álmaimból, káprázatomból felocsudtam. Ibolyaszinü árnyék volt már a
völgyeken, csak a magas bérczkúpokon égett még a napsugár. De én gyors
lépésre biztattam utitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre
érjünk. Semmi se lett belőle.
Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség
és fáradság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes
voltam, mint a farkas.
Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az ut
itt háromfelé ágazik. Az egyik, a melyen mi jöttünk. A másik fölmegy
északnak, egyenesen Tapolcza felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez
utolsó egyenes, mint a nyil; a végén a vár omladékai meredeznek az ég
felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait.
A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. A másik neve a
földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven
ismerem.
Megálltam a csárda előtt s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda,
de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam. Jó egy órányi
időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A
Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó
nádasra, az öböl síkvizére. Öreg este lett volna, mire Szigligetre
érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő
közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt
kellett az éjszakát tölteni a csárdánál.
Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos sötét ivó
szoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A korcsmáros zsidó. Nagy
családdal van s a konyhán tul csak egy lakó szobájuk. Hol fogunk itt
hálni?
Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utas ember
éjjeli szállást kapjon.
A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el északfelől a látást. E két
erdőben s ettől délre a Lesencze és Eger patakok völgyeiben egyik csárda
a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a
Sanyaru, a Kinlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfü, a Kaparó, a
Legényes, a Rostavető, a Három zsidó csárdák hol az utfélen, hol a
faluvégén, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga
csárdája. Minden csárdában zsidó korcsmáros, magyar szolgalegény.
Vendégszobája egyiknek sincs.
De minek is?
Vásározó mester ember legföljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott
nem maradna éjszakára Dárius kineséért. Az éjszakát városban vagy
nagyobb faluban tölti. Rossz hire van a vidéknek. A Dobos tele van
kanászszal, juhászszal, szegény legénynyel, tüzhely nélkül való
járó-kelővel. A Sobri-világ elmult ugyan már, de az se nagyon régen.
Sobri elmult, de száz ijafija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el
nem mulik soha.
Ki jár a csárdába?
Kanász, juhász, szegény legény. De nem azért megy oda, hogy alugyék ott.
Ott ad-vesz, ott csereberél, ott csinál magának jó napot; ott
kérdezősködik rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha bucsura, ha
temetésre vagy gyónásra megy: ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni
valója van valakivel: ott békél vagy ott zuzza be fejét vagy ott töri
kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egy pár rossz czigány is akad:
ott dalolgatja el szomoru vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase
viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak,
lánynak nem szabad az éjszakát kihuzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek
nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre
való ember csak mulatni megy a csárdába.
Hát a jó nemesség?
Megyegyülés, követválasztás, tisztujitás lesz holnap vagy holnapután.
Két-három kocsira való nemes ember összeverődik. Pipáz, vitatkozik,
nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral,
de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija
elállja az utat. Nemes ember nem fél se vármegyétől, se szegény
legénytől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát s őt védi
a maga jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemes ember
fejét csak nemes embernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán
szabad.
Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tized
része sincs meg. Rég elmult egy nemzedék életkora, mikor ott jártam
utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok
bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és dobosi erdők oda dülnek a
veszprémi Bakonyra s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó,
hajléktalan ember nem igen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda,
onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már
bizonyára másként áll a világ ott is.
Ugy emlékszem, mintha Kohn lett volna 1855-ben a Kutyafarki kocsmáros
neve.
– Kapunk-e valami jó ennivalót kocsmáros?
– Ennivalót? Azt az egyet nem adhatok.
– Hogy lehet az?
– Péntek este van. Magam se eszem.
Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, a mit adjon,
ennivalója. De az éhes gyomor péntek este daczára is lázongott.
– Csak lesz talán kenyere, bora?
Kohn rá nézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett
ebben az összenézésben.
– Kenyeret talán tud adni a Répa.
Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó
volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő
látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat,
állást, udvart, kocsiszint ő tartott tisztán; szegény legények titkaiban
ő volt az izenethordó. Volt is a szegény legények közt becsülete.
– Hol az a Répa?
Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla
beszéltünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jó izü, keményre sütött
rozskenyeret. Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszu vastag nyaku
osztrák üvegben egy iczcze bort.
Hitvány fagygyugyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag,
bagariacsizmaszag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár
felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arczáról már lemaradt
a piros fösték s ezüst fénynyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint
vacsorálni.
Sovány vacsora, de jól esett. Még Dus János társamnak is jól esett, a ki
pedig a meszes-györöki fokon, mig én a táj szépségein rajongtam, utra
hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A Szigligeti öböl
ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóizüen
falatozott most is a rozskenyérből.
Földönfekvő vadkörtefa törzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem
Répától:
– Hol alszunk az éjjel?
– Ott a gyöpön ni!
Az út tulsó oldalára mutatott a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el
félkörben a nádasig s a sarju is már bokán felül ért. Ott bizony puha
fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az
orrába be nem költözik.
– Megesznek ott a szunyogok Répa.
– Valamit majd csak meghagynak az urfiból holnapra is.
Ez valószinü. Csakhogy a mit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék
meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.
– Hová való kend Répa?
– Alsó-Sáskán születtem a Halápi hegy tövében.
Mikor jóllaktunk, átmentünk az uton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy,
vakandturás a vánkos, csillagos ég a szobamenyezet. Tücsök a kapus,
szunyog a pinczér, őszi bogár a szobalány. Julius végén voltunk, az őszi
bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttünk. A
legszebb furulyahang a világon, csakhogy iczi-piczi. Engem mindig
elandalit esténként.
– Egy szűrt vagy lópokróczot nem adhatna alánk Répa?
– Az is kerül.
Nem tudtam elaludni. A szunyogok ellen kalapomat arczomra kellett volna
boritani, de a csillagos égről nem tudtam levenni szememet. Védelmezni
kellett arczomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy
illata se tudott elszenderiteni. Ébren voltam, álmadoztam.
Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a
templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt
volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó
szolgálatában. De jó ember, jó szivvel, jó lélekkel. Milyen szivesen
adott kenyeret is, pokróczot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal.
Hiszen vidám lélek, bizonyitja beszéde, gondolkozása. Okos is, mert
keveset beszél, csak arról szól, a miről megkérdik s arról is csak
annyit, a mennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.
RÉPA ROZI TÖRTÉNETE.
(Répa Rozi menekül. – Sobri Jóskával találkozik. – Répa Rozit
megbecsülik az emberek. – Sobri szerelme. – Egyszer csak elmarad Sobri
örökre. – Répa Rozi elbujdosik. – A tudósok, nagy urak, együgyüek és
szegények szerelme. – Sobri Jóska fája.)
Répa Ferkó!
Eszembe jut a népdal.
Répa Rozi – Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja:
Száját csókra igazitja.
Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország
legdelibb betyárja. Ifju, bátor, csodaszép, legények büszkesége,
asszonyok bálványa. Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyüjt, szegény
embert nem bánt. A mit urtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a
szegények közt. A Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kisérője,
csillagos ég szabad hajléka, Répa Rozi a szeretője. Senki se tudja azt:
ki volt apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt elmulása. Tizenkilencz
esztendő óta nincs már róla hír a világban. Alugyatok tovább vármegyék
kormányzói, Sobri Jóska hamvát elhordta már a szél, hirét-nevét csak
kevesen őrzik.
Hát szeretője őrzi-e még? Él-e még Répa Rozi? Szőke volt-e? Barna
volt-e? Van-e kis hajléka vagy kitaszitották a világba? Vagy czédán éli
világát vagy szive megszakadt?
Rá gondoltam. Róla álmadoztam. Dus János barátom mellettem ott a
pokróczon jó izün hortyogott.
Az edericsi és vitai kakasok szava rég elhangzott. Megkerestem a
Gönczölszekeret. Nagyot hajlott már a rudja, éjfél körül járt az idő s
én még se tudtam elaludni.
Csöndes volt a világ. Talán a föld kerekségén nincs oly hely, a hol
akkora volna a csöndesség, mint a Balatonon, mikor nem fuj a szél. A
nádas lakói is rég elaludtak s még egy se ébredezett.
Egyszer zörgést hallok a csárdánál, mintha járkálna valaki. Felülök, oda
nézek. Répa Ferkó áll a csárda előtt kalap nélkül. Napkelet felé néz.
Talán azt nézi mutatkozik-e már a hajnal?
– Valamit kérdeznék Répa!
– Tessék csak.
– Mennyire van ide a Billege-csárda?
– Valami két óra járás gyalogszerrel.
– Hallotta-e kend ezt a népdalt: Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri
ölében.
– Miért kérdi ezt az urfi?
– Mert kendnek is Répa a neve, meg annak a lánynak is, meg hogy Billege
is ezen a tájon van.
Répa Ferkó hallgatott. Sokáig hallgatott. A tele hold épen az ő alakjára
világitott s én jól oda néztem. Akart is szólni, nem is. Balkezével
oldalt hajtotta haját a homlokán. Utóbb még is csak szólt.
– Hogy nem tud aludni az urfi.
– Eszembe jutott lássa ez a népdal s aztán eszembe jutott a szegény Répa
Rozi. Él-e még vagy hová lett?
– Nagy eset az urfi, látom, hogy jó szivvel emlékszik meg Roziról, hát
csak elmondom, ha már nem akar aludni.
Oda jött hozzám, négy lépésnyire leült az árokpart szélére s elkezdte
beszélni Répa Rozi esetét.
– Igaz, hogy a Rozi az én édes hugom volt, de csak egy esztendővel
fiatalabb, mint én. Ha élne, vagy ha most is él, harmincznyolcz
esztendőnél nem idősebb. Derék, szép, szemrevaló lány volt, de nagyon
szegények, zsöllérgyerekek voltunk, hát el kellett szegődnünk.
– Én elszegődtem erre-arra, volt több helyem is. A hugom elszegődött a
Diskay uraság malmába a molnármesterhez. Nem messze van ide az a malom;
ott van Kis-Apáti körül az Eger vizén. Nem lett volna talán rossz helye,
de hogy történt, hogy se történt, az uraság valamelyik rokona rávetette
a szemét s elkezdte a lányt hitegetni, csábitani, csiklandozni. Egy
izben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, ugy
föltaszitotta az urat, hogy az a fogas kerékhez esett; az isten őrizte,
hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a
gazda, látták az őrlők és a cselédek s az az ur boszut esküdött. Nem is
maradt ott a hugom egy pillanatig se, pedig estefelé járt az idő, hanem
nyomban átmenekült az Ürgelyuk csárdába.
– Az Ürgelyuk csárda ott fekszik a Szentgyörgyhegy lábánál a kocsiut
mellett, a melyen Kis-Apátiból megy az ember Tapolczára. Alig egypár
puskalövésnyire volt a malomtól. Most is megvan s most is az a zsidó van
benne, a ki akkor volt. Ő is csak úgy tudja ezt a dolgot, mint én.
Ismerte is már a hugomat, mert nem egyszer ment oda borért hugom az
őrletők számára. Meglátja a zsidó a lányt, a mint szomoruan odaér a
csárda elé s azt mondja:
– Mi az Rozi? Se üveg, se vászonkorsó, se csutora nincs a kezedben?
– Nem is borért jövök most, hanem megyek haza, kiléptem a szolgálatból.
Zsidó ember kiváncsi. Szereti tudni, mi történik a szomszédban. Addig
faggatta a lányt, mig ez el nem mondta az egész esetet.
– Igazad van Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább ne menj. Este van,
hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel,
maradj itt éjszakára.
Ugy is lett.
Csakhogy estére kelve alig egy óra mulva megjött Sobri tizenketted
magával. Az nap valami csetepatéja volt Sümegh körül a pandurokkal s ide
jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, a mi kedve ellen volt,
mert mogorván szólt a korcsmároshoz.
– No zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?
– Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a
feleségemnél.
– Azt a lányt látni akarom!
Rozinak be kellett mennie az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri
Jóska, kalapját hátra vágta, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte
feküdt az asztalon, czifra szüre a szék hátára téve. Három
gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokás minden
csárdában, a hova Sobri éjszakára benézett.
A lány reszketett. Ha a Diskay-uraságnál se volt maradása, mi lesz most
a haramiavezérnél? Hét-nyolcz rabló, haramia ott ivott már a vezér
közelében, a többi pedig kiállt az utra vigyázónak. Az egyik Kis-Apáti
felé, a másik Gyula-Keszi felé, a harmadik Raposka irányában, két legény
pedig Tapolcza felé. Ott lakott a szolgabiró.
Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én hugom, de annál inkább
gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandurhadnagyok szép lányokkal
szokták a hires duhajokat megejteni.
De az én hugomra hiába gyanakodott. Olyan igaz járatban volt az én
hugom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is
és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány
mégis reszketett.
– Ne reszkess édes hugom. Nem látja az többé fölkelni a napot, a ki
miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába,
segits kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután
aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól.
Talán lesz még egy szavam hozzád.
A leány kiment a zsidó asszonynak segiteni. Sobri utána nézett, mig csak
ki nem ment az ajtón. De a mikor betette maga után az ajtót, még akkor
is utána nézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is
látta volna azt a lányt.
Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak:
– Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy
menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az
uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal irjon
becsülettudó levelet, a melyben szánja-bánja bolond tüzességét és szive
szerint való bocsánatot kér a lánytól mindazokért, a melyeket ellene
vétett, de még azokért is, a melyeket ellene gondolt. A levélre pedig
irja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgáló lánynak
az Ürgelyuk csárdában. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogy ha
pedig ő azt a levelet meg nem irja a ti szavatokra, akkor oda megyek
hozzá én magam még ezen az éjszakán, legyen is rá elkészülve jól s majd
az én szavamra aztán megirja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét
ragasztom rá pöcsétnek.
Mógor és Fümag szó nélkül felálltak, magukra keritették a szürt, hónuk
alá vették a puskát s mentek utjokra.
Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.
Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá s nézte azt a barna
faggyúgyertyát, mely ott serczegett előtte s melynek kanóczán izzó
gombák alakultak a halavány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya
hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak.
A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem
kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.
Pedig dehogy felejtette el.
Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az
udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két
legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay-uraságtól.
– Jó reggelt hugom.
– Adjon isten kendnek is.
– Tudsz-e olvasni hugom?
– Tanultam is, tudok is.
– Ezt a levelet hozták neked az éjjel.
Neki adta a levelet. A lány felbontotta, elolvasta, a szeme is könybe
lábbadt. A becsülete, jó hirneve immár tiszta.
Sobri ekkor azt mondta:
– Volna még egy szavam édes hugom. Egyszer láttalak életemben, de mintha
mindig ismertelek volna, a mióta élek. Ugy érzem, mintha a szivemhez
nőttél volna. Egész éjjel nem hunytam le a szememet, csak te rólad
gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se
görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad
szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel
nézhetsz rám, jó szivvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze
a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy
hüséges szivbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a
tied leszek. Szegény legény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak,
kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a
hejsze-hajszának s ha te is ugy akarod s ha isten is ugy akarja,
valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát édes hugom. Vagy
mégysz vissza a malomba, vagy mégysz haza jó anyádhoz, vagy jösz velem
Billegébe.
Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét s azt felelte:
– Ha ugy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.
Hejh hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a
sarkantyu! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókjára a lányt, csak ugy
csattogott a lánynak ajka! Hogy rugta be Sobri Jóska a csárda rozzant
ajtaját s hogy rivallt be a legényekhez!
– Gyerekek héjh, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?
Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon
állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló
lányt.
– Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szivbéli jegyesem, igaz hű mátkám.
Ha sors ugy akarja, szerencse ugy hozza, isten ugy rendelte: esztendőre
vagy kettőre ott leszünk együtt a menyegzőnkön!
Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.
– Az isten áldjon meg benneteket Jóska e tisztes leánynyal együtt,
kivánjuk tiszta szivvel mind közönségesen.
A duhajok egymásután oda mentek a vezérhez s mindegyik elmondta a maga
áldását Sobrinak is, Rozinak is.
Csak Pap Andor morgott még azután is, a hogy áldását elmondta.
– Asszony: vesződség; szerető: keserüség. Utra menőnek üres zsák is
teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle
asszony?
Igy lett az én hugom Sobri Jóska szeretője. Igy ment oda a Billege
csárdába s igy maradt ott.
A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is
utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is ugy, mint cseléd, hanem
ugy, mint édes lányuk volt ott az én hugom.
De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá
akármit, tudom, hogy a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem
tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől
is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se
elégedett meg. Hanem tudtára adta főbirónak, pandurok hadnagyának, hogy
a Rozi hugomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjufióknak
se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi hugomat bántják: minden csepp
könyéért az urak vére folyik s olyan boszut áll, hogy maradékról
maradékra megsiratják.
De nem is bántották soha. Hanem a mikor megtudták, hogy a hugom hol van
s hogy ő a Sobri szivbeli mátkája: elmentek abba a rongyos csárdába még
az urak is Tapolczáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy
hugomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy uri
kisasszonynyal.
Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri ölében.
Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg
is csókolta mátkáját, de különben ugy bánt vele, mintha templomban
lettek volna s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos
csárdában voltak s rájuk nem mert volna nézni senki.
De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok
szegény legény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a
seregébe. Kit fölvett, kit nem. De a kit fölvett, annak az élő istenre
meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én hugomat
el nem hagyja, inségre jutni nem engedi, betegségében gondját viseli s
örökké megbecsüli.
Meg is tartotta fogadását mindenki.
Egyszer aztán Sobri Jóska hosszu időre elmaradt. Ennek épen tizenkilencz
esztendeje.
Rozi hugom várta-várta. Eljárt a templomba s imádkozott buzgón a jó
istenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Hire járt, hogy eltünt,
elmult, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.
Az én hugom nem hitte ezt. Maga Sobri mondta neki:
– Engem Rozi föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját
szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.
De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt
elhagyhatta?
Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Hugom
elkisérte a billegei majorig. Szegény hugom kiült az utszélre s órákig
el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki
visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, uton, erdők
nyilásán; nézett, hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd
Sobrival, milyen jól esik majd annak, hogy ő eléje ment.
Hiába!
Két esztendő is elmult már, de Sobri csak nem jött. Szegény hugom
hervadt, fogyott, fejét bubánatnak adta. Nem hallgathattam keserves
panaszát, nem nézhettem omló könyeit. Kiléptem a szolgálatból s elmentem
Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá
lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hirét nem
hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy
ur volt, nemes ur volt s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a
duhajruhát, felöltötte selyem dolmányát s most nagy úr Pesten, talán
főispán is.
Ezt nem mondtam meg szegény hugomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt
meghallja. És azután magam se hittem.
Egyszer ugy két esztendő mulva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához,
lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, sugva hívta félre hugomat.
Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt,
képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri
idejében.
– Hol a Jóska, bátyámuram?
– Ne kérdezd Rozi hugom.
– Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?
– Megmondom hát Rozi hugom. Erdő szélben, hegy tövében, hársfa
árnyékában, virág nyilik körülötte, senki se üldözi, senki se
háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide s
mégis megöregedtem, mire ideértem.
S elmondta Sobri Jóska halálát és utolsó perczeit. A hogy történt két év
előtt Tolnavármegyében, Lápafő határában.
Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, a
hogy őt az én hugom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.
Szegény Rozi hugom!
Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hirt biztos embertől meghallotta.
Gondolta ő már, hogy igy kellett annak történni. De azért mégis ugy fájt
a szive, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán
mindjárt összeesett volna.
– Bár elvett volna az isten engem is vele együtt. Mi volt az utolsó
szava?