szigetvári Zrinyi Miklósnak barátja volt s a török fogságba esett. Ez is
igaz lehet. A költő tudhatja, honnan vette a történetet.
E Mihály egyik unokája Menyhárt volt, kit a csatában épen le akart vágni
egy nagy bolond török, midőn apródja Bodor Imre oda ugratott, a törököt
agyoncsapta s urát ekként megmentette. A csata után hazamentek. Menyhárt
ur valamennyi fiát, lányát összehivta, beszólitotta Bodor Imrét is s
akkor igy szólt gyerekeihez:
– Gyerekek tudjátok meg, hogy ez az apród mentette meg életemet, e
nélkül már hollók, farkasok ettek volna meg. Nosza apródom Bodor Imre,
nem akarok hálátlan lenni, akármelyik falumat vagy pusztámat választod,
válassz, neked adom, tiéd legyen!
De ott volt ám Menyhárt urnak Lilla lánya is, a kit szeretett az apród s
a ki szerette az apródot. Az apród tehát elszánta magát s
himezés-hámozás nélkül igy felelt:
– Nem kell nekem jó uram se falud, se pusztád, se ökröd, se szamarad, se
semmiféle jószágod, hanem itt van a Lilla lányod, az kell nekem, semmi
más. Add nekem azt.
Az a düh, a mi erre elfogta Menyhárt urat, leirhatatlan. Hiszen épen a
Lilla lányát oda igérte már Dersfy Laczkónak, a ki nagyon eltalálta
kedvét egy fényes, ékes nyeregszerszámmal, melyet ajándékba kapott tőle.
Ez már mégis csak nagyobb dolog, mint Bodor Imre vitézkedése. És aztán
igaz, hogy az apród is nemes ember, de bizony csak koldus kutya, annak a
Lilla lányát oda nem adhatja.
Nem is adta.
Hanem e helyett összeszidta apródját is, leányát is s elkergette szeme
elől mind a kettőt.
Az apród lóra ült, elvágtatott, élő világ azt hitte: neki ment a
Balatonnak.
Lilla a búnak adta a fejét, szivét. Nem volt kedve a világhoz.
Hervadozott éjjel-nappal. Minden kérőt elkergetett, még Dersfyt is.
Megbánta utóbb Menyhárt ur is keményszivüségét, kerestette is az apródot
mindenütt, de hiába. Az apród remete lett, beleült a Szent-Mihályhegyi
oduba s ott addig imádkozott, mig meg nem halt. Meghalt pedig két
esztendő és két nap mulva. Négy halász és egy uj remete temette el.
Találtak azonban keblén egy irást, melyet bevittek a keszthelyi apáthoz,
olvassa el, ő tudott olvasni. Az irás bucsuzó levél volt Lillához.
Menyhárt ur a családi sirboltba temettette az apródot s néhány nap mulva
Lillát is, a kinek szive bánatában megszakadt. A halálban kerültek
össze.
Ezt a történetet irja meg a költő.
Ebből pedig egy szó se igaz.
A Gersei Pethő nemzetségben soha se kereszteltek Menyhárt névre senkit.
Azután Lilla nem is Menyhártnak, hanem Pálnak volt a lánya s nem is
Lilla volt a neve, hanem Erzsi. Az apródnak se Bodor Imre volt a neve,
hanem Bodor János. Nem is lett Bodor János remetévé, hanem szépen
feleségül vette Erzsit s lett tizenkét gyerekük, fiak és lányok egyenlő
számban.
A szent-mihályhegyi remete története egészen más.
Nagyon egyszerü ez a történet, a mint nekünk a juhász elmesélte.
Ott üldögélt a juhász a kis hegy élén, a kápolna ajtajától tíz
lépésnyire. Kádi Vendel volt a neve, öreg legényre vallott szőke szőrös
arcza. Apró pénznek való durva bőrerszényt varrogatott csizmadia bőrből,
árral, fonállal. Kutyája mellette vakaródzott. Nem igen ügyelt ránk se ő
maga, se a kutyája. Se a nyája és szamara. Ránk se néztek, mig mi a
kápolnát körüljártuk s a falon volt irkafirkákat olvasgattuk.
Oda álltam eléje, jó napot mondtam neki.
– Hát kend tud-e valamit a szegény remetéről?
– Hallottam valamit.
– Kitől?
– Az öregektől.
Elmondta, hogy szegény juhászbojtár volt a Bodor János. Olyan erős
legény volt, hogy a Lesencze-folyó malmán fél kezével meg tudta állitani
a vizes kereket, a farkast pedig agyon tudta ütni a kalapjával. Nem is
félt ő se a számadótól, se az uraságtól, de még a dobosi kanászoktól se.
Hanem egyszer az uraság lánya beleszeretett. Az uraság kegyetlen ember
volt s mikor ezt megtudta, a szegény Jancsi bojtárt el akarta emészteni.
Maga azonban nem merte megtámadni, hanem ugy gondolta ki, hogy sok
vadászszal, sok cseléddel, sok hajtóval meghajtja az erdőt, Jancsit
bekeriti s a hajtásban majd a vadászok valahogy elpusztitják. Vagy őt
magát éri gerely, vagy a nyáját szétkergetik, ha pedig azzal beszámolni
nem tud, akkor meg fölakasztják. El volt már határozva a vármegyével is.
De az uraság lánya megizente neki kéz alatt, mi a szándék. Egyuttal
megintette, hogy vigyázzon a bőrére is, de a nyájára is. Jancsinak se
kellett több. Volt ám esze a bojtárgyereknek. Ott legeltetett a
Sárkányerdőben Ederics fölött a vitai határon. Ott kezdték meg ellene a
hajtást. Volt háromszáz juha és három szófogadó kutyája. Az egyiknek a
neve volt Csiri, a másiké Biri, a harmadiké Csiribiri. A juhait
háromfelé szakitotta, százat-százat egy nyájba keritett s minden
kutyájára rábizott egy-egy nyájat s megmagyarázta nekik, ha őt nem
látják is, csak őrizzék a nyájat s ha valaki elhajtja a nyájat, utána
menjenek, neki arról hirt adjanak, ha pedig ő ugy parancsolja, a nyájat
neki azonnal a lábához tereljék. Ugy is lett. A Jancsi csak menekült a
vadászok elől. A Sárkányerdőből a Feketehegyre, onnan a györöki oldalra.
De menekülése nem volt; nyomában voltak mindenütt. Utóbb is ide jött a
Szent-Mihály-hegyre a remetéhez. A remete szerette a juhászembert, ótta
a menekülőt, megvédte a Jancsit. Szőrzsákot adott a testére, szőrkötelet
a derekára, fapapucsot a lábára s egy nagy keresztet a kezébe. Aztán
fogott egy tégladarabot, köpött rá nagyot s oda dörzsölte a Jancsi
fejéhez, orrához, képéhez, nyakához. Olyan vörös remete lett a
Jancsiból, párját se lehetett találni. Mikor pedig a kegyetlen uraság és
a vadászok, cselédek, hajtók oda értek s a remete-lakot körülvették:
nyoma se volt a bojtárnak, hanem a helyett ott találtak két remetét.
»Hol a juhászbojtár te remete?« »A nyomát se láttam, a hirét se
hallottam.« »Hát ezt a vörös barátot hol vetted?« »Utban találtam, erdőn
fogtam, kötelénél fogva ide hoztam.« »Minek neked ez a vörös barát te
remete?« »Téli remetének. Én már öreg vagyok, gyönge vagyok, eb legyen
tovább téli remete!« »Hazudsz te remete, ez a vörös barát lesz a
juhászbojtár.« »Hazudsz nagy ur, magad; hol láttál te juhászbojtárt a
kutyája nélkül?« Ez a szó már igaz szó volt. Erre megadta magát a
kegyetlen uraság is. Remetének nincs kutyája, juhászbojtárnak meg van
kutyája, a ki a gazdáját el nem hagyja. Vissza is fordult az uraság sok
csürhe népével s átadta az ügyet a főbirónak, vármegyének, pandurok
hadnagyának. Ők vegyék kezük ügyébe a juhászbojtárt. Arra azonban volt
gondja, hogy az egyik nyájat elhajtsa az uzsai völgybe, a másikat az
örsi hegyre, a harmadikat a szigligeti ingoványba. Mégis csak kötélre
kerül a Jancsi bojtár, mert hát hogyan kerithetné ő vissza a nyájakat?
Nosza jött is másnap a pandurok hadnagya tizenkét pandurral egyenesen a
remetéhez. »Add elő remete a Bodor Jancsit, orv lett, tolvaj lett,
utonállók czimborája lett, uraságnak háromszáz birkáját a kezükre adta,
vármegye nevében kötélre keressük.« E szóra a vörös barát csak leteszi
ám kezéből a hasábfa keresztet, csak eltépi ám szőrkötelét, csak földhöz
vágja ám a kámzsát, ingujjával csak letörli ám arczáról a téglát, csak
fejére teszi ám süvegét. Ime ott áll egy szempillantás alatt Bodor
Jancsi, a juhászbojtár. Oda szól a pandurok hadnagyának. »Az se
becsületes ember hadnagy uram, a ki rólam ilyet beszél. Itt a rovás.
Tizenöt kos, husz meddő, ötven ürü, nyolczvanöt anya, ötven toklyó,
nyolczvan bárány: kerekes háromszáz. Menjünk az akolhoz a Sárkányerdőbe,
ott lesz valamennyi.« Nevetett a pandurok hadnagya. Tudta ő jól, hogy
nem lesznek ott a birkák. De azért nem tett bilincset a Jancsinak se
kezére, se lábára. Tudta ő jól, nincs az a bilincs, a melyet a Jancsi
össze nem szaggat, ha ugy akarja. Mentek, mendegéltek, mig a
Sárkányerdőben az akolhoz nem értek. Oda értek, körül néztek, hát egy
birkát se láttak. »No Jancsi, hol a háromszáz birka?« »Mindjárt hadnagy
uram, hadd fujjuk ki előbb egy kissé magunkat.« A Jancsi erre kiált
egyet. »Csiri kutyám, ide ne!« Egy köhintés – két köhintés, csak jön ám
a nyáj az uzsai völgyből. Mögötte a Csiri. Megolvassák: épen száz. »No
de Jancsi, hol a kétszáz birka?« – »Mindjárt hadnagy uram, hadd
gyujtsunk előbb pipára!« Erre kiált egyet. »Biri kutyám, ide ne!« Egy
pipa dohány – két pipa dohány, csak jön ám a nyáj az örsi hegyről.
Mögötte a Biri. Megolvasták: ez is épen száz. »Jól van Jancsi, de most
már hol a száz birka?« »Mindjárt hadnagy uram, hadd alugyunk előbb
egyet.« Erre nagyot kiált. »Csiribiri kutyám, ide ne!« Alig szundikálnak
kis ideig, csak jön ám a nyáj a szigligeti ingoványból. Mögötte a
Csiribiri. Megolvassák, a birka száztizennégy. »Hahó Jancsi, több ez a
birka száznál!« »Hogy ne volna több? Tudja azt az én kutyám jól, hogy
ilyen nagy munka után minden pandurlegénynek jár egy birka, hadnagy
uramnak pedig kettő. De azért az uraságéban fogyatkozásnak lenni nem
szabad.« Vállára üt e szóra a hadnagy a juhászbojtárnak: »Emberséges
ember vagy fiam, de a kutyád se utolsó legény.« Ugy elment onnan a
pandurok hadnagya a tizenkét pandurral, mintha ott se lett volna. De a
tizennégy birkát sem hagyták ott. De Bodor Jancsit se hajszolták többé
számadásra. Ilyen legény volt urfiak ez a juhászbojtár. De össze is kelt
utóbb az uraság leányával, csakhogy ennek megint más a története.
Igy mesélgetett nekünk az öreg juhász az alatt, mig erszényét
varrogatta.
Hogy kelt össze utóbb a bojtár az uraság leányával: nem irom le. A ki a
népmeséket ismeri, úgy is tudja.
A népmese költészete csak szegény ember költészete. Rokon a hitregével s
a nemzetek gyermekkorának hősi költeményeivel. Homér Iliásza sok
tekintetben csak az, a mi a szent-mihályhegyi juhász Bodor Jancsi
története. Ez a Jancsi bojtár volt, szolgalegény volt, de erős és eszes
legény volt. Testi ereje volt a magasabb hatalom, mely az észszel kezet
fogva, végre az uraság lányának édes birtokához s ezzel együtt urasághoz
juttatá. Bizonyára vagy az apát, vagy a lányát farkastól vagy töröktől
vagy egyéb halálos veszedelemtől mentette meg s igy nyerte el a lány
kezét. Százszor megirt, ezerszer elmesélt történet.
A népmese költészete nemesebb, mint a korszerű regényeké. Hősének
jellemében soha se engedi meg se a bünt, se a számitó szerelmet, se a
gyülölködő boszut, se a szennyes szenvedélyeket, se a puszta vagyon,
kincs, uralom után való vágyat. De nem engedi meg a nemi ösztönök
uralmát se.
A népmese hőse mindig szegény vagy üldözött, még akkor is, ha királyfi
vagy királylány. Ha férfi: szépsége, alakjának kellemessége soha se
szerepel. A szegény embernek is feltünik ez másban, de nem enged neki
szerepet az életsors alakitásában. Csak lánynál enged, ha a lány a
népmese hőse.
A férfit vagy nagy testi ereje, vagy különös eszessége s mind a két
esetben szívbeli jósága segiti diadalra. E jóságnak meg kell lenni a
lánynál is.
A népmesében a fiatal mindig jó, valamint az öreg ember is. Még akkor
is, ha király. De a vén asszony s a hatalmas ur, akár király, akár
uraság, mindig rossz, gőgös, hatalmaskodó vagy kegyetlen.
Van végzet is a népmesében. Vagy tündér, vagy táltos ló, vagy egy
elváltozott jó ember alakját ölti föl a végzet, ha jót akar. Ha rosszat
akar: boszorkány vagy vasorru bába. Ördöggel, angyallal, szentekkel,
papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar.
Jött-ment idegen minden meséje, melyben ezek szerepelnek.
Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény
ember, cseléd ember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak,
hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.
Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában a délszlávnak népmeséi egyuttal
népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az
elnyomatás ellen s hőssé tettek mindenkit, a ki egy ellenséget
agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által.
A magyar népdalok és népmesék a nemzettel s annak történelmével nem
foglalkoznak. Még Toldi alakjával sem. De nem foglalkoznak istennel,
vallással, vallásalapitással sem. A héber, arab, ó-iráni és hellen ős
népmesék vallási és nemzettörténelmi hősköltemények. A magyar csak az
egyént rajzolja dalában és meséjében. Ölés, gyilkolás, háboru,
fosztogatás, emberirtás, országpusztitás, valláshirdetés a magyar dalban
és mesében ismeretlen. Az életről a magyarnak van a legtökéletesebb
felfogása. Nem sokat törődik se a másvilággal, se a jövendővel. Minden
órájának leszakasztja virágát. Évekre terjedő tervekbe nem öli se
erejét, se kedvét, se vagyonát. A magyar nemzet igen messze áll a világ
első nemzetei mögött, de a tökéletes magyar ember a legtökéletesebb
ember a világon. Korlátlan világhelyzetben a magyar nemzet volna a
legboldogabb s szomszédnak minden országra nézve a legkellemesebb.
A VILÁG LEGSZEBB VIDÉKE.
(A Lesencze völgye. – Szent-György hegye. – Szigliget pusztulása. – Deák
Ferencz az ifju női test szépségéről. – A csárdák és azok látogatói. – A
kutyafarki korcsmáros nem ád enni. – Éjjeli tanyánk a mező.)
Jó délesti idő volt már, mikor a szent-mihályhegyi juhász elvégezte a
maga meséit. Ajánlottuk isten oltalmába s megindultunk Szigliget felé.
Mikor Meszes-Györök irányába értünk, a hol az ut északra fordul: a nap
már nyugodni készült. Sugarait még teljes erővel ontá az előttünk
elterülő tájra, de a sugarak már sárgulni és piroslani kezdtek. S a
pirosló sugarak fényénél felnyilt előttem egy tájkép, a melyhez hasonlót
még lángész nem alkotott. De nem is álmodott.
A szigligeti öböl mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak.
Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, a hol
megálltam a meszes-györöki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a
messzelátást. Balfelől nyulik be a szigligeti öböl messze mélyen
félmérföldnyi távolságra.
Az öbölre völgy nyilik. A Lesencze és Tapolcza patakok völgye. Amaz az
öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő
vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegyláncz, föl egyenesen észak
felé, Sümegh felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő.
Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek,
malmok fehérlenek. E hegyláncz a Lesenczevölgy és szigligeti öböl
napnyugoti oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld
alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kup, mint
testvérjei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van
lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több
testvérje nincs is ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt
tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ságh hegye, de ide most nem látszik.
A Lesencze völgynek és szigligeti öbölnek nyugoti oldala leirhatatlan.
Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és
szobrász nem jön segitségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely
érezni tud és rajongani s minden ízében magyar.
Ott áll Szentgyörgy hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is
kúp. Ez is tüzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az
izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis
kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyüre faragta az
alkotás. Nem is hegy ez, hanem szobormű. Két élő testvére van. Az egyik
itt előttem a Badacsony, a másik fönt Veszprémmegye nyugoti sikján a
Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt
megmondani?
Szentgyörgy hegyén kisded falvak. Valamennyinek ide látszik tornya,
minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminczhat falunak
harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő.
Áhitat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is
gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. A hol
állok: Szentgyörgy hegye elzárja előlem Csobáncz várának és Hegyesd
várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert
fényében én azokat is érzem.
Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll
a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege.
Ugy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak,
ablaknak nyilásán áttör a nap fénye s az a fény a távolból mintha drága
köve volna a koronának.
Hejh Szigliget omló vára, te sok kötelességet mulasztottál! A török
téged nem bántott, a németet te nem bántottad. Nemzetünk nagy harczaiban
nincs szereped. Pedig uradnak Zalában és Somogyban kétszáznyolcz városa
és faluja volt, de te azért békén éltél mindenkivel. A nemzet nagyjainak
ott kell lenniök a nemzet minden küzdelmében. Csatát, börtönt,
hóhérpallost nem szabad kerülniök. De nem szabad a békés idők áldozatát
se. Mit nyertél nyugalmaddal, gyávaságoddal, böcseségeddel Szigliget
vára? Kétszázhuszonhat év előtt rád szállott az istennek haragja s
villámai szétszórták büszke tornyaidat. Urad is elmult nyomtalan. Fiága
kihalt, leányágai elszéledtek, elszegényedtek, magad romvár: idegen
kézre kerültél s az egykor hatalmas Lengyeltóthy nemzetségnek se híre,
se hamva. A multban se volt, mig élt; – hogy lehetne most, a mikor már
rég porrá vált!
Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezg még az esti
napsugár. Kerek halmok meredek oldallal, éles, hegyes csúcscsal.
Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék
oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi
piramisé. Kotlóstyuk mellett csirkéi: ugy állnak az öreg Badacsony
mellett ez ifju sziklakúpok.
Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét erdős ormai
zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett tovább siklik
szemünk s eljut Tihanynak kék vonaláig s keletről és délről Somogymegye
száz falutornya forditja felénk mosolygó fehér arczát. A boglári és
fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállani többé tekintetünk. Mit
keressünk ott ezen tul, ha már előttünk áll Badacsony vidékének
tündérországa?
Sohasem felejtem el azt a pillanatott, a mikor én ezt a tündérországot
először megláttam.
A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arcza állt előttem. A
majorbeli kutyák ránk estek s duhajkodó ugatással ijesztgettek.
Elkisértek majd egy dülőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy
minél tovább kisérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek
tárulnak elém. Alig vettem észre az utnak éjszakra hajlását. Egyszerre
előre nézek s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek
gyüjteménye.
Mi ez?
Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkényten kiáltás
jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás,
gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen
szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez
hasonló tüneményt.
Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai,
zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák,
malmok, utszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bérczek, fehér házak,
korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly
fensége s az a Balaton, mintha rám nevetne s az a nádas, mintha nekem
súgna-búgna s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak,
Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása s mindez
egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam
mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesitve: im ez a kép
rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados multnak
minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai
együtt egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek
világnak?
Nincs!
Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi
ehhez Nápoly környéke? Ha a nagy nemzetek közül valaki ilyen vidéket
fölfedezett volna: millió meg millió kép volna arról forgalomban még
Budapesten is.
Nekem talán nem is hiszi el a világ, talán rajongásnak, talán magyar
vérmességnek tulajdonitja véleményemet. Majd megmutatja a jövő. Az a
meszes-györöki fok, a hol engem megállitott az ámulat, egykor s talán
nem sokára a világ összes mívelt ifjainak s hölgyeinek gyülekező pontja
lesz. Csak fedezzék föl egyszer. Tisztitsátok ki Meszes-Györöknél a
Balaton partját, söpörjetek el a parti vízből nádat, követ: ez lesz a
Balatonnak legelső fürdőtelepe.
De miből áll hát a tájnak szépsége, melyért rajongani lehet s melylyel a
mivelt agynak és nemes szivnek betelni nem lehet?
Festett kép, faragott szobor, merészen emelt épület: ezekben kell
keresni a tájnak szépségeit. Egyenes és görbe vonalak, méret, arány,
tömeg, tömérdekség, szinek változata s mindezek összhangja: im az
alakitó müvészet alkotásának anyagja.
Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifju és
csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg soha sem. Egyik
napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre s kiment a
tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a
kavics és torzs. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki
szépsége.
Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének
ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferencz is látta s még ő
utasitotta a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le s
kisérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.
Eleven társalgás fejlődött ki rögtön a fölött Deák társaságában, vajjon
a női test alaki szépségének titkai miben állanak? A vonalak
alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud
alakitani s művének hatása meg se közeliti az eleven női test hatását. A
szinben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon
előállitani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszinekkel
diadalmasan birkózik.
– Az eleven női test meleg. Ezt mondta az egyik.
– Illatos. Ezt mondta a másik.
– Mozog. Ezt mondta a harmadik.
Deák Ferencz pedig ezt mondta:
– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk
annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk
gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a müvész alkotása.
Egy fiatal szép női arcznak mosolygását se festő, se szobrász hiven nem
tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője
által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcznak,
szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem
összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes.
E magyarázat jut mindig eszembe, valahányszor Badacsonyra gondolok.
Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése,
patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele,
nappala s örökké változó szinpompája egy szempillantásig se hagyják
mozgás nélkül, elevenség nélkül. S eszmét, gondolatot és érzelmet
nemcsak ezek szülnek. Hanem hegyeinek váromladékai. Ez omladékok
magasságából ezer magyar esztendőnek, száz nagy családnak, ezer
szerelemnek és balsorsnak s egész nemzetünk történetének élő képe tekint
le ránk. Ezt a gazdagságot nem nyujtja a legszebb női alak se. Mert az
ifju szép női testnél senkinek se jut eszébe arra gondolni, milyen volt
ennek az öreg anyja vagy milyen lesz ez öreg anya korában. Ezért szebb a
hegyes-völgyes, tavas és folyamos tájkép, mint az alföld vagy a
kiskunsági homok. Ez is szép. Én is szeretem. Petőfi lánglelke csodává
tette ennek szépségeit. Hejh, de mégis csak más Badacsony és Szigliget
környéke!
Költő és festő keresheti szerencséjét e táj szépségein. Zenész, szobrász
és épitő soha. Sokkal kisebb méretekben kell e három müvészetnek
dolgozni, semmint azokba e csodálatos táj varázsát beleilleszthetné. Még
a festő is csak egyes részecskékkel tud megbirni.
Ligethy ismerte e tájat. Néhány gyönyörü képe van is róla. Ujabb
festőink nagy tájak nagyarányu szépségei iránt nem éreznek rajongást.
Ugy látszik, más nemzetnél is így áll a dolog.
Okát nem ismerem. Nem is keresem.