Délután a szobájába megy, hogy a sok virrasztást kipihenje. Nem tud
elaludni. Leül egy székre, az ablak mellé, szembe a tűzfallal, mely
előtt két ecetfa álldogál. Ájult szomoruságot érez.
Ha egyedül van, majdnem mindig elszomorodik. Maga se tudja, miért.
Ilyenkor tompa és határozatlan sajgás ébred a mellében és a fejében.
Összeráncolja szűk homlokát és orráról leveszi a szemüveget, mely mély
árkot ás a húsába, csunyán fintorog, a kezével pedig valami lemondó és
alázatos mozdulatot tesz, hogy úgyis minden hiába. Aki az emberek között
maga a nyájasság és szeretetreméltóság, így majdnem ijedelmesnek és
kegyetlennek rémlik.
Gyermekkora óta sejti, hogy valami baja van, de – úgy vélte – csak
_átmeneti_ jellegű.
Nem egyszer azt képzelte, mindennek az oka az, hogy elfelejtett valamit.
De mit? Mikor megdörzsölte a homlokát, látta, hogy téved. Az egész
idegesség, gondolta később, kissé lassabban ver a vére, mint a többinek
és orvoshoz fordult, abban a reményben, csak egy erős gyógyszer, valami
izgató kellene, hogy rendbe jöjjön. Évek multán beletörődött, hogy
mindennek úgy kell lennie, amint van, megszokta az egészet és irigyelte
a biztos, siető, fölényes embereket, kik fogatokon vágtatnak, vagy
gyalog loholnak az aszfalton, szemükben egy határozott cél lángjával és
türelmetlenségével. Megvetően mondogatta, hogy ezek gonosz emberek. De
belül bámulatot érzett irántuk és megvetést önmaga iránt, ki sohase
lehet ilyen s arcára ráült a saját erejének és határainak ismeretéből
származó őszinte szerénység.