Az ékszerész huszonhárom éves korában nősült meg, akkor, mikor
kinyitotta az üzletét egy belvárosi utcában.
Gyönyörű boltja maga is ékszere volt az utcának. Úgy tündökölt a
napsugárban és a villanyfényben, mint az ördög kirakata, mely az élet
minden incselkedésével csábítgatta az arramenőket, a mágnásasszonyokat
és a cselédeket, az arákat és a dámákat, a matronákat és a fruskákat,
kik bűvölten nézték az üvegpolcon álló és az apró tükrökben visszaverődő
kincseket. Az ékszerész kitűnő üzletember volt. Halk és biztos,
tapintatos és rábeszélő. Tudta, hogy mindenki, aki az üzletébe lép,
valami enyhe önvádat érez s mindenekelőtt ezt kell elnémítania. Ezért
egy idő multán bizonyos ékesszólásra tett szert. A nők félig-meddig
bűntársuknak tekintették ennek a fényűző és pazar mesterségnek az
űzőjét, ő pedig valami kedves és úri tolvajnyelven beszélt velük, nagyon
bizalmasan – majdnem tegezte őket – és nem egyszer – mikor gyűrűt
próbált – megérintette a kezüket is. Előtte nem volt titok, akár csak a
nőorvos előtt.
Üzletének sorsa két év alatt eldőlt. Kiderült, hogy valóságos aranybánya
és sokszoros kamattal hozza vissza a befektetett tőkét. Ő maga annyira
szorgalmas volt, hogy nyaralni se ment el, a feleségét egyedül küldte a
tenger mellé, négy hétre.
Egy júniusi estén korán zárt, még világos volt, a zöldbe ment
vacsorázni, aztán betekintett a _Nyári Mulató_-ba, hol a fák között
villanykörték lógtak és a színpadon nők táncoltak. Egy márványasztalka
mellé ült, a sötét fák alá. Itt megismerkedett egy szőke artistanővel,
akinek valami norvég neve volt, a szemöldökét korommal feketítette és
halvány arcát kék rizsporral hintette be. Nézte a fülében, a nyakán a
hamis gyémántokat, a szakértő megvetésével és szája körül egy nagyon
durva és szemtelen vonást, mely felizgatta és részeggé tette. Három év
óta, mióta házas, először ült szemtől-szembe idegen nővel. Azon az estén
megcsalta a feleségét.
Másnap sürgönyt menesztett hozzá, melyben valami ürüggyel hazahívta.
Vádat, vagy lelkiismeretfurdalást nem érzett. Nagyon hamar rájött arra,
hogy aggodalma is túlzott volt, a félelmét, a fürkésző bizalmatlanságát,
mely mintegy előre védekezik a leleplezés botrányától, az asszony
gyengédségnek hitte és ez annyira meghatotta az ékszerészt, hogy újra
megcsókolta őt, a szánalom természetes melegével. Csak akkor mosolyodott
el, mikor egyedül maradt a győző fölényével, gyorsan és boldogan szaladt
az utcán és máris elhatározta, hogy a viszonyt folytatja. Még azon a
héten találkoztak újra, aztán a másik héten már kétszer, aztán majdnem
naponta.
Ilyen együttlétek után fáradtan ment haza és a felesége a fáradtságát
nyugalomnak látta.
Tompán beszélgettek:
– Mi újság?
– Semmi.
– Voltál az üzletben?
– Voltam.
– Vacsorázhatunk?
– Hogyne.
Az asszony otthon élt, szelíden és csöndesen, a hat nagy szobában, mely
magas és nagyon világos volt, sok-sok tükörrel, fekete és ezüstveretes
bútorokkal. Többnyire egy hintaszéken szokott ülni, nyakán valami meleg
gyapjúsállal, lábán egy sárgacsíkos barna pléddel, fázékonyan. Megfogta
az ura kezét. Így fejezte ki szeretetét, minthogy nem igen szokott
beszélni. Hacsak tehette, inkább bólintott vagy mosolygott, ezzel a
tartózkodásával pedig mindenütt tiszteletet biztosított magának, bár nem
tudták, hogy a szótlansága öntudatos-e, vagy egyszerűen csak a
gazdagságban felnőtt lányok vérszegény fanyarsága. Ellenben igen sokat
zongorázott. Már kora reggel leült a szalonba és fejét kissé
oldaltbillentve olvasta a hangjegyeket. Biztosan, folyékonyan és
ízléssel játszott, némi kis egyéni szeszéllyel. Azok a darabok, melyeket
szeretett, majdnem mind acélosak és frissek voltak, kemény hangnemben,
de mégis kimondhatatlanul bánatosak, minthogy nem a boldog kis művészek
ömlengése szólt belőlük, de a nagyok igazi szenvedése. Az ékszerész, aki
későn feküdt le, ezekre a hangokra ébredt és – nem tudta miért – valami
hajnali frisseséget érzett. Nem értett a zenéhez, csak ritkán és
szórakozottan hallgatta, de azt sejtette, hogy ezek a darabok a tökélyt
jelentik, olyan csiszoltak és pontosak, mint egy óramű.
Ősszel az artistanő elutazott. Jött helyette másik, egy bronzhajú német
lány. Most már rendszeresen és zavartalanul csalta a feleségét. Néha két
nővel egyszerre. Éhes szenvedéllyel gyűjtötte a színes női szemeket, a
közönségeseket és a ritkákat, a kék zafirt és turmalint, a zöld
smaragdot és berillt, a sárga topázt és jácintkövet, a fekete, a szürke,
a barna, a vörnyeges szemeket. Ha néha elgondolkozott ezen, kövér
önbizalom töltötte meg a mellét és torkát, tudta, hogy erre joga is van,
minthogy képes titkot tartani és csak akkor lenne becstelen, ha
valahogyan elárulná.
Egyszer az üzletéből sürgősen hazahivatták. Felesége a díványon hevert,
egész hosszában, az arcára kék árnyék borult és teste rángatózott,
mintha erős, nagyon erős villanyáram rázná. Az orvosok megállapították,
hogy szervi szívbaja van. Egyelőre a hegyek közé küldték. Hogy
visszatért, az állapota javult, kicsit meg is hízott. Feltétlen csöndben
kellett azonban maradnia, csak az ebédhez volt szabad felkelnie, mikor a
bútorok széleiben fogódzva ment az asztalig, lassan, nyakán a sállal.
Arról a halálos szorongásról is gyakran panaszkodott még, mely azelőtt
bántotta. Ájulatos bizonytalanságot érzett, mintha mozgó vizen hányódna
és minden elmosódó ködképpé válna. Egy reggel a balmellét fájdította, a
fájdalom egész a balkarjáig lüktetett. Este a roham ismétlődött. Az
ékszerész már ismerte ezeket a rohamokat, melyek vad görccsel támadtak
rá és fásultan várta a lefolyásukat. Tenni semmit se lehetett. Gépiesen
a szívére helyezte a jegestömlőt, aztán belelógatta karját a szoba
döbbent csöndjébe, melyben a cselédek lábujjhegyen járkáltak. Kinyitott
egy ablakot. Mire visszajött és feléje hajolt, az asszony nem lélegzett.
Szívének egy mindennél erősebb villanyos lökése pillanat alatt megölte,
mint a villám.
A halál nagyon váratlanul jött. Bután és készületlenül állott az
ékszerész a halottas ágynál, hiába figyelmeztették előre az orvosok, nem
hitte, hogy elvesztheti a feleségét. Ostoba és gyalázatos véletlen,
gondolta, hogy ilyen hamar meghalt. Úgy halt meg, hogy nem tudott
semmit. Ez a tudat az első pillanatban megnyugtatta. Mert utóbb, a
betegsége alatt már nagyon félt, hogy valamit mégis megsejt a halál
előtt lévő betegek látnoki éberségével. Voltak azonban percek, különösen
a temetés után, mikor azt kívánta, bár tudott volna valamit, vagy csak
egy kicsit élt volna még, hogy elmondja neki, a fülébe ordítsa, hogy
csalta, mindig csalta, még a betegsége előtt is, a halála előtt egy
nappal is megcsalta. A legutolsó pillanatban is odakiálthatta volna.
Hiszen a haldoklóknak oly éles a hallásuk, azt vesztik el utoljára, már
hideg a testük és még mindig hallanak. Egy lehelet is megremegteti a
dobhártyáját és nem távozott volna el így a semmiségbe. Különben lehet,
hogy tudott is egyet-mást. Arra gondolt, hogy a halottak néha
hátrahagynak naplókat, melyekben ijesztő vallomások vannak és izgatottan
keresni kezdett a holmijában. Semmit se talált. Nézte a varródobozát is,
a szekrények ajtait, melyekre a nyakkendőit jegyezte fel, abban a
reményben, hogy valahol rámered egy jel, tűvel bekarcolva, ilyenféle:
„gazember… aljas… rongy…“ De sehol semmi. Megdöbbentő, hogy a halottak
milyen közönyösek, nem bánják, hogy mi történik velük egy rövid életen,
hallgatnak egy örökkévalóságig. Ez annyira fájt, hogy dühöngve sírni
kezdett.
Aztán úgy találta, hogy a halottak nem is olyan szerények, mint
képzelte, sőt nagyon is szerénytelenek. Elmennek innen, látszólagos
közönnyel, de az a csönd, melyet hátrahagynak, nem a hangok megszűnése,
hanem eleven és mozgalmas valami, olyan, mint az a csönd, mely a
revolverdörrenést követi és drámákkal van tele. Mindenütt az ő nyomait
találta. Némely tárgyat bizonyos célzattal hagyott itt, hogy valamire
figyelmeztesse. De mire? A plédjét, melybe fázósan burkolódzott,
lépten-nyomon látta, a díványon és az ágyon s mikor eltette a szeme
elől, másnap eléje került. Illatszert sohase használt. Az egész ház
mégis tele volt vele. Ha az ékszerész a hálószobába ment, élénken és
fájóan érezte a jegestömlő gummiszagát. Egy hónap múlva egyik cseléd
megtalálta a kisollóját, melyről azt hitték, hogy végkép elkallódott.
Éjszaka pedig az ékszerész gyakran álmodott a feleségéről. Rendesen úgy
történt ez, hogy közel hajolt hozzá, a szemébe nézett, a pupillája nőni
kezdett, aztán rábandzsított és ettől úgy megijedt, hogy kiabálni akart,
attól félt, hogy most ő maga is megőrül. Heves szívdobogással ébredt.
Ekkor azzal csillapította magát, hogy erősen rágondolt. Nagyon szelídnek
és nyugtatónak látta, egy jóságos szolgálóleány, egy alázatos cseléd
volt. Mindig sötét ruhákban járt. Mellén egy ametisztkő. Az egyetlen
ékszer, melyet viselt, szerény hűs lila kő, beteg szívbajos nemes kő,
mely úgy illett sápadt arcához.
Minden halálesetnél valami kellemes csalódást érzünk, hogy a fájdalmunk
nem is olyan nagy, mint képzeltük, a kín őrjöngése után újra felfedezzük
az életet és észrevesszük, hogy süt a nap és ízlik egy-egy étel. Őneki
is volt ilyen korszaka. Érezte, hogy szabadon élhet újra. Akkor azonban
megdöbbent a szabadságától. Nagyon nagy volt ez a szabadság, nem tudott
vele mit csinálni, pedig alig múlt el harminc éves. A nők, a sok-sok nő,
akivel együtt élt, elmaradoztak mellőle, lekerültek a vidékre, kis
kabarécsillagoknak, vagy a külföldre telivér bestiáknak. Egyik egyszer
telefonozott, de ő letagadta magát. Hosszú idő után a kis szőke fitos is
bement az ékszeresboltba, óvatosan, mint vevő. Még mindig viselte az
arany karcsattot, melyet valaha ajándékba kapott tőle. Úgy csillogott a
karján, hogy sértette az ékszerész szemét. Gyengéden levette róla és azt
ajánlotta, hogy kicseréli mással, erre szüksége van, de a kis szőke
megértette, önérzetesen letette az asztalra és kiment.
Csak a bronzhajú német lány nem jelentkezett, számításból, az volt a
legravaszabb. Mégis találkoztak, az utcán. Az ékszerész tovább akart
menni, de megállította:
– Mást szeret? – kérdezte megvetően.
– Mást szeretek – mondta az ékszerész és úgy érezte, nem is hazudik.
Mikor letelt a gyászév, úgy élt, mint eddig, sohase látták senkivel. Azt
beszélték, hogy valami titkos szeretője van, de hogy kicsoda lehet ez,
senki sem tudta, az ékszerész állandóan otthon élt, egyedül. A nyugalom
jót tett idegeinek. Olvasott vagy heverészett, aztán átment a szalonba,
melyben mindig pár fokkal hidegebb volt a levegő, minthogy északnak
feküdt és sohasem lehetett egészen átfűteni. Felesége itt szokott ülni,
sállal a nyakán, a zongora mellett. Erős kámforszag terjengett, még
évekkel ezelőtt tették a kámfort a zongorába, hogy a molyok ne rongálják
meg a zongorakalapácsokat, azóta se lehetett kiszellőztetni. Ez az illat
– valami józan és különös tömjén – templomias jelleget adott a
szalonnak. Feketén és némán nyújtózkodott a zongora. Az ékszerész
hozzászokott özvegyi életéhez, lassankint az emlékei is halványultak, de
valahányszor itt járt, elfogta a kényelmetlen szorongás, emlékezett egy
dalra, mely azelőtt gyakran felébresztette álmából, egy régi dalra,
melyet a felesége játszott. Ez a dal rövid volt, alig kezdődött, máris
befejeződött. Fél percig se tartott. Pár akkord az egész és olyan tiszta
és szép, olyan szelíd és jó. Napjában többször játszotta a felesége. Ha
egy kicsit bánkódott, bement a szalonba, egyet sóhajtott és ezzel
vigasztalódott.
Évekig kereste ezt a dalt, mint a feleségének koporsója kulcsát.
– Te, – mondta egyszer egyik barátjának, aki épen a zongorája mellett
ült – játszd el nékem az ő dalát.
Keresgéltek a hangjegyei között. Most látták, hogy az asszonynak nagyon
kevés kótája volt, alig pár füzet. A barátja végigjátszotta mind. Nem
volt közöttük.
– Magyar dal?
– Nem tudom.
– Klasszikus?
– Azt se tudom.
– Fütyüld el.
Az ékszerész fütyülni kezdett, de a szája megbicsaklott, nem tudta
elfütyülni, pedig belül most is hallotta az egyszerűség és hűség dalát,
melyet a felesége játszott és itt hagyta neki, emlékül.
– Az is lehet, – mondta a zongorázó, míg ujjaival végigfutott a
billentyűkön – hogy maga találta ki.
– Lehet – szólt az ékszerész és a kezét odanyomta forró halántékához,
melyet az évek fehér dérrel hűtöttek.
Maga körül pedig érezte a halált és az életet, a jóságot, mely végtelen.