
– Énekel-e hozzá?
Rostyné közbeszólt:
– Ha a hárfája itt volna: énekelne. Róza nagy mester ám a hárfán és a
dalban.
Csakugyan kitünően kezelte a hárfát. Csakhogy az akkori idők gonosz
szokása szerint más dalt, mint német dalt nem tudott énekelni.
Elhitették az urakkal és urnőkkel, hogy a magyar dal csak paraszt
lánynak, paraszt legénynek való.
Kisfaludy Lavota dalait huzta s utánuk néhány kurucz dalt. A lány előtt
ismeretlen dalok voltak ezek. De gyöngéd, érző lelke csak ugy szítta
magába azt az édes-bus dallamot. Könye kicsordult.
A költő észrevette.
– Róza, tanulja meg az én kedvemért a magyar dalt. Ugy-e szép?
– Igazán szép, megtanulom.
– Az én kedvemért?
Róza nem szólt, de a költőnek szeme közé nézett. Ezt a nézést és ezt a
szótlanságot a költő néma vallomásnak tekintette.
Megjött bátorsága s midőn a várhegy oldalán a csalitban jártak s egy
pillanatig tanuk nélkül voltak, igy szólt a lányhoz:
– Róza meg ne haragudjék rám, ha megmondom, hogy én igazán és mélyen
érzem, hogy jövendő sorsom aligha magától nem függ. Én már alig tudok
Bécsbe visszamenni.
A lány fényes arczán rózsaszin kergetődzött a liliommal. Hol pirult, hol
halványult. Látta, hogy az ifju nyilatkozatot vár. Utóbb halk, reszkető
hangon mégis felelt.
– Korán van még ilyenre gondolni, oka se lehet ilyenre gondolni, hiszen
először vagy másodszor látjuk egymást.
– S Róza, maga jó néven veszi, nekem megengedi, hogy gyakran lássuk
egymást?
– Azzal csak megtisztel engem s én köszönettel veszem. Hiszen mi rokonok
is vagyunk.
– Én heves természetü és nagyravágyó vagyok. A rokonság nekem nem lesz
elég, attól félek.
Róza nem felelt. Egy száradni kezdő kosborvirágot vett a kezébe s azt
nézegette. Idő után mégis annyit mondott:
– Félni sincs oka.
De kezét, azt a harmatkezet se csókra, se kézszoritásra nem nyujtotta.