SZEMETES.

Valamikor kemény és önérzetes ember volt, aki a hústól és büszkeségtől

dagadt.

Műhelyében sivalkodott a fűrész, mint a kismalac és a gyalupadjáról,

akár a táviratszalagok, hosszú, fehér forgácsok gombolyodtak.

Januárban, mikor maga az égbolt is beteg, – csupa fekete nyálka és

szürke hurut – öt éves, egyetlen kisfia hirtelen lázat kapott, mellét

apró piros pöttyök lepték el és meg sem érkezett az orvos a szomszédos

faluból, pár óra mulva meghalt.

Ez a csapás doronggal verte fejbe. Elnémította és megsüketítette.

Hónapok multán is mély-mély csodálkozás fogta el, valahányszor

felébredt, hogy mindez megtörténhetett és a föld oly keveset változott.

Ürességet érzett a fejében és a szívében, maga körül, mintha elvettek

volna előle valamit, ami eddig védte és az egész vad világ a mellére

borulna. Azóta egyetlen zavaros álom az élete. Sokat aludt,

egészségtelen, hosszú álommal, nappal is. Dolgozni nem tudott. Vonogatta

a vállát és ásított. Majd álmatlanság gyötörte. Izgatottan járt-kelt,

cél nélkül csatangolt, lesoványodott és megöregedett, pedig csak akkor

mult el huszonkilenc éves.

Egy nyári reggelen – idegen városka határán – a temető mellett lévő

mezőn találták, amint az erős napfényben aludt. Puha kalapját, hogy ne

érje a forróság, a szemére húzta, kék kabátot, sárga nadrágot és fűzős

cipőt viselt, mely után valami mesterlegénynek gondolták. Messziről

jöhetett, minthogy cipője lisztfehér volt az országút finom porától.

Augusztus végén a szomszédos falukból és tanyákról ideözönlöttek a

búcsúsok, lányok és asszonyok, kik fekete selyemruhában csoszognak a

porban, melyet a nyár utolsó fénye aranyoz s a templomi zászlók alatt,

réztrombiták hangjainál szenténekeket énekelnek. Egy szentes

öregasszony, aki a megyebeli faluból jött, megismerte:

– Pétör – mondta.

Ő azonban nem mozdult. Egy fához támaszkodott és szemére húzta kalapját.

– Kis Pétör, – kiáltott még egyszer a fogatlan öregasszony – hát nem

ösmersz?

– Nem ismerem magát – szólt csendesen és elfordult tőle.

Az öregasszony tovább botorkált a porban, arra gondolt, hogy talán

megháborodott szegénynek az elméje és három miatyánkot mondott a lelke

üdvösségéért. Péter itt sem találta a helyét. Ide-oda lézengett,

beszegődött és elmaradt, dolgozni kezdett és abbahagyta. Néha épülő

házak állványai alatt lehetett látni, amint cigarettázott. Máskor könnyű

házimunkákat vállalt, melyeket bármikor abbahagyhatott, felásta a

kerteket, piszkafákat hegyezett és madárijesztőket állított fel, miért

ebédet és vacsorát kapott. Szüret táján hordókat szállított zörgő

parasztszekéren. De sehol sem volt maradása. Bántotta a fény és a lárma,

különösen a gyermekek, kik vadul és szemtelenül ordítottak. Ilyenkor

elfordította a fejét, komoran tovább ment, beült egy korcsmába. Akkor

aztán hetekig lógatta a fejét egy vörös abrosz mellett. Csöndes korhely

volt, ki nem sok vizet zavart. De egyszer hajnal felé több pálinkát

ivott a szokottnál és számláját nem tudta kifizetni. A korcsmáros, ki

maga is részeg volt, össze-vissza verte, galléron ragadta és legurította

a korcsma lépcsőjéről a hóba.

Feltápászkodott, letörölte magáról a havat és a sarat, eloldalgott, szó

nélkül. Égett mind a két arca. Úgy emlékezett, hogy arcul is ütötték.

Nem törődött vele, minthogy már semmire sem becsülte magát. Nyelte a

keserűséget és a szégyent. Voltak pillanatok, mikor világosan látta a

helyzetét és majdnem elégedetten gondolt arra, hogy semmit se veszíthet,

olyan mélyre esett, hogy tovább nem sülyedhet. Reggel kiállt a piacra,

hol facér napszámosok álldogáltak, munkára várva. Valaki azt kérdezte,

nem vinne-e el egy kocsi szemetet. Miért ne? Legyintett a kezével, hogy

nem bánja.

Öreg, tapasztalt szemetesektől hallotta, hogy legjobb egy erős

virzsiniára gyujtani, akkor kibírja az ember. Erre se volt szükség.

Állta ő enélkül is. Később, amikor már gyakrabban szállított szemetet és

naponta többször fordult a kocsijával, maga is csodálkozott, hogy milyen

hamar beletörődött új mesterségébe. Annyi bizonyos, hogy mindjárt

érdekelte és vonzotta. Nézte a kezét, melyet elborított a ragadós

szutyok. Sokáig le se mosta. Este pedig kéjelegve gondolt arra, hogy

milyen ronda munkát folytat, többször egymásután hangosan kimondta a

foglalkozása durva és parasztos nevét, amin nagyon nevetett.

Aztán néha valami halvány reménység is izgatta, hogy a föld alatt a sok

haszontalan lim-lom között véletlenül valami kincset talál, egy

mindennél nagyobb kincset, mely egyszerre nagyon gazdaggá, hatalmassá,

boldoggá teszi és folytathatja régi életét. Hiszen annyi minden van a

föld alatt. Szenvedélyesen ásott-ásott, mindig mélyebbre. De nem talált

semmit. Csak port és szalmát, rozsdás lábasokat, cserepeket és

üvegdarabokat, összegubancolt hajat és rohadt cipőket, olyan holmikat,

melyeknek már az értelmét se tudta. Hogy a gödör fenekéhez közeledett,

elfogta a szívdobogás. Türelmetlenül, kíváncsian és lázasan lapátolt,

várt valamire, maga se tudta, mire. Egyszer a lapátja egy kemény tárgyba

ütközött. Valami ládát talált. Kinyitotta a fedelét, de belül üres volt.

A gödör fenekén rendesen pihenőt tartott. Leült a földre, melyet előbb

lesöpört éles nyirfaseprőjével és aszerint hogy tél volt vagy nyár,

melegedett, vagy hűsölt, mert a szemétgödör olyan mint a parasztsuba,

télen meleg, nyáron hideg. Zöld legyek cikáztak a homályban. Messze

fölötte lármázott az élet. Egyedül volt a föld alatt. Péterke, gondolta

egyszer, ő is ilyen mélyen lehet és az ő kis szája, az ő fekete, kedves

szeme és áldott két keze is szemét már. A mosolya is szemét.

Olykor találkozott falujabeli asszonyokkal, de ezek már nem ismerték

fel. Nagyon megváltozott. Haja hozzákopott a szemét színéhez, a szeme

pedig, talán a sok fürkésző kutatástól, összezsugorodott, mint a

földalatti állatoké. Arca elhízott, vastag, húsos és négyszögletes lett,

az élettapasztalat állati kegyetlenségével és bölcs közönyével. Körmei

megrepedeztek és elcsempültek. Kettő a balkezén meg is vakult. Az az

izgága türelmetlenség, mely miatt annyit szenvedett, nem bántotta többé.

Nyugodtan dolgozott és nyugodtan aludt. Kapott valami szürkebarna ruhát

is, mely védte a hideg és eső ellen és úgy elbujhatott benne, hogy senki

se vette észre. Ha csöngetett a kapukon, kezében egy vasvillával,

beengedték. Senki se kérdezett tőle semmit, sohase néztek rá. Tudták,

hogy ez a szemetes. Időközben mellékfoglalkozása is akadt. Úri házakhoz

hívták, agyonlőni a veszett kutyákat és a beteg macskákat. Egérfogókat

árult és patkánymérget, melyet egy bádogdobozban tartott, sok ronggyal

körülbugyolálva a szemeteskocsi mélyén. Bunkósbotokkal, horgokkal és

kötelekkel leereszkedett a moslékos csatornába, ahol órákig piszmogott,

gyufákat és gyertyákat gyujtott a lucskos sötétben.

A gyerekek, kik ősidőktől fogva reménytelenül szeretik a piszkot, titkos

irigységgel meredtek rá és élvezték munkáját. Ők mindent látványosságnak

tekintenek. Meg vannak például győződve, hogy az életek, melyek itt

leperegnek, önként vállalt szerepek és azok, kik sánták, csúnyák és

puffadtak, valaha gyerekkorukban csakugyan sánták, csúnyák és puffadtak

akartak lenni és ma is azért ilyenek, mert ez nekik nagyon tetszik és

megfelel. Így nézték a szemetest is. Különös, vén szemetes lett belőle,

a foglalkozása minden fortélyával, ijesztő tapasztalatával. Orra körül

volt egy harapás. Azt beszélték, hogy patkány marta meg és a szemetes

pókhálóval kezelte. Katonásan ment az utcán, a vállára vetett rozsdás

flintával, övén egy szelencével és egy kézilámpával. Később érmeket is

lehetett látni a mellén, két ócska medáliát, melyet cukorspárgára

akasztott. Az egyik valamilyen dalárda jelvénye volt, a másikat pedig,

egy régi tallért, a szemétgödörben találta. Minthogy egy hosszú élet

működéséért senki se tüntette ki, ő tüntette ki önmagát.

– Szemetes bácsi! – kiabáltak rá a gyerekek – honnan jön?

– Lakodalomból – felelt rá tréfásan és kacsintott a hibás balszemével.

– Mi volt vacsorára?

– Féreg, bogár, giliszta. Egy se piszkos, mind tiszta.

– Mit talált a gödörben?

– Kincset, kincset. Atilla király kincsét.

Ha dolgozott, akkor odaálltak a gyerekek – mosdatott, fésült úrfiak – és

lekiabáltak hozzá a gödörbe, melyből a feje sem látszott ki. Egymásután

hányta ki lapátjával a ragadós szemetet, melyet a gyerekek nagy

mulatságára lekváros csuszának nevezett. Visongott, sikongott a

gyerekkolónia és izgatta az öreget.

– Szemetes bácsi.

– No mi az, aranyvirágom.

– Mik szaladgálnak a lába körül?

– Galambocskák.

– Azok cincognak úgy?

– Nem cincognak azok, hanem turbékolnak.

– Hát nem fél a férgektől?

– Isten állatkái azok is, csak úgy, mint ti.

Az öreg gyönyörűen tudott fütyülni. Vékony, éles füttyeit úgy

eregette-teregette, mint a pántlikákat, melyeket összebogozott és

kioldott, csokorra kötött és cifrázott, aztán újra szétbontotta az

egészet, hogy a hallgatóknak elállt a szeme-szája. Azt mondogatta, hogy

ezektől elcsendesülnek a patkányok és – csicsijja-babájja – elalszanak a

férgek is.

Tavasszal, mikor az orgonák és galagonyák kihajtanak és dagadni kezd a

föld, mint valami áldott tészta, a szemét is kivirágzik. Azt lehet

mondani, hogy hízik a szemét. Csupa élet és mozgás, csupa szín és fény.

A gödrök, melyek végtelen mélyükbe fogadták az ősz és tél minden

hulladékát, most majdnem kiöntenek mint a megáradt folyók és feltetszik

rajtuk a rothadás szivárványa. Kövér, fülledt illatok lengenek, melyek

elfacsarják az orrot, a salétrom szaga, mint valami hegyes kutató-tű,

szinte az agyvelőbe turkál. Péter bácsi órákig motoz a gödörben és érzi

a tavaszt, vigyorgó utálattal és eszelős kárörömmel látja a tenyészet és

enyészet minden förtelmét. Az ezerlábúak, a vízszínű és áttetsző férgek,

a kis fekete szemétbogarak, melyek kemények és szívósak, mintha acélból

készültek volna, a halál katalinkái szeliden leülnek a kezére és

végigsurrannak a kabátja hajtókáján. Nem hessegeti el őket. Letelepszik

a gödör fenekére és egy hajtásra felhörpíti a pálinkás butykosát,

melytől mind a két szeme szögletén kicsorran a könny és végigfolyik mind

a két arcán. Fejében lassan dongani kezd a részegség. Még mindig azt

hiszi, hogy nem hiába kotorja körmével a földet, egyszer rátalál arra,

amit keres. Most is lel egy kilyukadt gyereklabdát. Óvatosan letörli a

kabátja szélével, a világért sem vetné ki a földre, a többi szemét közé.

Az ölébe teszi, simogatja és nézi.

Egy ötéves gyerek áll a gödör szélén, bámulja az öreg szemetest, aki

ül-ül, semmit se csinál.

– Szemetes bácsi, – kérdezi csodálkozva – jó ott lenn?

– Jó, fiam, – mondja a szemetes és csemcsegve issza a könnyeit a

pálinkával együtt – nagyon jó. Te nem is tudod, hogy milyen jó. De ha

majd nagy leszel, egyszer talán te is megtudod.

A kis gyereket – egészséges, pogány kölyök – megvilágítja a tavasz

rózsaszín fáklyája. Néz a fekete gödörbe, a fekete emberre, kinek fekete

a szája is. Nem érti, hogy mit beszél, de ösztönösen megborzong. Tudja,

hogy valami feketét mond.