félig-meddig rombadőlt várkastély megtekintésére. A rom eladó volt és
csak tiz kilométernyire esett Bálvándtól. Tulajdonosa, egy szeszgyáros
mindössze tizezer forintot kért érte s a hozzátartozó hetven holdas
elparlagosodott parkért. Ennyit, vélte Muki még ő is megreszkirozhat
érte… Mert biztosra vette, hogy ezentul mindig nyerni fog a kártyán. Más
kérdés, hogy lakhatóvá teheti-e valamikor a kastélyt. Bár bizott ő már
annak a lehetőségében is. Valami démon megtévesztette az eszét:
elhitette vele, hogy minden sikerül az emberfiának, ha Istennel szakit s
a pokollal szövetkezik. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai e mellett
szólottak. Őt is a szive tette tönkre: hát most az eszével kell
visszahóditania azt, amit a szive miatt elvesztett…
Bálvándy szenvedélyes birtokbecslő volt és egész Erdélyben az első
dilettáns alkusznak vallotta magát. Örömmel teljesitette barátja
kérését. Elment vele a romhoz és a szeszgyároshoz s kilencezer forintért
kialkudta számára a kastélyt.
Muki egyelőre csak kétezer forint foglalót adott, de azonnal
intézkedett, uj birtoka nevére leendő átiratása iránt…
A Bálvándy Antal szüz erdélyi telivér méneséből összeállitott
négyesfogat már mint hunyadmegyei birtokost röpitette uj birtokáról
Bálvándra…
A bamba holdvilág és a tüzes csillagok milliárdjai kisérteties fényt
szórtak az országutjára, beezüstözték az azt szegélyező fasor leveleit…
Valahol a távolban mélabus, szivfacsaró melódiákat furulyázott,
alighanem valami oláh pakulár… A közelben baglyok huhogtak az erdő
szélén és egy hirtelen kerekedett kóbor szél fütyült… A lovak
prüszköltek s dübögő patkójuk szikrákat váltott ki az országut
bazaltjából…
Bálvándy Antalnak, talán mert megszokta, nem volt érzéke a természet
pompája iránt. Tőle bámulhatott a hold, reszkethettek a csillagok,
furulyázhatott a pakulár: a jó urat talán még az se hatotta volna meg,
ha leszáll az égből az angyalok kara s menyei dalszóval kiséri vala ősei
kastélyába.
De Muki másforma ember volt. Az ő élete javarészt a kőszénfüst és a
villamosvasut rikitó csilingelése közepette őrlődött le. Rá az ujság
ingerével hatottak az örökkévaló természet örökszép játékai. De meg
szerelmes is volt, ami megtizszerezi a lélek fogékonyságát… Muki
teljesen átengedte magát érzéseinek; beleábrándozott a holdba,
részvéttel kisérte a csillagok járását, kihallgatta a csendet, leste az
örökkévalóság titkait. Bálvándy minduntalan karatyolt neki valamit,
különösen az akviziciójáról pöntyögött. De Muki rá se hallgatott.
Egy-egy sóhajjal felelt a kérdéseire.
A derék ur végre is megsokalta a szótlanságát.
– Mi lelt téged? – kérdezte tőle kelletlenül.
Muki összerázkódott. Hogy kizökkentette barátja ábrándjai szines
világából, észretért: őt magát is boszantani kezdte a _gyöngesége_. Mert
immár gyengeségnek minősitette lelke szépségeit. Terhére voltak, utjában
állottak.
– Ej, – válaszolt röstelkedve, – eszembe jutott egy régi história: az
zavart meg.
– Miféle história?
– … Egy gyermek ment a réten, kora reggel napsütés előtt és gyémántot
szedett. Azt hitte, hogy a füszálon rezgő harmatcsepp a gyémánt és ez a
hite teljesen elég volt neki ahhoz, hogy boldognak érezze magát. De –
folytatta Muki a meséjét, – amint igy megy, mendegél a fiu, egyszerre
csak eléje pattan az ördög: – Mit csinálsz te fiu?… Gyémántot szedek… –
Mutasd, megveszem a gyémántodat… A fiu táskájába nyult, ahova a
gyémántot gyüjtötte és ime, semmit sem talált benne. Gyémántjait
felszitta, megsemmisitette a levegő… Sirva fakadt. Aztán oda szaladt az
anyjához és azt kérdezte tőle: – Édes anyám, miből van a gyémánt? Az –
válaszolt neki az anyja, – az ördög könyéből származik, ne vágyjál te,
fiam, gyémántra soha…
Bálvándy tátott szájjal hallgatta.
– Hol hallottad te ezt a mesét és mit akartál vele mondani?
– Semmit, – mondta Muki – mese, hát mese.
– Mégis?
– Ugy gondolom, az a mese tanulsága, hogy az az ember, aki kincsek után
futkos, az ördögre szorul.
– Szép, – mondta Bálvándy, – ez alighanem valami napkeleti mese lesz.
– Az, – hagyta helyben Muki, – csakhogy, – tette hozzá, – itt nyugaton
valóság az, ami a napkeleten mese.
Bálvándy megcsóválta fejét, mint mindig, amikor nem értett valamit.
– Nem irtál te verset valaha? – kérdezte rövid szünet mulva.
– Irtam. De most már gyülölöm a költeményt…
A kocsi befordult a faluba, a kutyák megrohanták s akkora lármát csaptak
a köznapi eseményből, mint az ujságirók, ha panamán csiptek egy
kegyelmes urat…
A kastélyudvaron egy rántással leszögezte a lovakat a nyalka székely
kocsis. Bálvándy és vendáge kiszállottak a hintóból.
Zsuzsa eléjük szaladt. Atyja nyakába ugrott s mialatt csókolta, egy
meglepő hirt közölt vele.
– Levelet kaptam, apa.
– Kitől?
– Charlietól, Chester-castleból…
Bálvándy nagyot nézett.
– Ejnye, hát levelezel vele?
– Miért ne? Angliában az nem shoking.
Mondta a leány és ragyogott a szeme, mint a karbunkulus.
– És mi van a levélben? – kérdezte az apa rosszat sejtve.
– Az, hogy holnap itt lesz.
Éppen ettől tartott Bálvándy.
– Ejha, hát ugy siet!… Mit irt még?
Zsuzsa fülig pirult. Aztán lehunyta szemét és atyja füléhez ágaskodott.
– Azt, hogy nem tud nélkülem élni…
Muki nem hallotta a szavát, de magaviseletéből megsejtette a gyönyörü
leány érzéseit. Talán a szive dobogását is meghallotta… Belekapaszkodott
egy asztal sarkába és mereven maga elé nézett. A semmibe. Ugy állott
ott, mintha kővé meredt volna; mozdulatlanul. Majd erőt vett magán és
haragosan megrázta fejét: – Most már csak azért is, – morzsolgatta a
fogai között. Aztán mosolyogva a leányhoz közeledett és fenhangon
folytatta.
– Lehet gratulálni?
Zsuzsa atyja mellére borult, de szemét nem vette le Mukiról, ugy
válaszolt neki.
– Ha magyar ember lesz belőle, akkor – talán…
HETEDIK FEJEZET. A baronet.
Muki báró első indulatában arra határozta el magát, hogy megszökik
Bálvándról, még mielőtt az angol ur odaérkeznék. Egy inassal be is
csomagoltatta a holmiját még az éjjel, de Bálvándyval csak másnap reggel
akarta a szándékát közölni…
Fáradt volt, korán lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Fülledtnek
érezte a szoba levegőjét, ablakot nyitott… A hold egy széles sárga sávot
huzott a szoba padmalyára. Reszkető, sápadt fénye szinte megelevenitett
egy bronzalakot, amely egy antik almáriom tetején parádézott s valami
félmeztelen olasz énekes leányt ábrázolt.
Az álomkereső urat boszantotta a bronzlány mezitelensége Eszébe jutottak
róla a céda nők, mind valamennyi, akit életében valaha ölelt. Azoknak
tulajdonitotta fizikuma korai hanyatlását. Szivére ránehezedett a késői
megbánás keserüsége s gyülöletet váltott ki belőle. Első, ugyszólván
diákkori szerelme, a kis Ilonka, pillanatnyi önfeledt kézszoritásán
kivül egyetlen valóban tiszta szerelmi emléket sem tudott felverni a
multakba kalandozó képzelete. Tulajdonképen fogalma sem volt az eszményi
nőről, mig meg nem látta Zsuzsát. Addig egyáltalában eszébe se jutott,
hogy foglalkozzék a nőiség csudálatosan boldogitó varázsának
analizisével. A szép, kedves szüzek, finomlelkü dámák elmentek mellette,
anélkül, hogy észrevette volna őket… Léha volt, bolond!…
… Most Zsuzsa előtt megtorpant végre. Eléje szökött az erdei tündér,
megbüvölte varázspálcájával: kinyitotta szemét. Haj de most már, mit ér
a kijózanodása, mikor végzetes könnyelmüsége többé nem volt
helyrehozható!…
… A bronzleány szemébe vigyorgott incselkedő szemérmetlen kacsintással,
odakinálta neki vérpiros ajakát… „Jer és ne ábrándozzál a holdvilágba,
öledbe kuszom és véresre csókolom az ajkadat. Én vagyok a te igazi
párod, az ártatlanságnak csillagsugarakból szőtt fátyolát a te
szentségtörő kezednek nem szabad megilletnie, mert a te vágyadtól
megriad a szüziesség…“
Muki kiugrott ágyából s a nélkül, hogy gyertyát gyujtott volna, leemelte
az almáriumról a holdvilág fényében fürdő bronzleányt és egy sötét
sarokba állitotta. Szégyellette az eszelősségét, de másképp nem
tehetett. Nem tudott a szobortól aludni, holott okvetlenül ki akarta
magát pihenni… Bezárta az ablakot, elsötétitette a szobát egészen. Erre
nemsokára el is aludt.
Parancsához képest nyolc órakor költötte fel az inas. Muki ablakot
nyittatott és magával hozott gummikádjába vizet hozatott. Mig Gyurkó (az
inas) oda volt a vedrekkel, kikönyökölt az ablakba, ugy, ahogy volt,
hálóingben, friss levegőt szini… De egyszeribe visszahőkölt. Szobájának
ablaka a virágoskertre nyilott s egy karcsu leány járt a rózsák között:
Zsuzsa. Haja vastag fonadékban omlott le a vállán, kezében kerti olló.
Rózsát szüretelt. Olyan volt, mint egy játékos kis leány, vagy – mint
egy nagy csudapillangó, amely repesve válogat a virágban…
Gyurkó meghozta a vizet két hatalmas vederben s megtöltötte vele a
kádat. Muki beleült s egy uritök nagyságu szivacsot nyomkodott a feje
bubjára. Nagyon fájt a feje. De nem segitett rajta a szivacs. Egy kis
dögönyözés kellett volna neki.
– Tudsz-e te masszirozni Gyurkó?
– Mi a fene az, instállom? – kérdezte Gyurkó tőle telhető
tisztességtudással.
– Ide gyere fiam és gyurd meg a fejemet
A kis inas megijedt a különös parancstól.
– Nem gyurtam én még, instállom, fejet soha.
– Hát majd fogsz most… A markoddal nyomni fogod, ahogy birod, a
hüvelykujjaddal meg kenegeted a kopasz felét, meg a nyakamat… Ugy, ni,
látod… Ne kiméld…
Nem kellett Gyurkót biztatni. Ha olyan a gusztusa a méltsás urnak, –
gondolta magában, – hadd emlegesse meg a marka keménységét. Szinte
puhává dörgölte Muki fájós fejét.
– Elég az ebugatta! – szisszent fel a páciens, midőn megelégelte a
torturát, – kitéped azt a kis maradék hajamt is…
Kiugrott a kádból és ledörgöltette magát. Gyurkó az oldalbordájával és
vékonyka lábszárcsontjaival is csak ugy bánt, mint a fejével. Muki
beleizzadt a kezelésébe, de éppen az kellett neki, az izzadsággal együtt
kiköltöztek fejéből és egyéb alkatrészeiből a fájdalmak is.
– Derék sintér vagy, Gyurkó, nesze öt pengő.
– Jaj, kezit csókolom a méltóságos urnak, – ujjongott az oláhba ojtott
székely legényke, ha köllök, csak szólni tessen, tok én még fenébb is
lenni.
Muki elnevette magát és kiküldte a kis inast. Aztán felöltözködött.
Először a fejét, a kusza fejét szedte rendbe, kivülről is. A tarkóján
duskáló háromszáz szál haját gondosan fölpomádézta a feje bubjára,
rakoncátlan, tömött bajuszát meg megtanitotta becsületre, aztán
megberetválkozott és lenyirta az orrából kikandikáló szőrszálakat.
Éppen ezen a müveletén csipte rajta Bálvándy.
– Ejnye a milliomát! – támadt rá vendégére megbotránkozva. – Azt mondják
a cselédek, hogy meg akarsz szökni. Pedig innen ma el nem mégy, az
ebugatta, mert szükség van reád.
Muki kifujta az orrát, mert csiklandozta az olló.
– Mi szükség lehetne rám?
– Az, hogy ugy beszélsz angolul, mint a szarka, hát ne hagyj magamra
azzal a brit urral, mert én egy szót sem vallok a nyelvén.
– Majd beszélnek vele a gyerekeid…
– Oszt ne tudjam, mit?! – heveskedett a jó báró. – Az ellen protestálok.
Itt maradsz tolmácsnak, punktum.
– Fáj a fejem, – okvetetlenkedett Muki.
– Nem fáj, – tagadta Toncsi.
– Hát – vallotta be Muki bizonyos viszonylagos jókedvvel, – csakugyan
nem fáj, csak fájt.
– Látod, hogy jobban tudom, – konstatálta Bálvándy. – Azért akartál te
megszökni, mert félsz az angoltul.
– Tán te félsz!
– Én félek: azt nem is tagadom. Annyi az angolban a cerimónia, hogy a
magamforma egyszerü magyar nemes azt se tudhatja, mikor sérti meg a
becsületét. Torbágyi grófot, – mesélte Toncsi, – aki közöttük élt egy
félesztendeig, kibulnoardirozták a klubjából, mert kisült, hogy rókát
lőtt. Tudniillik, rókát lőni becstelenség Angliában. Hát ezek után
honnan tudja az ember, hogy mi nem az?
– Hehehe.
– Ne nevess, mert ugy se fogatok be neked.
Muki engedett az erőszaknak: Bálvándon maradt. Különben is kialudta
sötét gondolatait, most már ugy gondolkozott, hogy tulajdonképpen
érdekében is áll megtudnia, hányadán áll Zsuzsa az angol urral. Az apa
könnyebben mozgósitható, ha leánya kiröpül a fészkéből. Aztán meg (a
maga szempontjából) teljesen mindegy lehet neki, hogy kinek a felesége
lesz Zsuzsa, ha egyszer ugy se lehet az övé. Belátta, hogy valami
ostoba, céltalan irigység zavarta meg éjjel a fejét. Az ilyen
gyengeségekről pedig le kell szoknia, különben nevetségessé teszi magát.
– Jó, – mondta mosolyogva, mi közben szivarkára gyujtott, – itt maradok
még két napig és megudvarolom az angolodat.
– Éljen a fejedelem! – örvendezett Bálvándy. – Ezt meghálálom neked.
Azzal szelesen kiszaladt a szobából és saját (de szóról-szóra nem
veendő) szavaival szólván, szétütött a kertészlegények, kukták és inasok
között, hogy jól végezzék a dolgukat, mert olyan vendég áll a házhoz,
aki magánál a római pápánál is válogatósabb.
Lett is, mire a baronet megérkezett, olyan rend a kastély körül, hogy
(ez meg már a Gyurkó kifejezése): lelegelhette volna akár a gyöpöt is.
Bálint kiment eléje atyja legszebb ötös fogatán. A vén Miska kocsis
fejébe persze nem nyomtak vaskalapot, mint Angliában szokás, (azt ugy se
türte volna a Miska feje) – de annál rangosabb volt a lovak ezüstveretü
sallangos hámja: valóságos napkeleti fényt árasztott az ekvipázsra.
Aztán az erdélyi mokányoknak sem kellett magukat szégyelleniök: oly
haragos tüzzel és mégis könnyed eleganciával, mint azok, nincs az az
ánglius ló, ami nekimenjen a hegynek. Holott csupa görbe világ volt az
állomáshoz vezető ut. Charlie alig győzte csudálni a nemes állatok
akcióját és kitartását. Pedig annak nemcsak a lovakon járt az esze…
Mikor a várkastély csonkatornyu bástyája kibukkant a várkert égbe nyuló
jegenyesora hézagán, nem is gondolt ő többé se lóra, se azokra az
erdélyi világi tündér-mondákra, amelyekkel Bálint az egész uton
traktálta: attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta az ő tündére
regényes fészkét, elbujhattak tőle a Bálint tündérei a világ egész
lóállományával együtt. Szive elkezdett kopogni s leányosan üde s mégis
férfias arcát vérrel öntötte el.
– Tehát megérkeztünk, – mondta magában mély megilletődéssel.
– Itthon vagyunk, – konstatálta Bálint, midőn átrobogtak a kastélyhidon
s egy Angliában eltanult kemény shake-hands-szel üdvözölte vendégét. –
Isten hozta nálunk, tekintse szegényes hajlékunkat a maga házának.
– Ez nem szegényes, – udvariaskodott a fiatal gentleman.
– Ugyan, – tiltakozott Bálint szerényen, – az önök castleja hat-akkora.
– Nagyobb, – ismerte be Charlie – de ez szebb: csupa stil és érdekesebb:
csupa történetet lehel.
Ezt már nem is udvariasságból, meggyőződésből mondta. Láthatólag
kellemesen érintette a Bálvándy-rezidencia uri előkelősége: a vár
borostyán-koszorus bástyái, merész kiszögellései, tornyai s a várkert
évszázados hársfáinak s magas kőfalának zordon pompája. Csak egy
pillantást vetett maga körül, aztán hogy meglátta Zsuzsát is, nem
pillantott többet egyebüvé. Még a lábára sem. Majd megbotlott a kocsi
hágcsójában, midőn kiszállott…
Zsuzsa a kastély gótstilü ajtajában fogadta a ház vendégét, atyja
oldalán. Egyszerü kék delain ruhát viselt. Fényes vasszin haja
évszázados magyar divat szerint, hármas koszoruban övezte csillogó fehér
homlokát. Nagy, riadt szeme lágy fényben uszott. Öle telisdedtele
virággal: olyan volt, mint a szép leánynyá varázsolt mesebeli
rózsabokor.
A viszontlátás első pillanatában elpirult Zsuzsa s leeresztette
szemhéját Charlie előtt. De amint közeledett hozzá az ifju, mind
elfogulatlanabb lett: ajka mosolyra nyilt s felkacagott a szeme is.
Charlie egy mély szertartásos bókkal üdvözölte, aztán kérdő mosolylyal
az ajkán, a háziurhoz közeledett.
Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan.
– Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my
father.
Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül
eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte
rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes
erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült
is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német
frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására:
– Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen…
Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is.
Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az
anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak
kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak
átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe.
– Ez a magáé: magyar virág…
Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna
kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem.
Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a
baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott
az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta
egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen
svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott.
– Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in
Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar
virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.)
– Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa
(angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur.
– Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy
ugy szorongatom.
És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a
virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem
hervadnak.
Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját.
– Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is.
Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett
ki a kastélyból Muki.
Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak,
de nem lehetett a virág miatt.
Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon
parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel
felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola.
Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság
közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie
gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines
üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége.
Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen
megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de
angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a
véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét,
oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye.
– Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék
fiu, angol létére még nevetni is tud…
A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei
felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az,
hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot.
– Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a
fejével.
Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést.
– Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az?
– Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a
szomszéd faluban született volna.
– Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze
született?
– Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik.
– Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő.
– Hiszen persze, hogy persze, de…
Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia.
– Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy
róla beszéltek…
Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti
figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a
szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat
illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel,
hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De
megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét
igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme
kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden
csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a
modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a
halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké…
Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis
előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött,
minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát.
Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott
Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a
kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre
akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá:
– Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz?
– Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő
hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz.
Bálvándy aprókat kacagott.
– S a leányomhoz? – kérdezte.
Muki elkomolyodott.
– Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz.
Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is.
– Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az
egész Hunyadmegyét.
– Az neki jó.
– Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj
van.
– Mi no?
– Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol
asszony nem akar lenni.
– Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen
elhatalmasodott rajta az idegessége.
Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi
belekapaszkodott.
– Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell,
hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én
leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is.
– Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, –
Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ
valamennyi gondos papája.
– Gondolod?
– Tudom…
– Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más.
– Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. –
Szerelmes vagyok bele.
– Bolond!
– Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod…
Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett,
hogy megharagudott volna rá, megszánta.
– Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen
sajnálom, hogy nem vagy fiatal.
– Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, –
majd kárpótolom én magamat más uton.
– No csak no, valami bolondot ne tégy.
– Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az
égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, –
fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket!
Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az
embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive
soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván
csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját,
hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét.
Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke
csupán egyensuly volt, merő harmónia.
Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb
intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok…
… Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával
és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol
utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült.
Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta
vele a türelmetlen pejeket.
… Elrobogott a fogat.
NYOLCADIK FEJEZET. A bakk.
Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely.
Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem
nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a
morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg:
lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot
már nem állja ki a szervezete…