Mindez oly gyorsan következett el, hogy ideje sem volt végiggondolni, mi
történt.
Lehajtott fővel – szelid kétségbeeséssel – ült a kertjében.
Harmincnégyéves volt, gazdag és annak előtte nagyon boldog. Alakja
nyulánk és érdekes, a haja, mintha tussal festették volna, a szája egy
ragadozó bátor szája.
János nézte a kertben a rothadó színeket, a piros, sárga, lila
hullafoltokat, melyek a természet elfoszló testét tarkázták és a
szeptember méla rakétáit, melyek hangtalanul emelkedtek a mozdulatlan
levegőbe s ott valami halvány rózsaszín ködöt szitálnak. Jó volt
visszatérni, lassan-lassan. A sötét szobában ujjai már megtanultak látni
a szeme helyett s a lelke is el volt készülve mindenre, mindig mélyebben
nyomult befelé a csöndbe és a semmibe s időre volt szüksége, hogy
hazaérkezzen. Kicsit fáradt volt az utazástól. Újra meg kellett
ismerkednie minden tárggyal s a nevén kellett köszönteni azokat a
dolgokat, melyeket el akart felejteni.
Aztán hirtelen meglátta a világot, mint akinek leveszik szeméről a
köteléket.