Teréz megérezte testén ezt a hideg üvegtekintetet.
Lefésülte haját, mint az árvalányok és tanítónők szokták, hogy ne sértse
azt, aki nézi. Odament hozzá és megcsókolta őt sokkal alázatosabban és
hosszabban, mint azelőtt.
Jánosnak úgy fájt ez a csók, hogy majdnem sírva fakadt és elfordította
arcát. Sokat hevert a díványon, egyedül, ébrenlét és álom közt. Éjjel
nem tudott aludni, azt hitte a műtét izgalma miatt és álomport vett be,
de a gyógyszer csak elkábította és napközben szundított el, felöltözve a
díványon, pár pillanatra. Gyakran fájt a feje. Ilyenkor egyedül
gubbasztott, bámulta a levegőt és gyötrődött a szépségétől, mely földre
verte, mint a pestis. Ha nem lenne ilyen szép, gondolta sokszor, akkor
is szeretném és szövögette az álomképeket, milyen nagyon, mennyivel
jobban, mennyivel nyugodtabban és tisztábban tudná szeretni akkor.