osztályu, másod osztályu és harmad osztályu becsület, mint a hogy van
különféle osztályu és áru szinházi jegy. Sőt van még katonajegy,
diákjegy és ingyenjegy is és utolsó osztályu munkásjegy is. S a hányféle
a szinházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.
Az első osztályu becsületnek nincs szüksége a bajvivásra. Annak se nem
árt, se nem használ. Deák Ferencz és Vörösmarty Mihály sohase vivott
bajt. Nem keveredett bajvivásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt
ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencznek azt mondták szemébe
az 1832-iki országgyülésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasuttal
csak a saját zsebjére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a
szemére, hogy ellopta az ország pénzét.
Ha ők e miatt bajvivásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a
második vagy harmadik osztályba.
A második osztályu becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a
bajvivást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért,
mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek
megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt
s a bajvivást utólag mindig restelli.
Teljes becsület a harmad osztályu is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok
ember érzi, hogy ha bajvivásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása
valahol, valamiben és valamikor gyönge lehetne. A harmad osztályu
becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvivással megköveteli a
világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei vagy ha vannak: gondosan
hallgassa el azokat.
Az ingyen szinházi jegyesek fölötte állnak a bajvivásnak. – Uralkodók,
miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell,
akár nem kell, mindjárt verekesznek. – Katonák, diákok, képviselők,
ujságirók, müvészek.
Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről
statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a
birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.
A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli
bizonyitványra; – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a
világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem
volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér
az neki, ha egyebe nincs?
Szelid és mivelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja
meg: mi a becsület. A ki a törvényt megtartja s bajvivó jegyzőkönyvét
kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi
nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy
akkor volt-e becsület és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most
minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik
vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vivmánya ez a
haladás szellemének!
Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy
kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek s hogy szerencse,
vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be
a golyó vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a
bajvivásban épen az a fölséges dolog, hogy a kinek hasába ment a golyó,
annak becsülete ép ugy be van bizonyitva, mint azé, a kinek hasát
kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda
bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben
lenni.
Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még
nem vettek föl jegyzőkönyvet s akkor még nem is a laktanyákban és
vivótermekben végezték a bajvivást. De hát el kell ezt néznünk az akkori
kor bárdolatlanságának.
Ibrahim aga a kitüzött helyen és időben a Balaton jegén a szántódi
csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya
és két huszárja hiába volt tanuja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt.
A hitetlen török elmaradt.
Ez se baj. Kitünt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is
kerül többé Pisky uram szine elé. Igy vélekedett Pisky uram s ebből nem
is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott
Ibrahim aga fülébe is.
Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is
feledékenységből maradt el a jégről, hanem igen is nagy okból.
Zászlós aga volt ő, tehát Endréden nagy ur. Volt is neki három felesége
és hat odalikja, tehát kilencz asszonya. Allah pedig a kitüzött napra
csodát rendelt. Olyan csodát, a minőt még a hatalmas szultánnal se
csinált, a minőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás
napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja s
mindegyik egy piros képü erős pufók kis Ibrahimot hozott a világra.
Nagy híre lett ennek. Nem is csoda: nagy eset ez!
Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat
szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy
órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, a
ki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedül való igaz próféta.
Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvivásról
elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett.
Szeretném azt az embert látni, a ki ilyen határtalan családi öröm
közepéből bajvívni menne le a jégre.
Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba
jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz
nemes ember, nem szabad jó vitézről és zászlós agáról valami gyalázatos,
csuf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost s hirtelen való
első haragjában levelet irt Pisky uramnak.
Magyar nyelven irta és pedig kitünő szép magyar nyelven. Jobban tudott
magyarul, mint mai napság sok iródiák. Megvan a levél eredetiben, ott
őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szivesen
mindenkinek.
Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak,
ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k...finak. Ujra felhivja,
jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. »Egy korlátban ketten menjünk be, sem
tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem én hozzám török vitézek ne
jöhessenek«. Hanem ketten ott vijjanak életre-halálra, a mig egyik ott
nem marad.
A levél igy végződik:
»Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim
aga, az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.«
A czimzést pedig igy irta rá:
»Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K... fiának, Pisky
Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.«
A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt
találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót
még igazhivőnek se, annál kevésbbé hitetlennek.
Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvivást, üzenet utján
meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az
egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen s a mikor sebjük
behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden
s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.
Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert
maguk se tudják.
Felelek a kérdésre s tudásomnak okát adom, a hogy illik igaz tanúhoz s
komoly történetiróhoz.
Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél
most is megvan s most is Tihanyban van.
Hogy elfogadta a bajvivást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csuf
dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csuf dolgot elköveti:
akkor a levelet a kandallóba dobja s nem hagyja meg csufságának örök
emlékeül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan
ember, a ki megállja helyét a gáton.
Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez épen kétségtelen. Mert ha levágta
volna: iródiákjával ráiratta volna a levél hátára, hogy »szegény bolond
aga, ott hagyta fogait a jégen.«
De ép oly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a
krónikákban ez nincs megirva, a tihanyi várkapitánynak ily gyászos
haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna.
De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként
azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen,
hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.
A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt,
magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés
előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett
minden jó magyar szokást, a mit azzal bizonyitott be, hogy tökéletesen
megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz
vitézek, a kik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.
Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele
van csufoló szavakkal és káromkodásokkal.
A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és
török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól
tanulták a káromkodást.
Én pedig ezt nem hiszem.
Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák,
kucséber, német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban
vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt,
poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar
káromkodás.
A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a szüz Máriát
és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török.
Azokon a részeken, a hol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van
terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s belső Zalában,
Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt soha se lakott a török. Nem
igen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott
török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől
tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta
is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.
Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás: akkor szüz Máriát nem
emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak
használná.
A szent lelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall.
A keresztyének istenképéből a török megértette az atyát és a fiut, de a
szent lelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem
teszi a magyar se.
Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az
ártalmas nedveket, a lélek is kiizadja az ártalmas indulatokat. A
léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de még se
az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni.
Homér látta vak szemével az átok istenét s nőalaknak látta. A káromkodás
ő előtte bizonyára férfialaku isten lett volna. Az egyház is százféle
átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a
káromkodás vétek. A pokol és a tisztitó tűz is átok. A kiket Dante itt
talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. A ki csak
jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A
magyar ember nem igen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan
kikáromkodja magát s tudja, hogy ez által nagyot könnyit lelkén. Az
ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert a kit jól
összeszidna: annak aztán békét hagyna.
Csunya dolog a káromkodás, de ime, haszna is van.
BALATON-FÖLDVÁRTÓL BADACSONY HEGYÉIG.
(Milyen felekezethez tartozik a hullám és a napsugár? – A kis kapitány.
– Salamon Ferencz dévajkodik, Gyulai Pál ur megijed. – Szentirmay a
parton vár.)
Hagyjuk el azonban Tihanyt s utazzunk tovább. Hagyjuk el nyugati ormát,
a gyönyörü Csucshegyet s keleti fensikját, Óvár sziklapadjait. Kopár
helyek ma, gyönyörü pihenők és messzelátók villatelepe majd a közel
jövőben. Tündértanya lesz még Tihany nemsokára.
Ott vezet el útunk a Földvári csárda mellett. Mikor arra jártunk, csak a
csárdát láttuk, pár száz ölnyi távolságban a Balaton vizétől. Ma
legszebb és legnagyobb fürdőtelepe a Balaton somogyi partjának.
Igazán jó helyre alapitották.
Tihany két nagy tóvá választja el a Balatont. Füred, Csopak, Alsó-Örs,
Almádi, Kenese és Siófok nyaralói csak az egyik tavat látják, Tihanyon
tul nem repülhet tekintetük. Igy vannak a nyugati tó nyaralói is. Ő
előlük meg a veszprémmegyei Balatont zárja el Tihany. Csak a
balaton-földvári fürdőtelep vidám lakói látják mind a két Balatont.
Szerencsés multja, virágzó jelene, ragyogó jövendője van
Balaton-Földvárnak.
De csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá
alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok,
birtokterületek darabokra nem tördelik szét.
Balaton-Földvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő,
Kenese hivatalnok fürdő, Balaton-Füred hol papi, hol zsidó fürdő,
Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És igy tovább.
Mi ennek az oka?
Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, a kik azt hiszik, hogy ez a viz
különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendü, rangu,
osztályu és felekezetü emberek bőre között.
Ezer szélrohama van a levegőnek, ezer hullámcsapása a Balaton vizének.
Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám
keresztyén, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni
biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balaton-Földvár
felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztyén
hullám.
Ilyen a balatoni szél is. Ilyen a balatoni napfény is.
Szakemberek azt mondják, hogy ilyen a tenger vize és szele és napfénye
is. Csakhogy az idegen nemzetek herczegei, bárói és nemesei tökfilkók.
Ők a tengernek ezt a természetét fel nem ismerik. A Cambridgei herczegek
és Montmorency grófok például annyira dőrék, hogy ők képesek még Lewi
bankárral s még Hugmayer sütővel is egy tengerben fürödni.
A magyarok finomabb bőre ezt meg nem engedheti.
Be kell azonban ismerni, hogy orvosaink meglehetős tudatlanok. Ők
például nem igen törődnek azzal, hogy a hurut, csúz, köszvény,
vérszegénység, angol kór, idegesség keresztyén vallásu vagy zsidó
vallásu, főnemesi vagy közpolgári betegség-e? Nyilván nagy könnyelmüség
ez. Ők e betegségek ellen derüre-borura csak a Balatont rendelik
általában a helyett, hogy határozottan megmondanák: melyik betegség
ellen melyik felekezetü vagy rangu hullám és napfény használ leginkább.
Hogy a muzsikus czigány ott a balatoni fürdőn mind neveletlen s hogy
hegedüjén csak egyféle húrt használ s dalát egyenlően huzza s a
különböző rangu és felekezetü húrok, dalok és pénzek közt épen nem
tiszteli a különbséget: ezen már meg sem ütközünk. Vad müvésztől,
tanulatlan embertől, fekete czigánytól nem is lehet egyebet várni.
Ilyen hátrányok még nagy mértékben nehezítik a Balaton fölvirágzását.
Készül azonban törvényjavaslat, mely az efféle bajokon segiteni fog. E
szerint a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang,
osztály és felekezet szerint s a vízbeli határokat kikarózzák.
Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A
zsidókat beszoritják az akarattyai és gamászai öbölbe Siófokig.
Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kis hivatalnok és
munkás ember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a
békákkal. A java szinvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké.
Valamelyes részt átengednek a katonaság számára.
Igy lesz majd nagy és boldog, hatalmas, mivelt és gazdag a társadalom.
Baj lesz ugyan, hogy az isten napja egyenlően süt ezentul is mindenkire,
de ezen már nem igen lehet a törvényhozásnak segiteni. Ez ellen a
segitséget a magán tevékenységnek kell átengedni. A finomabb izlésüek
keztyüt huznak majd a fejükre, hogy a fejüket legalább az a napsugár ne
érje, mely a parasztra, iparosra, zsidóra és munkás osztályra is
egyaránt ragyog.
Balaton-Földvár tehát akkor még nem volt a világon s mi vasut szárnyán
repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle ugy maradtak el
mellettünk, mint utszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt
akkor még egyik se az.
Boglárra értünk. Dél felé járt már az idő. Az ebéd dolgában nem
intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, iró embernek,
képviselőnek, ha vidékre megy, főgondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát
van valaki, a ki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az
mi ránk is.
A mint leszállunk a vasutról: csengő gyermekhang fogad bennünket.
– Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi hajóskapitány vagyok.
Oda nézünk.
Rózsás képü, tejes száju, szőke haju, mosolygós arczu gyerkőcze áll
előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombu,
arany vállzsinóru testhez álló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes
nadrágja s fehér keztyüje is kapitány; de az egész alak még se
hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek.
Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor
még meg se irta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak.
Legjobban örült Gyulai Pál ur. Mert a kis kapitány még ő nála is kisebb
embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül.
– Mekkora lehet az a hajó, a melyiknek ilyen kicsiny és fiatal a
kapitánya?
Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volt a Balaton
második gőzhajója. Első volt a »Kisfaludy.« Ennek azonban nevet se
adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg se keresztelhették. Somogyi
birtokosok és kereskedők épittették, hogy követ, bort és személyt
szállitsanak vele Zalából. Boglár, Fülöp és Badacsony között
közlekedett. A viharok azonban gonoszul bántak vele s azért nem sokára
el is adták tyukültetőnek. Volt egy kis mentőcsónakja is. Kóczmadzaggal
volt a hajó farához kötve. Volt két födetlen nagyobb uszályhajó is. Ezt
szokta Fülöp és Boglár közt vontatni.
A kis kapitány tudatta velünk, hogy őt Szentirmay József, az én komám,
megbízta, hogy késedelem nélkül vigyen bennünket Badacsonyba, mert vár
bennünket az ebéddel. Engedelmet kér azonban tőlünk, hogy egy kis
kerülővel egy vontató üres hajót átvihessen a Fülöpi révbe.
Hogyne adtuk volna meg az engedelmet?
Mikor elindultunk: Badacsony napkeleti oldala állt előttünk. Mint öreg,
hatalmas uraság, a mint leül a parton s lábait füröszti a vizben. Feje
kopasz, arcza mosolyog, dolmánya tele boglárral és pitykével. Minden
boglár egy-egy szép pincze, nyaraló, szőlőhegyi hajlék. A távolból
valamennyi fénylik a déli napsugárban.
Hajh, de erdélyi barátaim nem gyönyörködtek fényes alakján. Csak Nagy
Miklós nem tudta szemét levenni róla. Szilágyi Sándor csak csevegett,
Salamon Ferencz csak dévajkodott, Gyulai Pál ur csak kötekedett.
Salamon Ferencz lement a hajóterembe. Ott talált egy vékony
mestergerendát, hasonlót a testgyakorlók vasrudjához. Láttam, hogy kedve
kerekedik athléta rudgyakorlatokat csinálni. Gyulai Pál ur mosolyogva
nézte, mikor pottyan le a rudról. Mert hogy lepottyan, szentül hitte.
Gyulai Pál ur mosolygása gonosz ötletet szült bennem. Fölmentem a
födélzetre s megkértem a kis kapitányt, hogy a hajót forditsa egy kissé
hullámhosszant. Most ugyan csöndes idő volt, a falevél se mozdult, de
reggel volt egy kis vihar s még délben is mozogtak, miatta a hullámok,
noha már nem tajtékzottak. Hajónk keresztbe vágta a hullámokat; azt
akartam, oldalt kerüljön a hullámok utjába.
A kis kapitány megértett s a kormányosnak intett kezével.
Lemegyek a hajóterembe nyugodtan, ártatlan arczczal. Salamon Ferencz
akkor is lóbbálódzik a rudon és Gyulai Pál ur akkor is mosolyog.
Egyszerre csak oldalra hajlik a hajó s Gyulai Pál ur oda tántorodik a
terem falához. A másik pillanatban másik oldalára hajlik a hajó s Gyulai
Pál ur megint meglódul, alig tud a mestergerenda oszlopában
megkapaszkodni. Salamon Ferencz ugyan nem vett észre semmit, mert ő csak
himbálódzott a rudon, a hajó hentergése csak még inkább segitette a
mulatságban.
De Gyulai Pál ur most már nem mosolygott, hanem rákiáltott Salamonra:
– Ne szamárkodj Ferencz. Nem látod, hogyan ing a hajó?
Tulajdon szavai. Egy kis ijedtség és igen sok félreértés volt e
szavakban. Járt ugyan már vizet Gyulai Pál ur is, mert a mióta él,
jóbarátok társaságában már hétszer meglátogatta a Margitszigetet s
nehányszor Leányfaluba is elhajókázott, de azért azt első pillanatban
még se vette észre, hogy a hullám hányja a hajót s nem Salamon Ferencz
dévajkodása s hogy a hullám se hányná ennyire, ha a kormányos igazán
vezetné s nem csalfán vagy ügyetlenül a kormányrudat. Ilyen félreértés
azonban kivált a politika mezején, igen sokszor hatalmába ejtette Gyulai
Pál urat. Pedig a politika is olyan ám, mint a tenger vize. Hol viharos,
hol csöndes. S ha baj fenyegetett, Gyulai Pál ur sohase látta meg a
kapitány és kormányos hibáját vagy mulasztását, hanem a baj okát mindig
másban kereste. De igy kell ennek lenni. Mentsen isten attól, hogy a
kritikusnak mindig igaza legyen. Ugy szép a kritikus, ha téved. A
tévedés az ő benső igaz természetének alkotó része. A manó élne tovább a
világon, ha a papnak és kritikusnak mindig mindenben igaza lenne.
Kikötöttünk Badacsonynál. Kikötő ugyan még akkor nem volt, tehát elő
kellett venni a mentőcsónakot, ezen jutottunk ki a partra. Ott várt
bennünket Szentirmay József! János püspök rokona és főembere, az én jó
keresztkomám, mostan pedig vendégváró szives házi gazdánk. Elbucsuztunk
a kis kapitánytól, nem is láttuk az életben többé s mentünk házi gazdánk
elé.
– Isten hozta az urakat, testvér látja a testvért!
Ez már balatonparti szó volt. Tetszett Nagy Miklósnak, de nagyon.
NEGYVENÖT ÉV ELŐTT.
(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor
Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)
Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott
voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek
még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édes
testvérei.
Negyvenöt év előtt, 1855-ben láttam először.
Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok
közt. Találtam is valami Dús János nevüt. Erős, vaskos fiu volt
Őcsényből, Tolnamegyéből, bizonyosan rég el kellett mulnia, mert azóta
hirét se hallottam.
Keszthelyről jókor indultunk el dél tájban, estére Szigligetre akartunk
jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szent-Mihályhegy
kápolnája.
Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál,
egészen a víz közelében van egy kis hegy. Talán husz-harmincz öl a
hossza, tiz-husz öl a szélessége, nehány öl a magassága, köröskörül
lapály. Kisfaludy Sándor a költő félgombolyagnak nevezi.
Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A
kápolna csak némely ünnepnapon és csak bucsujáráskor van nyitva. Akkor
szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van
fölszentelve. Búcsuján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában,
se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.
Mikor még élt a költő s irta nemesi bájos regéit: a század elején még
nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának
faltöredékei álltak ott s ezeket a költő egyszer-másszor meg is
látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-le szállt
kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Ugy
látta és úgy irja: »Mohos, mesés régiség.« Ifju nejét is elvitte oda
egyszer s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének szinterét.
Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, a ki az omladék mesés
történetét elbeszélte előtte.
Jóval később, de még a költő életében a keszthelyi apát buzgólkodása az
omladék köveiből annak helyére a mostani kápolnát emelte. Gróf Festetich
László, a nagy György grófnak a fia segitette némi költséggel. Mikor én
ott jártam, a kápolna falán olvasható volt irónnal irva e szó: »Itt halt
meg szegény Bodor Imre, a remete, a kinek emlékezetét megörökitette
Kisfaludy Sándor«. Tele volt irkálva sok ismeretlen névvel is a fal.
Legtöbb volt a nevek közt a pápai diák, de volt debreczeni és pataki is.
Ezek mind az 1848 előtti évekből.
A költő szerint a korábbi századokban a Gersei Pethő nemzetség volt e
vidéknek ura. Ez igaz. E nemzetségé volt Tátika, Rezi, Keszthely vára és
urodalma és sok más urodalom. Árpáddal jött be a nemzetség s utolsó
férfi sarjadéka Sigmond a mult században halt el. A Balatonból e
családnak volt legnagyobb birodalma.