Most szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után és
mindjárt szenvedniök kell.
Künn gomolyog a tánc. A vőlegény összehajtott, friss zsebkendőt tart –
könnyedén – az arcához. Másképen képzelték mind a ketten.
Hiszen ők szívesen szenvednének. Főkép lelki okok miatt, mint a
regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfűzek alatt. Erre
azonban nem voltak elkészülve.
– Fáj? – kérdezi a menyasszony.
A vőlegény nem felel, csak a szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy
fájdalma lefestésére minden emberi szó gyenge.
– Annyira?
Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljenek róla.
– Nem múlik?
Egész testével tiltakozik.
Egy korty rumot vesz a fogára. Az se segít. Csak az arc-húsát marja
véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtózkodni az aranyosbársony
babaszéken, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőrfotelt,
melyben délutánonként az apósa szokott szundikálni. Abba süpped bele,
lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt is, melyre aratólányok,
búzavirágok, pipacsok vannak hímezve, a csupasz asztalra ráteszik a
rumot és poharat. Fejét a bőrfotel támláján nyugtatja, bandzsít a
lámpára, zsibong a bal arca, lüktet és viszket a gyulladt ínye. Néha pár
pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása,
kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az alattomos
szünetek után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan
tekergőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly.