Életében eztán is kevés változás esik.
Rendszeresen készül a vizsgára, egy egész éve van, örül, hogy nem igen
kell sietnie. Találkozik a régi könyvekkel, melyeket már elfelejtett és
a kötőszókkal, melyek mindig először ragadnak meg emlékezetében és az
egyetlen rendszert alkotják a tudása anyagában, úgy, hogy utánuk
folytatni is tudja a szöveget. Ámbár… ennélfogva… ennek következtében…
Mennyi, mennyi kötőszó.
Már reggel ötkor csörömpöl a keltő-óra és még hajnalban is világos a
tejüveges ajtaja. Hogy több ideje maradjon a tanulásra, csak a közös
ebéden jelenik meg, a reggelijét és vacsoráját behozatja a szobába. Este
hétkor karonfogva sétálni megy a jegyesével, akire gyengéden tekint
vastag szemüvege alól, vagy magasra emeli a fejét és előrenéz, mereven.
Társaságba nem igen jár.
Az emberek vidámsága izgatja, majdnem beteggé teszi. Mikor vicceket
mesélnek, oda se figyel. Nem mintha attól tartana, hogy nem érti meg, de
únja a változást és szórakozottan-búsan inkább máson járatja fáradt
elméjét, inkább nézi azokat, akik előadják és azokat, kik egy
pillanatban – talán összebeszéltek? – elnevetik magukat.
Ha bemutatják valakinek, nem tud vele beszélni, mert oly mélységesen
foglalkoztatja az, amit lát, mint a gyereket.
Így járt azzal a kollégájával is, kivel egyszer az egyetem csarnokában
ismerkedett meg.
Egy nagykereskedő fia volt, kedves és vidám léhűtő, kinek az apja már
életében kiadta pár százezer korona vagyonát.
Béla annyira eltelt ettől a gondolattól, hogy csak makogott-hebegett,
minden pillanatban az arcába szeretett volna ordítani, vagy a fülébe
szerette volna súgni, hogy „gazdag fiú… jaj de gazdag fiú…“ és minthogy
küzdött e csábító és beteges merénylet ellen, a kérdéseire csupa
finomságból nem felelt, önérzetesen felemelte a fejét, amit a
nagykereskedő fia azzal viszonzott, hogy egyszerűen otthagyta.