magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami
istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. A hogy buzánknak,
cseresznyénknek, sárga és őszi baraczkunknak, sőt még gesztenyénknek
sincs párja a világon, ugy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok
fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som
és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai
mézes, a somlyai rakszőlő, a balatonmelléki juhfarku, bajor és tulipiros
föl nem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van
ezek párja?
Miért kellett ezeket a vizenyős izű franczia, spanyol, olasz és rajnai
fajtákkal fölcserélni?
Azért, hogy behozzák a szőlőférget, a szőlőpenészt, a szőlőnek minden
fehér és fekete, minden földalatti és földfeletti betegségét.
Ebéd alatt e kérdésről elmélkedtünk.
Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt
ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamokat elvégezte. Isteni
lángelméje volt hozzá. S mikor ezt a hosszu gyakorlattal megedzette:
akkor készité e hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyuttal élő
lény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében,
barátságát déli melegében, szerelmét borában érezi és nyujtja.
Azt mondják: ki kell zsákmányolni a talajt, sok bort kell termeszteni, a
mennyiségre kell törekedni. Azt mondják: sok franczia szőlőnek holdja
négy-ötszáz akót, sőt többet is terem évenként.
Nem ellenzem. Elfogadom.
De nem mindenütt. A tüzhányó hegyek bazalt oldalain, a bérczek sziklás
meredekjein sohase teremhet sok bor. S mig lesz ur és gazdag ember ez
országban: kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is.
Egerben hajdan az volt a közpéldabeszéd: »mihelyt szőlőm holdanként öt
akó bornál többet terem, mindjárt nem egri bort terem.« Jó bor, jó bor,
ha husz akó is, de nem »egri bor«.
Lehet, hogy tulzás. De jellem van e példabeszédben. Hiába mondanák a
mádi és tályai szőlősgazdának, hogy holdanként két hordó helyett húsz
hordó aszút termeljen: nevetne rá.
Vagy nem lesz húsz hordó aszuja; vagy ha lesz: akkor tokaji aszúja nem
lesz.
A mely asszony sok szerelmet terem: igaz szerelme nincsen annak. S nem
terem igaz bort az a szikla, a mely sok bort terem.
De mégis sok borra van szükségünk. A magyar ember lelkét sörnek,
pályinkának át nem engedhetjük. Ám termeljétek a sok bort az alkalmas
sikokon és hegylábakon, de a hegyek büszke meredekjén hagyjátok meg az
ősi magyar szőlőt s ha urak akartok maradni: szürjetek a magasban olyan
bort, a milyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek
való. S ezeknek is csak ünnepnapon.
Igy gondolkodott Szentirmay. Igy terjesztette elénk borról, szőlőről,
magyar emberről szóló meggyőződését.
Addig nem keltünk föl az asztaltól, míg az utazási rendet meg nem
határoztuk.
Délután megnézzük Kisfaludy Sándor szőlejét.
Holnap reggel fölmegyünk a Badacsony tetejére. Délután átrándulunk
Gyula-Keszibe s megnézzük Csobáncz várát.
Holnapután Tapolczán ebédelünk s átmegyünk Sümeghre. A többi majd azután
jön.
MIKÉNT KEZDŐDIK HIMFY SZERELME?
(A költő hajléka és jövendőmondása. – Kisfaludy Sándor látni szeretné
Szegedy Rózát. – Keresi mindenfelé. – A két angol lord. – A testőr
megmenti a nemzeti becsületet. – A Kisfaludyak régi nagy hire ujra
föltámad.)
Huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben szivének nem egyetlen,
de örök szerelmét Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét
vagy nyolcz napot töltöttek együtt a szüreten s ez idő alatt a közeli
Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem
is aludt el soha, még házasságuk alatt se.
Ez a szüret nem Kisfaludy szőlőjében folyt le. Akkor még nem volt neki
itt szőleje. Később már házassága alatt 1800 után szerezte ezt a szőlőt.
Ott fekszik a hegy keleti oldalán egy satóut szélén, mely a
bazalttornyok alatt a hegynek legmagasabb körutja.
Kisded hajlék, kis szobákkal, kis ablakokkal. De a kelő nap már betekint
s jó délutánig el se fordul tőle. A sajtóház ajtaja az udvarról a ház
közepén nyilik s a sajtóházból jobbra a lakó osztály, mely egykor egy
kis dolgozószobából s egy hálószobából állott. A hálószoba volt egyuttal
az ebédlő is.
Mikor ott jártunk, már akkor harminczegy esztendő óta nem élt a költő.
Már akkor Eszterházy herczegé volt a szőlő. Valami lelkes tisztje
figyelmeztette rá a herczeget, nehogy a hajléka idegen kézre szálljon.
Nagy gond nem látszott a szőlő kezelésében. Akkor már rég bérlők
kezelték a herczeg csobánczi urodalmát, melyhez Badacsony nagy része s a
költő szőleje is tartozott. Miért költöttek volna a bérlők a szőlőre?
Még csak márványtábla se volt a falba erősitve, melyre rávésve lett
volna: Itt élt nyaranta a költő, itt volt nagy az ő alkotásaiban, itt
volt boldog az ő szerelmében!
Igaz lett-e költő, beteljesült-e a te jövendő mondásod?
»Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend
Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az
utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett
váromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy
tántorithatlan hazafinak szivvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek
a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet
visszavivni, szóval a magyart önmagának visszaadni segitették.«
Ezt irta a költő 1844. évi február 25-én Batthyányi Fülöp herczegnek.
Somlyai szőlejéről irta, de jobban illik badacsonyi szőlejére. Arra
kérte a herczeget: vegye meg ezt a szőlőt, hogy a költő halála után
méltatlan kézbe ne jusson.
A herczeg nem vette meg. Önmagától nem volt annyi esze, tanácsadója
pedig idegen volt és ostoba. Ha Széchenyi István grófot figyelmezteti
rá: az bizonyára megvette volna.
De badacsonyi szőleje most is ugy áll, a hogy halálakor, 1844 október
28-án épen kedves szürete után elhagyta. Huszonöt év előtt, mikor mi
megnéztük, legalább úgy állott.
Még megvolt az a fiatal gesztenyefa, melyet a költő maga ültetett.
Kövér, fényes, aranyba játszó nyalkazöld levelei mosolyogtak ránk a
napsugárban. Mint kisded fát hagyta ránk a költő, gyümölcsét ő még nem
izlelheté.
De Rózájának, szive királynéjának, költészete istennőjének virágos kis
kertje már nyomtalanul eltünt.
Tuli megmutatta, hol volt az a virágos kis kert. Most zöldséget termeszt
benne a vinczellér. A hol a szerelmes szép nő szemei sugaránál viola és
szegfü nyilott: ott most burgonya és sárga répa terem. Igy kell annak
lenni.
A ház kis ablakai előtt sokáig álltunk s a messze vidékre
szélyelnéztünk. Balra az ábrahámi és kővágóörsi hegyek s a nagy
messzeségben Tihany ormai. Előttünk és alattunk a nyugvó Balaton
fensége. Szemközt a boglári domb és Somogynak roppant határai.
Azt néztük, azt láttuk, azt éreztük, a mit a költő.
Ah, ha azt, a mit éreztünk, meg tudtuk volna örökiteni, ugy, a mint a
költő!
A költőt azonban az istennek és az emberszivnek legnagyobb ereje, a
szerelem segitette. Hiszen Kisfaludy Sándor Badacsonyban szerette meg
Szegedy Rózát.
Egy költőnk szerelméről se irtak annyi könyvet, mint Kisfaludy
Sándoréról. De szerelmének történetét se irta meg egy költőnk se
annyira, mint Kisfaludy Sándor. Se Petőfi, se Csokonai. Pedig ennek
boldogtalan, amannak boldog szerelméről oly gyakran zengett a lant.
Vörösmarty szerelméhez alig mertek iróink hozzá nyulni; Arany Jánoséról,
Tompa Mihályéról szólni ledérségnek látszott volna. Kisebb költőink
lóti-futi szerelme épen nem ébreszté föl a nemzet kiváncsiságát. De hol
lehet megismerni Kölcsey és Kemény Zsigmond, Jósika és Eötvös József
szivének ifjukori paradicsomkertjét? Hejh de kezdetén vagyunk mi még
csak annak a műnek, mely irodalmunk és iróink élettörténetét igazán
állitaná elénk!
De akármennyit irtak Kisfaludy szerelméről s akármennyit irt ő maga is:
még sincs teljesen megirva az se. S bizony nagy mulasztást követtem
volna el, ha mikor Badacsonyban voltunk, e miatt Gyulai Pál urral nem
évődtem, nem kötekedtem volna egy sort. Mit tudott ő akkor Himfy
szerelméről?
Kisfaludy az ő Rózájával nem Badacsonyban találkozott először. Első
találkozását leirja ő maga elég részletesen.
Ez Sümeghen történt.
Kisfaludy Sándor, mikor apja őt Pozsonyból haza hivta, meglátogatta öreg
anyját Sümeghen. Itt egykor egyik kedves barátjával Oszterhuberrel a
vármegyebeli leányokról beszélgetett s beszélgetés közben szóba jött
Szegedy Róza is. Oszterhuber kérdezte:
– Nem ismered?
– Nem.
– Pedig atyafiak vagytok.
– Nem tehetek róla.
– Nem is baj, ha nem ismered. Igen szép és igen okos lány, de igen nagy
urnő. Szegény legény ne forgolódjék körülötte, mert nagyra van nevelve.
– Ha igen okos lány, akkor lehetetlen, hogy minden nagyságos urfi
szerencsével és minden szegény fiu hiába forgolódjék körülötte. Hiszen
vannak nagyságos tökfilkók és igen derék szegény fiuk.
Már ez az észrevétel is bizonyság arra, hogy a nagyratörő ifjut, kinek
lelkében viharként zajlott a nemes önérzet és magasra vágyás,
Oszterhuber intő szava nem ijesztette el, hanem inkább daczra és
vállalkozásra hivta fel.
Azért is szeme közé akart nézni Szegedy Rózának.
Hallotta, hogy Róza hol atyjával, hol Feri bátyjával, hol valami
nagynénivel szeretett országos vásárok alkalmával a közeli városokba
berándulni s ott a vásári élénk jelenetekben gyönyörködni. Hallotta,
hogy a legközelebbi keszthelyi vásárra is berándul.
Nosza utána!
Sietett Kisfaludy Keszthelyre, de mire száz kérdezősködés után megtudta,
hogy Róza rokonánál, a hahóti apátnál vagy unokatestvérjénél a
keszthelyi grófnál van szállva s mire oda bekopogtatott: akkorra már
csak azt a hirt hallotta, hogy Róza ez előtt fél órával haza indult.
Sebaj. Egy kis mérgelődés, egy egészséges káromkodás – s aztán megint
csak utána.
Átment gyömörei birtokjukra. Oda nem épen messze van Eötvös puszta,
Szegedyék birtoka s kastélya. Fogta puskáját, szólitotta kutyáját s ment
vadászni. Mint eltévedt vadász akart Eötvösbe estennen bekopogtatni s a
helyes utbaigazitást kérni.
El is tévedt, el is esteledett szerencsésen, csakhogy ugy eltévedt, hogy
Eötvös helyett Türjére botlott be s ott kellett az éjszakát töltenie a
barátoknál. A teremtés remeke helyett: Róza helyett nagyhasu öreg barát.
Bizony ez nagy tévedés.
Uj vállalaton törte fejét. Nem is csinált titkot belőle, hogy ő Szegedy
Rózának szeme közé akar nézni. Tudta ezt öreg anyja is, tudta ezt egy
közeli rokona Forintosné is, a ki ott lakott közelben Mihályfán s egy
vasárnap reggel bejött gyónni Sümeghre a barátokhoz. Korán meg is gyónt
s gyónás után bejött Sándorfiékhoz, Kisfaludy öreg anyjához látogatóba.
Kisfaludy az átmulatott éjszaka után későn kelt s épen tollászkodott,
még nem volt felöltözve, mikor betoppant Forintosné.
– No Sándor csak öltözz szaporán, Szegedy Róza a templomban van a
barátoknál, most gyónik, most megláthatnád, ha el nem késel.
Nesze neked költő. Szép sötétkék magyar ruhája volt az ifjunak, sietett
magára hányni, fejére nyomta kócsagtollas süvegét s nyargalt a
barátokhoz.
Elkésett.
Szemközt jött már a hintó, a melyben Róza ült s hajtott hazafelé. Az
ifju szemei előtt káprázattá vált a világ, a mikor azt az arczot
megpillantotta. Odaállt a robogó hintó mellé, fölnézni nem mert, de
mélyen meghajtotta magát a lányka előtt. Törődött is azzal a lányka!
Törődik is azzal a madár, mikor magasban száll, hogy egy virágos fa
utána sóhajt: ide szállj az én ágamra, az én karomba!
Mit csinált akkor az ifju?
Tovább nem futkozott a lány után, hanem irt hozzá egy verset. Nagyon
rossz vers lehetett, nincs is meg a versek gyüjteményében. Tartalma az
volt, hogy Jupiter, Apolló, Merkur s valamennyi olimpusi isten ott
hagyta az eget s elment ki erre, ki amarra; az ördög maradjon az égben,
ha Szegedy Róza onnan a földre szállott s itt akar mulatni.
Ezt a verset később Skublics Imre barátja által Róza kezébe juttatta. A
leány el is olvasta s azt mondta rá:
– Bolond vers biz ez, nem is eredeti; – a mit egy bolond felkap, száz
hordja utána!
Hány éves volt ekkor Róza?
Kisfaludy nem volt egészen husz éves.
Szegedy Ignácz 1773-ban nősült. Róza nem első gyereke volt, tehát 1774
előtt nem születhetett. A jelenet ott a hintóban 1792-ben tavasszal
történt. Róza akkor legföljebb tizenhat–tizenhét éves lehetett. Tehát
mikor a költővel 1800-ban megesküdött, már legalább huszonnégy évesnek
kellett lennie.
Az első találkozás tehát se versben, se prózában nem volt nagyon
biztató.
Következett a második. De még ez se Badacsonyban történt.
Róza édesanyja Rosty Katalin volt. Abból a Rosty-nemzetségből, melyből
később báró Eötvös József és Trefort Ágoston neje származott. Ősrégi
család, ama 108 nemzetség egyike, mely Árpád vezérlete alatt az országot
elfoglalta. Jeruzsálemi András király óta folyton beszélnek róla az
irások.
Róza anyjának testvére Rosty Pál, ha jól tudom, ez idő tájt
Hosszufaluban lakott. Neje Nedeczky Nina Rózának nemcsak többszörös
rokona, hanem jó barátnéja is volt. Róza igen gyakran megfordult
Hosszufaluban.
De Kisfaludy is. Hiszen a szarvaskendi Sibrik, a Niczky, Nedeczky,
Szegedy s több nemzetségek révén ő is hol közelebbi, hol távolabbi, de
osztályos rokonságban állott Rózával is, Rostyékkal is.
Róza a sümeghi hintótalálkozás s kivált a hozzá intézett költemény
olvasta óta jól tudta, hogy ő Kisfaludy ábrándjainak állandó tárgya.
Bizonyára megmondta ezt neki Skublics Imre s igen is megmondták neki az
öreg nénik s kivált Forintosné. S a lánysziv tele lett kiváncsisággal.
Talán némi ábrándozással is.
A költő a következő évben 1793. évi januárban nemesi testőr lett s
Bécsbe ment az udvarhoz. Ha nemesi testőr: bizonyára délczeg termet,
deli ifjú, bátor sziv, büszke lélek. Afféle legény, a kin megakad az
udvari urnők szeme, a kiktől a herczegnők se idegenek s a ki egészen oda
illik Szegedy Róza imádóinak seregébe.
Ily seregnek kell lenni. Róza büszke lány. Se nem ujonczoz, se nem
toborz sereget, mégis van serege. »Ez a sziv, ez a százaktól keresett és
imádott sziv.« Ezt irja saját szivéről egyik bizalmas levelében. Pedig
szerény. Imádói elől félrevonul, de azért azok megmaradnak, fölkeresik,
utána járnak mindenütt. Milyen csillag lenne az, a melynek nincsen
fénye? Milyen lány lenne az, a melynek nincs imádó udvara? S ha van, ha
lenni kell: a deli testőrnek bizonyára helye van ott.
S hátha az a deli testőr valamivel több is még, mint csupán délczeg
termetü s büszke és bátor szivű ifju? Hátha magasabb géniusz csókolta
homlokon? Hátha nagy erővel áldották meg szellemét a halhatatlan
istenek? Hátha dicsőség, hirnév, nagyság, történeti szerep vár rá a
nemzet életében?
Eszterházy Miklós herczeg volt a nemesi testőrök kapitánya. Két angol
rendkivüli követ jelent meg Bécsben, lord Spencer és lord Granville.
Mindakettő barátja a herczegnek. Megkérték a herczeget: mutassa meg
nekik a nemesi testőröket. De hirt ne adjon nekik. Ők meg akarják lepni,
ők pongyolájában akarják látni a magyar nemesi ifjuságot.
Reggeli órában bemennek a testőrök laktanyájába. Benyitnak Kisfaludyhoz.
Az ifju ott ül iróasztala mellett. Ezüst zsinóros kék nadrágja fel van
huzva, ezüst sarkantyus kordován csizmája a lábán, de azontul mellény
nélkül, egy rét ingben, nyakravaló nélkül, hajadon fővel. Hosszuszáru
pipából szivja a jánosházi dohányt, fujja a füstöt, mint a kémény s
szobájában ugy gomolyog a füst, mintha a Vezuv most ott akarna kitörni.
A kopogtatásra csak annyit kiált: »bujj be!«
S belép a herczeg! S belép két angol lord, Nagy-Britannia és Irland
királyának két rendkivüli követe. Nesze neked magyar nemesi becsület a
te pongyola ingeddel s hosszu száru szutyakoló selmeczi cseréppipáddal.
Kisfaludy feláll, összeüti sarkantyuját s katonásan üdvözli a
testőrkapitányt.
A herczeg beszél vele magyarul, azután németül, azután latinul. A két
lordot meglepi, hogy ez a vad magyar milyen szépen beszéli azt a három
nyelvet. Azután franczia nyelven kérdi tőle: mit dolgozik épen most?
– Tassot forditom olaszból nemzetünk nyelvére.
Ez már a herczeget is meglepi, de nem mutatja meglepetését. A kérdést és
feleletet értik a lordok is. Oda mennek az asztalhoz. Kezükbe veszik
Tassot. Ime a vad magyar igazat mondott. Kezükbe veszik a kéziratot. Ez
tatár nyelv, ezt nem értik. Kezébe adják a kéziratot Kisfaludynak s
udvariasan megkérik, hogy forditson le nekik abból élőszóval néhány sort
németre, latinra, francziára, olaszra. A vad magyar ezt is megteszi.
A két angol lord annyit tud a magyarokról, a mennyit Marco Poloból
olvasott. A magyarok vagyis más néven kirgizek, helyesebben a tatárok
ott laknak a pusztán, csikót őriznek s a ló hátáról soha le nem
szállnak, ott eszik a nyers hust s ott isszák a lótejet. Itt pedig
Bécsben világtudóssá lesz valamennyi s azt mondják: nemesi testőrség,
hát pedig voltaképen tudós akadémia. Teringettét, ő felségének
Nagy-Brittánia és Irland királyának csakugyan nincs ilyen testőrsége.
Lord Granville még egy kérdést is intéz a vad magyarhoz.
– Igen tisztelt uram, bocsásson meg, ha egy bizalmas kérdésem van önhöz.
Ha ön, igen tisztelt uram, kiszolgálja a testőrséget s visszamegy a
pusztára, hát akkor ön, igen tisztelt uram, megint csak csikót őriz?
Kisfaludy ránézett a herczegre. A herczeg szemein büszkeség és jókedv
mosolygott. Igy felelt tehát a lordnak:
– Ugy van! Csikót őrzök, de lovat is, a hogy jön.
Nagy csodálkozással ballagott el tőle a két lord s meg is köszönte a
herczegnek a rendkivüli élvezetet. Csakugyan érdekes emberfaj ez a vad
magyar. Csak az kár, hogy ugy elzárkózik a polgárisodástól. Pedig ime,
erre is lenne képessége.
Ezt a kalandot is meghallotta Szegedy Róza. Elbeszélte neki apja is,
testvér bátya is, egész rokonsága is, nők, férfiak egyaránt. Tudta ezt
egész Túl-a-Duna. Minő tudós a magyar! Minő lángeszü a magyar nemes
ifju! Hogy mentette meg a nemzeti becsületet! Hogy pipálta le a két
ángliust! Minő jó hirünk lesz ezentul az angolok közt! Nosza jó hangzásu
lett egyszerre a Kisfaludy név. Most már mindenki ismerte a deli
legényt. Piros arcza, tüzes nagy szeme, pelyhedző barna vöröses bajusza
és szakála; fehér lova hátán, párduczbőr kaczagányában olyan kényes,
olyan fényes, olyan büszke, olyan nagy jövő vár rá. Apjánál Téthen egyik
vendég a másiknak adta a kilincset. Ujra virrad a Kisfaludyak napja.
Honfoglaló Szabolcs, ellenségirtó Csák, Esseghváryak, Döbrenteyek,
Himfyek hires bajnokai s mind a dicső ősök, kik Kisfaludynak egyenes
ágon való elődei, büszkén pödrik a bajuszukat, ha arra a nemesi testőr
legényre gondolnak. Ez most már méltó lesz hozzájuk.
Hát Szegedy Róza, a büszke szép lány mit szól az esethez?
SZEGEDY RÓZA SZERET.
(A hosszúfalusi találkozó. – A badacsonyi szüret. – Ki az öreg Pityók? –
Az öreg Pityók megjött. – A deli testőr is megjött. – A költő és a lány
egymásra néznek. – Viganó és Medina. – A ballet. – Az igazi magyar
táncz. – Szegedy Róza táncza. – Egy kocsin ülnek. – Szigliget romjain. –
Egyszerre támad a két szerelem.)
A büszke szép lány szivében ott volt már a deli testőr képe. Hogy
egyedül az volt-e ott: ki tudná azt megmondani? Hisz addig még igazán
nem is látta az ifjut; mások, kitünő ifjak pedig ott röpködtek már évek
óta körülötte.
Az 1795-ik év augusztus havának egyik napján ott volt a lány
Hosszúfaluban Rostyéknál. Ott volt atyja is, bátyja is, sok más vendég s
atyafi is. Épen ebédnél ültek a hosszu asztal mellett.
Kocsi robog be az udvaron, cseng a csengő, két ifju leugrik a kocsiról s
hangos kopogással jön az ajtó felé. Sarkantyu pengése, kard csörrenése
hallatszik az ajtó előtt. Skublics Imre jön, nagyreményü ifju, később
Zala főjegyzője s hires követe, Deák egykori barátja. Vele jön Kisfaludy
Sándor.
Rosty oda szól a lányhoz:
– Róza, oda nézz csak, ki jön ott?
Róza fölnéz, meglátja Skublicsot, megörül, fölugrik az asztal mellől s
megy az ifju elé, hogy kezet fogjon vele. S ebben a pillanatban meglátja
Skublics mögött Kisfaludyt.
»Ő az!«
Megáll, mintha megmerevedett volna. Még senki se mondta, hogy ez a
délczeg ifju az ő hőse, de ő már tudta. Az ész gyakran még alszik, mikor
a sziv már mindent tud, mindent látott, mindent érez.
»A sziv ezer hangokkal kiáltá kebelemben: Ő az!«
Igy irja le e szempillantást maga Szegedy Róza négy év mulva.
Kisfaludy maga is megnémult, midőn azt a lányt meglátta. A csillagos ég
minden szépsége rajzott szemei előtt. Ugy állt ott, mint egy Fa-Jankó.
Hiába üdvözölték az asztal körül levők, hang nem jött ajkára. Hejh de
ostoba is a lángeszü ifju a rajongó szerelem fellobbanásának első
pillanatában!
De jó, hogy ilyenkor a lánynak mégis több esze van. És sokkal több ereje
önmagán uralkodni. Róza kezet szoritott Skublicscsal, de szivének
háborgása közben ugy megszoritotta az ifju kezét, hogy ez nem tudta,
mire vélni a dolgot. Ha tudta volna, kinek szólt az a kézszoritás! Erről
a kézszoritásról később a vallomások édes perczeiben sokszor
megemlékeztek a szerető szivek.
Mig a kézszoritás tartott s mig Rosty üdvözlé az uj vendégeket s nekik
az asztalnál helyet és teritéket készitettek: az alatt a lány egészen
magához jött s érzelmeinek eltitkolására mosolyhoz, jó kedvhez és
csevegéshez folyamodott. Egy-két szót Kisfaludyhoz is ejtett, állandóan
azonban Skublicscsal beszélt; utról, látogatásról, honnan jöttek, hogy
mulattak-féle dolgokról csak tőle kérdezősködött. Mintha mondta volna
neki: legyen ám eszed arról a deli testőrről minél többet beszélned.
Ebéd után fölvetette a badacsonyi szüret kérdését. Lelkes toborzást vitt
véghez, hogy az a szüret meglegyen, fényes legyen, kedves legyen,
mindenki ott legyen, senki onnan el ne maradjon. Van ott szőleje a
Hertelendy, Bogyay, Szegedy, Biró, Skublics, Rosty s egyéb
atyafinemzetségnek, hetekig el kell tartaniok a szüreti lakomáknak, lesz
majd ott alkalom a testőr ifjuval is szót, eszmét és érzelmet váltani.
De azért épen ezt az ifjut csak nem unszolta a szüretre.
»De midőn a többit szüntelen a badacsonyi szüretre unszoltam: magamban
azt gondolám: ha mind elmaradnak is, csak »ő« jöjjön el.«
Igy ir erről Róza.
Mindenkit hajszol, hogy ott legyen, csak annak az egynek nem szól. Pedig
mindenki elmaradhat onnan, csak az az egy legyen ott.
S igaza van annak a lányszivnek.
Mérhetlen kincs az a lánysziv. Égnek-földnek minden örömét, egész
életnek minden boldogságát, csak az a lánysziv tudja megadni. Ha az az
ifju megvárja a szót, ha szó nélkül meg nem érti azt a szivet s ha
életre-halálra nem törekszik azzal találkozni, annak melegéhez közel
jutni: akkor az az ifju nem is érdemli meg azt a szót. Akkor arról a
rózsabimbó ajakról tékozlás lenne az a szó s attól a csillagtisztaságu
lányszivtől ledérség lenne az a szó.
Badacsonyi szüret!
Ősz van. Szeptember utolsó s október első napjai. A levegő tele illattal
és sugárral. A napfény tiszta még, de már nem éget. A költöző madár
elbujdosott már, a szerető kis madárkák nem csicseregnek többé. Nem
virágzik most már se az erdő, se a mező. De levelét se hullatja még.
Zöld még a nádas, zöld még a lapály, de fának és cserjének lombja a
szivárvány minden ragyogó szinében mosolyg előttünk. Sárga és piros és
lilaszin a szőlő levele. Fönt a bazalt Tornyok alján, az Omlások peremén
biborszinü a szömörcze, fakó a bangita, fényes zöld a fagyal, haragos a
kökény, narancspiros a vadrózsa gyümölcse, arany és bibor a kecskerágó,
ezer apró rózsácska mosolyg a galagonya és somfa ágairól.
Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bus dallam.
Száz kerepü recsegő nyelvét mozgatja az őszi szellő. Kong a hordó a
pinczék előtt, a mint szegény emberek a szürethez igazitják. S ha
leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a
csillagokra.
Van-e lánysziv, van-e legénysziv, a ki meg nem mozdulna ilyenkor?
Ott ülnek az urak és az urnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott
ablak, nyilt szivek és nyilt érzelmek. Mint csecsemő anyjának emlőjén:
ifju és lány, öreg és ifju oly boldog a tündérhegy oldalán.
Csak Róza nyugtalan. Csak az ő szive szorong. Második napja már a
szüretnek s a deli testőr még most se jött el. Mindenkinek gyorsan mulik
nappala, éjszakája, csak az övé mászik lassan, mint a csiga.