Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután
hirtelen hányni kezdett.
Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a
párnára ejtve.
Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.
– Bemégysz? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom.
– Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró – tette hozzá németül, hogy
ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.
– Akkor talán írok a főnöknek.
– Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.
Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt
a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg.
Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga
terjengett.
Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel.
A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult
mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták
volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki
megfulladna.
Villanyt gyújtottak.
Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre,
melynek higanyoszlopa magasan a pirosvonal felett, alig valamivel a
negyven fok alatt csillogott.
Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét
evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.
Félnyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk – édeskés és
savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem
is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A
cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a
kezét, hogy elég forró-e.
Annak találta.
A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a
ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.
Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen
ez állt:
„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem
gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát“.
A „szép levél“, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt.
Meglepődve nézegette az apa.
Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is
gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett,
kidagadó szemeivel, melyek a gyanutól majdnem bandsítottak. Ha becsapta
maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a
kulcslyukon át kémlelődik vagy hasravágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.
Különösen őt nem szenvedhette.
Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase
fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.
Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú
körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból,
melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre
is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves.
A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy
mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra
tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen
hangulatos.
A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük.
Elmúlik és észre sem vehetik.
Fia egy hét mulva felkelt az ágyból.
Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta
neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.
Csak a harmadik hét multán ment be a hivatalba.
Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.
Attól tartott, hogy talán önkényesen nyujtotta a szabadságát.
De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit
sohasem tett, elvette tőle a kalapját.
Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát,
bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a
kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.
A főnök is kijött hozzá és megkínálta aranycigarettatárcájából.
– No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz
baj… mindjárt tudtam… Hát bizony, a gyerek nagy gond… Van egy orosz
közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön…
– és kezet fogott vele.
Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító,
szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét
illeti, az nem egészen az ő érdeme.
Aztán leült dolgozni.
Munkája nem igen akadt.
Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre
vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével
levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról,
vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.
Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök
idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült
be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:
– Hogy van a gyerek?
– Köszönöm – kezdte el, de nem engedte szóhoz.
– Majd magához tér, – vigasztalta – sok napfény… hallgasson rám, sok
napfény…
Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A
kartársai, ismerve a helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se
akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező
fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását,
mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most
végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta,
hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott, hisz ekkor még
feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el,
legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy
hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre
engedték.
– Szegény, – mondta a főnöke szánakozva – nem igen beszél… de sok baja
van… a családja… – és legyintett a kezével, lemondóan.
Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az
igazgatói irodába.
Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos
jóindulattal:
– Egyet mondok magának, barátom… napfény… sok napfény, – és köpcös
mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses
titkot árulna el – én próbáltam… tudom… sok napfény kell a gyereknek –
és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos és
lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész
élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bujjanak ki a földből –
napfény… mindig és mindig napfény…
A másik ezt mondta:
– Reggelenkint egy pohár hidegvíz, egy kanál mézzel elkeverve.
A harmadik:
– Csak aludtej.
A negyedik:
– Főzelék, mindig főzelék.
Az ötödik:
– Homok, homok, homok.
Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.
Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény,
mézes víz, aludtej, főzelék, homok.
Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben,
vagy aludtejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes
vízzel, az aludtejjel és a főzelékkel.
Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de
a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.
A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc
körtét is. Semmi baja se lett.
Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi
időben határozottan gömbölyödni kezdett.
Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza
szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a
falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a
cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és
krémeslepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb
pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak
vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A
többit ő ette meg.
Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a
tükörbe tekintett, könnybelábbadó szemmel látta meg alakját. Azt
gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul,
harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kisbabák. Ha
lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos,
munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa
eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort
iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.
Az élet gyorsan mult. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van,
azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltünt. Ilyenkor az ember
úgy megrémül a valóság szilárd tárgyaitól, mint a jövendőmondó és az
álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap
fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakkancsok állnak a küszöbe
előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?
Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű
gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge
arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja
önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív
legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében
pedig összegabalyodtak a mult és jelen szálai, felbonthatatlan,
titokzatos gombolyaggá.
Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák
rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és
zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított önmagára. Önző, ragadozó
szörny volt. Egy apához hasonlított.
Évek mulva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej,
főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette
az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a
halált.
Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát
adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya,
a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:
– Igaz, – kérdezte és emlékezni próbált – hogy van a gyerek? Magának
volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem,
jobban van már.
– Köszönöm – felelte az apa, kitérően.
Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van
és multkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót
nyomott.