Ezért nem is vágyakozik sehová. Otthon a szobájában üldögél és tüzetesen
még egyszer átveszi az anyagot, melyet kívülről, szóról-szóra fúj. Már
bízik magában. Csak nyár felé borul el kissé. Újra a nagy-nagy
bizonytalanság bántja, a tavalyi szorítás a melle és a feje körül.
Növeli ezt az, hogy délutánonkint verkli szól a szomszédból és a szíve
majd elhasad, mikor egy közönséges nóta az utcák fülledt akácillatával
az ablakába csapódik. Nyomogatja-szorítgatja a fejét és sóhajtozik.
Irma céltudatosan csak kevés időt tölt vele. Este ölelkezve járkálnak a
sötét folyosón. Béla panaszkodik arról, hogy mennyire fél.
– Olyan nehéz a jog? – kérdezi a lány.
– Kimondhatatlanul, – feleli – kimondhatatlanul nehéz – és az égre emeli
a szemét.
– Ha én megtanulhatnám helyetted.
Irma tud is már rég egyetmást a kereskedelmi jogból és a magánjogból,
mert esténkint a család olvasgatni szokta a jogi könyveket.
– Nem értem, mi van ezen olyan nehéz, – mondogatja az apa – hiszen
világos, csak át kell kicsit gondolni.
– Ugyan, apa, – védi az anya a vejét – ha kívülről kellene tudnod, te is
csak belezavarodnál.