és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez
sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal
illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek
ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben
mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott
vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette
tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem
felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő
örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét:
minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első
nagyobb összecsapásnál összetörik?!…
… Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó
aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa
véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a
gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak
volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a
hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai
fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek,
lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos
pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle
szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a
hihetetlent is!
… Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az,
hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy
érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti,
hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már
megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja
a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki
kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy
lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem
vállalkozik.
Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan
foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt
elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez
megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még
inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve…
Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő,
amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó
robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső
nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a
szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a
családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem
tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az
tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának
érzését…
Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a
buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart
gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni…
Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy
immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata.
Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme
fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra,
hogy milyen volt valamikor…
Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart
lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az
itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve,
midőn azt, hitte, hogy meg van mentve.
Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival
együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az
egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval
rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint
Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva,
rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül
tekintélyt provokál…
Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt
ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad
végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott
erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy
urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve
attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet…
Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába,
eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt
végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a
bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből,
ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult
esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz,
hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s
kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert
ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem
szokott bérbe venni.
Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj
életrendje természetes következményének tartotta azt.
Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal
Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette
magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki.
És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis,
hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott
érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete
megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki.
– Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom…
Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra
számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer
forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a
lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt
benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek
kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott.
Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben:
képzelődésnek, látszatnak vallotta azt.
Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt…
Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző
örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi
orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie.
Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy
kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint
hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész.
Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A
belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes
is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem
szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is,
hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a
gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a
társadalom…
… Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a
kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan
megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt
meginvitálták egy kis bakkra.
Muki luteránus feleletet adott.
– Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később.
A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában
kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem…
Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben
van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát
mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“
… A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék
megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt
szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns
játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék
stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló _hazardőr_ mellé szegődött s
tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak
öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele
is szólt a játékába.
– Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a
játék? Ez a tiszta harakiri.
Nevettek a prédikációján.
– Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, –
bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü.
Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel
akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel.
– Nem játszanál velem egy százast?
– Szivesen… Mennyi foglalót adjak?
– Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani.
Bálinty nem értette a Muki logikáját.
– Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s
most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu
vagy te, Muki.
– Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint.
Bálinty nevetett.
– Volenti non fit iniuria; ego non contradico…
A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes
játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt
a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott.
S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki
is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle,
soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra
kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb.
Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a
tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes
mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott.
És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel.
Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a
tekeasztalra s maga elé morgott.
– Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!…
Muki megveregette a vállát.
– Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi
csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem
vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak –
tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és –
élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész.
Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és
benézett a bakk-szobába.
Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic
állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel
nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb
emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére.
Szük keretek között mozgott a pénzforgalom.
Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó
nélkül.
Egy játékos utána szólt:
– Hát te nem ülsz le, Muki?
– Még nem.
– Mire vársz?
Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy
kidülledjen a szemetek.
Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a
játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe
menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki
kicsiben nem nyer, nagyban is veszit.
És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a
kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai
könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp
megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen
felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie.
Hazárdjátékban sem.
Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál
is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt
onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban
változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A
bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még
elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a
bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt
evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a
gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg
kell.
Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse
forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá.
Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély
ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is
el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké…
Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné
– okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen
kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná
a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc
órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó
bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint
Neptun a hullámok felett.
Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a
kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy
reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte
megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben
felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea
mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte
fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé.
Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény.
Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába.
Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy
magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából
pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta
bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be
volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt
fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy
bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon),
hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol
anyagit, hol fizikait.
… A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot
_jelzett_, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket
tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A
reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig
kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése
(játékostársai nem tartják többé _jónak_) letette a kártyát és fölkelt.
– Köszönöm, nekem elég.
– Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur.
– Százhuszezer forintot.
Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem
fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy
a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált…
Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot.
– Tizezer forint a bank.
Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban:
partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek…
– Huszezer forint a bank…
Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett.
A kacagó alak tartotta a többit.
A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert.
– Negyvenezer forint a bank…
– Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, –
tartom.
A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a
székről.
– Ne őrjöngj!…
– Mi közöd hozzá?
A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott
ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után.
Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is.
A bankár besöpörte a bonokat és felállott.
– Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy.
Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt
és az eszeveszett el kezdtek könyörögni.
– Ne menj még, az Istenre kérlek!…
– Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet…
A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket.
– Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre!
– De mégis!…
– Neked van szived…
– Én nem tudok időre fizetni…
– Csak egyetlen egyszer, aztán…
Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja,
hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta,
hogy nyerni fog.
– Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel
alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét.
Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az
izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó
nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda.
– Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel
az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása.
– Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell
hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé.
A bankár gróf megnézte óráját.
– No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind
játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot.
– Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá.
De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz
annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le.
– Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot
heccből.
– Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll
kétezer forint.
S kivette a pénzt.
A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak
két-kétezer forintot tett a bank ellen.
Pedig nyertek.
A bolondos ur fejbe csapta magát.
– Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni!
Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját.
Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került
a sor.
– Négyezer forint a bank…
Nyert.
– Nyolcezer forint a bank…
Ismét nyert.
– Tizenhatezer forint a bank…
Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő
nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát:
– Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom.
Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég
volt neki.
Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe
hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy
pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt
tapasztalta, hogy az igazi telivér kártyamester fegyelmezettségéhez az
is hozzá tartozik…
A sör elfogyasztása után még szivarkára gyujtott Muki, aztán a többi
hájas és sovány bugris példáját követve, begöngyölte magát egy gyapju
takaróba és végignyult egy kereveten, hogy kipótolja azt a két órát,
amennyivel a kelleténél kevesebbet aludt. Öt perc mulva már hortyogott
is… Teljesen pihenten hagyta el a Rudasfürdőt és egészségi szempontból
egy hosszu sétát tett: kigyalogolt a Wampeticsbe… Testi kondiciójának
szinte még jobban örült, mint a nyereségének. Azt, vélte, most már
napról-napra gyarapithatja a mai eszével, holott a test minden nappal
kopik.
A délutánt az állatkertben töltötte Muki. Zsemlyével traktálta a
medvéket s mogyoróval a majmokat. Megszerette a polgári idilleket, de
csak suttyomban persze. Ha társaságba került, legott felvette a
koturnust, mert saját szavaival szólván: attól vadul a magyar.
Igaza volt…
Estefelé a klubba hajtatott Muki báró. A feszitést elkezdte már a
kocsiban is, de az arcát még pihenni hagyta. Azt csak akkor kezdte
ráncba szedni, midőn a klub előcsarnokába lépett. Ott már
megficánkoltatta lábait is s kidüllesztette a mellét. Aztán belépett a
tanácsterembe s felvágta a monoklit…
Hát ha a kaszinóban szivesen fogadták Mukit nagyuri barátjai, akik
tudvalevőleg röstellenek hangosan lelkesedni, akkor annak a
fogadtatásnak a jelzésére, amelyet a klub kevésbé finnyás urai (akik még
tudvalevőleg lelkesedésből élnek), rendeztek a számára: becsületes
melléknevet nem is lehet találni. A magyar azt mondja ilyenkor: majd
szétszedték, kis hija, hogy meg nem fojtották…
Hiszen tudta már Muki, hogy mitől döglik a légy s ahhoz képest kezelte a
politikai társadalmat is, de akkora hujjahót, mint amilyenben részesült,
még se várt még a klubtól sem. Más, ha Afrikában járt volna vagy egy
évig oroszlánvadászaton s egyenesen egy mérges fenevad torkából menekült
volna a klubba, de hiszen csak Bálvándon dégált két hétig, amitől ember
még nem lett nevezetessé, mióta világ a világ. Mindazonáltal ugy tett,
mintha egész természetesnek találta volna ünnepeltetését. Pózba vágta
magát és senkivel sem fogott kezet a köréje gyülekezett urak közül, csak
a jobbját rázogatta meg nekik a levegőben.
– Szervusztok, urak! Mit csinál a haza? Boldog-e a nép? – Nyegléskedett,
akár egy hatalmas fejedelem, akinek több országa van s éppen bekukkant
az egyikbe, hogy megmutassa magát a minisztereinek.
– Hol jártál? De jó szinben vagy! Nagyon hiányoztál nekünk! – viszonozta
a tömeg bókkal lekötelező kérdéseit.
Muki elővette zsebkendőjét, hogy kifujja az orrát. De elejtette. Egy
fiatal képviselő megfeledkezett a méltóságáról és felvette a kendőt.
Ezzel már parolázott Muki.
– Oh köszönöm, pajtás.
És nyugodtan kifujta az orrát, csak aztán felelt a többieknek.
– Mármarosban voltam medvére vadászni.
– Nos? nos? – kiváncsiskodott a hizelgők serege.
– Két mackót lőttem, – hazudta Muki olyan sima képpel, mint a falusi
leányka, aki azzal dicsekszik, hogy két szál ibolyát talált…
Bizonyára hazudott volna Muki még egyebet is, ha nem talál vala
tekintélye gyarapitására előnyösebb müködési teret. De talált.
Megpislantotta az éppen belépő miniszterelnököt, amint egyenesen feléje
tartott. Azaz, hogy a csoport felé tartott a kormányférfiu, mert másutt
nem volt ember, de Muki egészen magára vette a tiszteletet. Egyben
eszébe jutott, hogy jó lesz végre a Bálvándy képviselőségét is szóba
hoznia.
– Szervusz, öregem, – előzte meg kegyesen a nagy ur köszöntését. – Jó,
hogy itt vagy, beszédem van veled.
– Szervusz Muki, – viszonozta a miniszter az üdvözlést, –
rendelkezésedre állok.
Muki legott szaván és karon fogta s benyomta a legközelebbi sarokba.
– Reflektálsz-e a halmosi kerületre? Az eddig ellenzéki volt.
– Hogyne reflektálnék, – s mosolygott a miniszter, – a jóból a sok is
kevés.
– Hát megszerzem neked.
– Nagy szó! – jegyezte meg a nagy ur és kétkedőleg csóválta a fejét. –
Az a kerület még soha se küldött kormánypárti képviselőt.
Mukinak nem tetszett a miniszter modora. Elbizakodottságában egy
vakmerőségre vetemedett: ha nem is egyenesen, rendre utasitotta a
minisztert.
– Kegyelmes uram, – jegyezte meg élesen, – lehet, hogy nagy szó, de ha
egyszer kiejtettem, elbirom.
– Brávó, brávó! – adta alább a kormányférfiu. – Hát te akarod a
kerületet meghóditani?
– Én, de nem a magam részére.
– Nos?
– Bálvándy Antalt fogom felküldeni.
– Ah, nagyon örvendek… Nem is tudtam, hogy befolyásod van a kerületben.
– Még nincs, de lesz. Megvettem a csóltói várromot és fel fogom
épittetni.
– Gratulálok. Gyönyörü terv és hazafias.
… Tehát: még csak harmincezer forint tiszta vagyona volt Mukinak, (igaz,
hogy könnyen szerezte) s már nemcsak a birtokát remélte önkezelésbe
vehetni, de várkastélyt is akart épittetni. Ehhez százezer forint
kellett s már az sem volt neki sok: oly merészen számitolta le jövője
kilátásait…
Vagy csak a szája járt? Az is lehetséges. A siker jegyében müködő
közéleti alakok nem válogatnak a szóban. Az szerintük csak olyan
röppentyü, amit mindenkor el kell sütni, ha a puffogásától hatás
remélhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a Bálvándy megválasztatása
valóban komoly szándéka volt Mukinak. Hiszen alig várta már, hogy Ágnest
becsülettel lerázhassa a nyakáról. Akkor pedig utóvégre is teljesitenie
kellett a kivánságait.
S hogy egyszer erre gondolt, még tovább ment Muki egy lépéssel. Bár
annak a sikerében már nem igen bizott maga sem.
KILENCEDIK FEJEZET. Előjáték a komédiához.
Muki két levelet irt. Az egyik Ágnesnek szólt:
„My dear love!