Másnap délelőtt kikocsiztak a városon kívül, a fák alá, hol nem járt
senki sem. Hónapokig – míg a sötét szobában voltak együtt – mindent
kibeszéltek és nem maradt mondanivalójuk, nyugodtan és egyetértően
hallgathattak s beleolvadtak a táj és az ég nyugalmába.
A férfi izgatottan ült mellette a kocsin, mint egy udvarló. Szomjas
szemével itta minden mozdulatát. Rájött, hogy sok mindent nem figyelt
meg rajta, az arcát se egészen, szája körül a fanyar vonást se, mely
olyan, mint az orgona keserű-édes illata. Azt kellett hinnie, hogy a
vakságra készülőben elfelejtette, nem akarta, hogy fájdalmas legyen az
elválás. Ha megvakul, akkor bizonyosan nem is emlékszik rá. Teréz pedig
akkor mellette volt, de testetlenül, mint a lélek és a jóság s ő bús
gondolataival lassan távolodott tőle. A búcsúzók és a haldoklók nem
szeretik a szépséget, terhükre vannak az élők, nekik dolguk van, melyet
csak maguk tudnak elintézni, el kell menniök, meg kell halniok. Jánosnak
pedig meg kellett vakulnia a fél szemére.
Később már élesen érezte – és ettől megdöbbent – hogy azelőtt nem látta
igazán. Nemcsak a betegsége alatt, de sohase. Csak szerette és nem vette
észre, mint önmagát. Képzelődni kezdett, hogy afféle érzéki csalódás ez.
A két szemével nem tudta meglátni, csak most az egyikkel látja. Talán,
gondolta, a vakság hátterén tetszik csak olyan ragyogónak. És csak hozzá
kell szokni napról-napra, meg kell barátkozni vele. Délután ledőlt a
díványra, aléltan az örömtől és a nyugtalanságtól. Innen nézte –
titokban – amint öltözködött a velencei tükör előtt. Kristályfésűvel
bontogatta haját, mely zuhatagosan ömölt a vállára és remekbe készült
teste lágyan hullámzott. Milyen tökéletes és pompás. Nem értette, hogy
viselhette oly nyugodtan és természetesen ezt a boldogságot, mely most
majdnem kétségbeejti. Ordítani szeretett volna és lehúnyta a szemét, egy
percig megvakította magát. Fájt ez a túlság, melyet szinte fel se lehet
érni ésszel, olyan gazdag és nagyszerű, olyan pazar és lenyügöző. Aztán
kissé oldalt fordult, hogy még jobban szemlélhesse.
Úgy nézte tovább, ijedt szemmel, az ép szemével és a másikkal, a
merevvel és kancsallal, az üvegszemmel, mellyel talán még jobban látta.