A menyasszony izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára,
könyökig felgyürkőzik s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a
vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszéket állít a bőrfotel elé,
ezekre helyezi a mosdótálat és a kékmázas kancsót. A vőlegény öblögeti a
fogát. Eleinte a szája elé tartja a kezét, később már nem is tartja oda.
Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át a fejét. Semmit se ér. A
fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd a fogában, szaporán és
tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg
ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan.
Nincs többé maradása. Összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a
szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét
hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikéri magának, így nem
tud szenvedni, tovább megy és – tébolyult házi zsarnok – folytatja
sétáját, egyedül, a fájdalmával.