magadnak, mert hátha kiszeretsz belőle, ha meglátod. Különben is
szeretnék már neked referálni. Pénzem van. Ha igy folytatom, nem fogom
igénybe venni a második porció ezresedet. Inkább tömd bele a Bálvándy
oláh választóiba, azoknak aligha lesz sok… Ugy-e jó gyerek a te –
Mukid?“
A másik levél Bálvándynak ment.
„Édes Toncsikám!
Nem tudom, milyen állapotban vagy? S egyáltalában élsz-e? Őrzöd-e még az
angolodat, avagy kirepült-e már a bálvándi kastélyból? Jól tennéd, ha
felruccannál már egyszer Pestre. Ha nem vagyok neked elég, nézd meg
magadnak a Deák Ferenc-szobrot, igen jól lehet alatta lelkesedni. Ölel
igaz barátod, – Muki.“
Erre az utóbbi levélre kapott Muki először választ, még pedig dróton.
„Holnapután délben, – táviratozta Bálvándy, – veled ebédelek az
Angol-királynőben.“
Muki rávigyorgott a sürgönyre: örült Bálvándynak. Nem önzetlenül vagy
baráti érzelemből, csak ugy: mert hiszen alapjában a jó erdélyi ur volt
operációinak tulajdonképpeni bázisa. Az volt a tény, hogy, ha tudtán
kivül, közvetve is, mindent neki köszönhetett. Aztán meg az is
mulattatta, hogy ez a meghivási ötlete sem mondott csütörtököt. Ugy ment
minden, mint a karikacsapás… Elnevette magát. (Micsoda fenomenális
kilátást, groteszk romantikát igér a jó erdélyi urnak aggszüz hugával
való összetalálkozása egy husz sztendős csók után! Mennyi humor a
helyzetben, mennyi komikum!)… Miheztartás végett azonnal táviratozott
Ágnesnek…
És másnap este helyben volt az aggszüz, az Angol-királynéban. Mukit nem
találta otthon: az a klubban fejte az uj báróit. Nem is kerestette őt,
egy pár sort irt neki s levelét a szobájába vitette. Majd ráakad, ha
haza jön.
Ráakadt Muki még éjfél előtt, mert akkor jött haza. S meghagyta a
szobapincérnek, hogy tudassa hugával, miszerint holnap délelőtt meg
fogja látogatni. Azzal magára maradván, ismét viháncolni kezdett, mint
egy vásott gyermek. Szinte elemévé vált a csufolkodás: mindenkit
kinevetett helyzete magaslatáról. Nem volt már egy csöpp szive sem…
A mondott időben csakugyan meglátogatta Muki a hugát. Az már nagy
parádéban várta őt. Azaz egy ócskamódi babyruha volt rajta. Ugy festett
benne, mint egy komika egy Shakespeare vigjátékban.
Muki mindjárt az első pillanatban megijedt tőle, de ijedtségének csak
később adott kifejezést. Először puszit adott Ágnes – babynak.
– Isten hozott, mucus!
– Ne bolondozz, beszélj!
Ime, ezek voltak az Ágnes leányasszony első kedves szavai drága
unokatestvéréhez.
Ezek után, gondolta magában Muki, bátran jöhet a ruha.
– Az ég szerelmére! – fakadt ki. – Miféle maskarában vagy te?
– Miért maskara? – kérdezte a vén leány csudálkozva. – Alig volt
háromszor rajtam.
– De volt a dédanyádon százszor, – csufolta Muki – lehetetlen, hogy ezt
a ruhát a tizenkilencedik században épitették.
– Te azzal ne törődjél, – mérgeskedett a hiuságában megsértett aggszüz,
– beszélj.
– Addig nem beszélek, mig meg nem nyugtatsz, hogy modern ruhát is hoztál
magaddal.
– Három toalettet is hoztam.
– Mutasd.
– Bolond!
– Nem fogsz Bálvándyval ebédelni, ha makacskodol.
Ágnes elpirult. Olyan volt a pirulása, mint a baracké, amelynek zöld
marad az árnyékos fele. Azaz csak az orra és az álla pirult el, többi
arca sárga maradt.
– Ugy rendezted, – kérdezte elfordulva, – hogy együtt ebédelünk?
– Ugy.
Erre szót se szólt a vén leány. Kinnyitotta ruhásszekrényét és
megmutatta toalettjeit okvetetlenkedő unokatestvérének.
Hát volt közöttük egy türhető ruha is: valami teveszin angol kosztüm.
– Ezt fogod felvenni, – rendelkezett Muki. – Mindjárt hozzá foghatsz az
öltözködéshez, mert frizurát is kell csapnod.
Ágnes nagyot nézett. Alig ismert rá jámbor unokabátyjára.
– Mi lelt téged, hogy igy rendelkezel velem? – kérdezte csudálkozva.
– Tőled tanultam, óh bájos honleány, – válaszolt Muki s grimaszt vágott
hozzá.
Ágnesben volt humor, elnevette magát.
– Téged ugyan kitanitottalak, – mondta megvicsorgatva fogait.
– Köszönöm is néked, – hálálkodott Muki, – nélküled elvesztem volna.
– Csak rám hallgass ezentul is.
– Azt már nem teszem, – tiltakozott az immár elbizakodott bárócska. –
Most már több eszem van, mint neked.
Ezen a ponton csaknem összevesztek a rokonok. Azon ugyanis, hogy kinek
van több esze. És csudák csudája, Ágnes volt kénytelen engedni. Igaz,
hogy a Muki markában volt a nervus rerum: amire ő husz éve várt.
Egyszóval arról volt szó, hogy Bálvándy vagy nem Bálvándy…
Tehát Ágnes beadta a kulcsot. Muki hálából beszámolt neki eddigi
tevékenységével, amivel, bár huszszor félbeszakitotta a jelentését (ezt
igy kellett volna csinálnod… szamár voltál, hogy erre nem gondoltál),
általánosságban meg volt a vénleány elégedve.
– Elég ügyes vagy, – dicsérte a végén unokatestvérét, – csak meg ne
bukjatok a választáson.
– Bizony, – jegyezte meg Muki, – ott sprengolni kell egy-két garast.
– S ha mégis megbuktok?
– Nem fogunk megbukni. Bálvándy is fog költeni, a pártkasszából is
kicsikarok vagy tizezer forintot, egyszóval pénz lesz s pénzkérdés az
egész… Inkább tartok attól, – tette hozzá Muki, – hogy Bálvándy nem fog
kötélnek állani.
– Jelöljétek akkor az akarata ellenére, – javasolta a vén leány
komolyan.
Muki elkacagta magát.
– Ez aztán te vagy!… A hires Ágnes, a nagy Ugor Ágnes!… Erőszakkal
jelölni valakit, hahaha!
Ágnest boszantotta a guny.
– Most már elég, – szólt rá Mukira mérgesen, – eredj az utadra s gyere
értem, ha elérkezett az ebéd ideje.
Muki megnézte az óráját.
– Megyek is, mert Bálvándynak az egy órai vonattal kell megérkeznie és
még tudatnom kell vele, hogy en famile ebédelünk.
– Nem is sejti, – kérdezte Ágnes, – hogy kivel fog találkozni?
– Hogy sejtené, – válaszolt Muki, – nem voltam bolond, hogy megmondjam
neki. Hisz akkor biztosan elriasztottam volna.
– Ugyan, goromba?!
– Goromba ide, goromba oda, megirtam neked, hogy ugy fél tőled, mint a
futótüztől, megjelentél neki a felesége koporsójánál is.
Hát ennek már szörnyen örült Ágnes… Lám, milyen hatást tett rá a csókja,
hogy husz év multán is megborzong bele s nem tudja elvetni az emlékét,
bárhogy berzenkedjék is ellene.
Aprókat nevetett és kituszkolta kedvelt rokonát.
– Aztán jól viseld magad…
– A viszontlátásra, cher cousine, – bucsuzott el Muki, aztán leszaladt a
portáshoz, megtudandó, hogy megérkezett-e már Bálvándy.
Meglepő feleletet kapott.
– Éppen ebben a pillanatban foglalták el _szobáikat_…
Mukinak egy édes-kínos sejtelem minden vérét a fejébe kergette.
– Szobáikat?… Kik?!
– A méltóságos báró ur és családja: a fiatal báró és a baronesz.
Tehát jól sejtette Muki… A tündér ismét ott volt a közelében, hogy
megigézze őt, s megigézvén, megfoszsza erejétől. Elmenekült előle, de ő
utána jött. S a szemébe fog mosolyogni, hogy eme mosolyával feltámaszsza
régi eltemetett érzéseit.
– Minek is van asszony a világon! – sóhajtott fel a vergődő emberke. –
És eszmények, kimaerák, a mik tőrbe ejtik az energiát, mikor már amugy
is oly gyenge az emberfia!
Megrázta magát, mint a rab, aki bilincseitől akar szabadulni. S menten
nyugodtabb lett, mint akinek sikerült eme bilincseket leráznia.
Önkéntelenül tárcájához kapott: ott van-e a pénze a szive felett?… Igen,
igen, az lesz az ő vértje a kisértéssel szemben: a pénz s mindaz, ami
hozzá tapad: a függetlenség, a tekintély, a becsület, a hatalom…
Megkönnyebbülve kérdezte a portást: hányadik szám alatt laknak
Bálvándyék?
– Első emelet, 14–15.
Muki beküldte névjegyét Bálvándyékhoz azzal az üzenettel, hogy, ha
netalán zavarná őket, legyen szives a báró ur hozzája fáradni a 18-as
számu szobába…
– A báró ur – jelentette a pincér, miután teljesitette a megbizatást, –
azt üzeni, hogy azonnal jön, csak átöltözködik.
Tiz percig sem kellett Mukinak várakoznia, kopogtattak az ajtaján.
– Szabad!
A másik pillanatban már bent volt Bálvándy a szoba közepén s felrugván
egy közbeeső széket, átnyalábolta vézna kis barátját s addig
nyekegtette, mig jajgatni nem kezdett. És járt a szája, mint a kelep.
– Szervusz te gyerek!… Csakhogy látlak valahára!… Ugy megszoktalak, mint
a levegőt… Most itt maradok veled egy hétig, aztán viszlek magammal… Szó
se, mert megfojtalak.
– Au, jaj! – jajdult fel Muki, – csak a véknyamat ne bántsd, mert ott
van a vesém is, a rossz vesém.
A jó falusi mágnás erre eleresztette Mukit.
– Pfü! – lélegzett ez föl megkönnyebbülten. – Borzasztó sok ti bennetek
az erő. A cirógatástok is olyan, mint a masszirozás.
Azzal, nehogy félreértse, átnyalábolta s egy ügyes fogással a divánra
kanyaritotta vendégét.
– Ugy, most ott maradj és ne próbálj mukkanni, mig el nem szittad ezt a
cigarettát.
Egy skatulya Wafiadest tolt Bálvándy elé s gyufát gyujtott neki.
– Meg ne ijeszsz, – mondta ez az égő gyufa elé tartva szivarkáját, –
csak nincs velem valami komoly dolgod?
– Isten ments.
– No már azt hittem! – S egy megkönnyebbitő mély lélegzetet vett a jó
báró. – Különben is rossz álmom volt az éjjel, – jegyezte meg mellesleg,
– tudod az a bizonyos felvidéki hölgy…
A Muki véknyát csiklandozni kezdte a nevetés ingere, de erőt vett rajta.
– Miféle felvidéki hölgy? – kérdezte ártatlan képet vágván.
– Hisz tudod, akit könnyelmüen megcsókoltam ezelőtt husz esztendővel.
– Ahá… Hát mit vétett neked? Találkoztál vele?
– Nem, csak vele álmodtam az éjjel. Megfogta a kabátomat itt hátul és
nem eresztett.
De már erre nem győzte Muki tovább komolysággal: megcsuklott a torka és
elkezdett kacagni.
– Mit nevetsz? – kérdezte Bálvándy megsértődve, halálos komolysággal.
– Azt, hogy olyan babonás vagy!… Hogy lehet egy ostoba álomnak
jelentőséget tulajdonitani?
– Ne beszélj nekem, – hadarta Toncsi báró, – megálmodtam én már olyan
dolgokat is!… Csudálkoznál, ha elmondanám…
– Nem akarok csudálkozni, pajtás, – vágta el Muki vendége szavát még
mindig nevetve. – Majd akkor csodálkozom, mikor szemtől szembe fogsz
állani az álombeli dámáddal.
– Isten őrizzen…
A báró helyzete pokolian humoros volt igy is, de Mukiba belebujt az
ördög: fenékig ki akarta kanalazni a kinálkozó groteszk kilátások
komikumát.
– Hát – javasolta, mefisztói mosolyra görbitve a száját, – nehogy
(egyelőre legalább) ez a malőr megtörténhessék veled, azt ajánlom neked:
töltsétek a napot a mi társaságunkban. Este meg majd bevezetlek a
kaszinóba; a dámád, remélem, ott sem fog rád bukkanni.
– Hiszen, – jegyezte meg a jó erdélyi ur, – ugy is veled szándékozom
tölteni minden időmet. A leányomat, akinek mindenféle bevásárlásai
vannak, majd kisérgeti a fiam. Olykor-olykor, ha nem lesz terhedre,
együtt étkezhetünk mindnyájan… Mert – tette hozzá, – tudod, hogy
felhoztam a fiamat is?
– Tudom, mondta a portás… Tehát, – vágta ki Muki a végzést, – diktum
faktum: ma mindjárt megkezdhetjük: együtt ebédeltek velünk.
– Igaz a, – eszmélt fel Bálvándy, – kik azok a velünk?
Muki összecsukta a fogát, hogy elharapja a nevetést.
– A kuzinom meg én.
– Bravó, bravó – udvariaskodott a galáns erdélyi ur. – Mód felett
örvendek, hogy ő méltóságával alkalmam leend megismertetni a családomat.
– Ő méltósága – viszonozta Muki az udvariasságot szertartásosan, –
szerencséjének fogja tartani.
– Oh, ah!…
– De – folytatta Muki bolondos kedvében, – nem fogja kimutatni a feletti
örömét.
– Oooó…
– Tudod, furcsa egy kicsit, öt kereke van.
– Aaaa…
– Hanem a szive, az arany. Meg fog szeretni téged: ezt garantirozom.
– No, de kérlek – hebegte Bálvándy zavartan, – te tulkegyes vagy.
– Ne szerénykedj Toncsi. Rászolgáltál… akarom mondani: rá fogsz
szolgálni.
Muki egy grimaszt vágott közbe, ami nem csuda, mert csupa bolondságból
majd elszólta magát. Még a jámbor Bálvándynak is megbökte a gyanu az
orrát.
– Füha, de furcsán beszélsz… Össze-vissza kelepelsz.
És megtörölte a homlokát, mert izzadni kezdett.
Muki helyre akarta hozni a hebehurgyaságát.
– Igazad van, édes öregem – mondta, – nem tudom mi lelt, alighanem a
tegnapi szerencsém tett kárt a fejemben.
– Szerencséd? S te nekem arról szót se szólsz?
– Bocsáss meg, cimborkám… röstellem.
– Deiszen – fakad ki a báró s naiv haragjában szinte kidülledt a szeme –
ezt nem érdemeltem tőled… Mi titkolni valód lehet neked előttem?
Muki bünbánó arcot vágott.
– Meggyónom neked, pajtás, csak el ne itélj.
Bálvándy elnevette magát: – Az ördögbe, csak nem loptál?
Muki hátra lépett és visszafojtotta lélegzetét, hogy elsápadjon, mintegy
jelezve, miszerint becsület dolgában nem ismeri a tréfát.
– Megbolondultál?…
Csönd… Mert igen megijedt Toncsi báró, még mentegetni sem merte magát:
oly grandiózus volt a Muki pózza.
– Hetvenezer forintot nyertem kártyán – mondta (illetve füllentette)
halkan, mintha igen megbánta volna, hogy nyert.
– Hm…
Ismét csönd. Még kitartóbb mint az előbbeni. De most már egyéb okból.
Bálvándy nem ijedtségből hallgatott. Meg volt botránkozva. Merőn a Muki
szeme közé nézett.
Az nem állotta szuró tekintetét.
– Mi?… Talán valami kifogásolni valót találsz rajtam?
Bálvándy nem felet, elkomorodott… De Muki kiolvasta lelkéből az
elhallgatott feletet: Ennyi pénzt nyerni legalább is zsebmetszés… És
teljes tudatára ébredt lelki sivárságának. (… Még is gazság lehet a
kártyaüzlet, ha olyan őslény, mint Bálvándy, aki magától a természettől
tanult becsületet, ennyire megbotránkozik rajta.)
Érezte, hogy kinos helyzetbe jutott. De kivágta magát. Ugy, hogy még
neki állott följebb.
– Nos, – ismételte meg előbbi kérdését, kiélezve annak minden egyes
szavát, – mi kifogásod van a nyereségem ellen? Az angol király is
kártyázott walesi herceg korában, magam is kártyáztam vele.
Sikerült a trükk: a különben is könnyen hajlitható erdélyi urat
meggyőzte a klasszikus példa. Rájött, hogy nevetséges és bántó az
erkölcsbiráskodása.
– Hagyd el, pajtás, – kérte a bocsánatot, – szidj össze, vagy nevess ki,
de ne neheztelj. Ostoba medve vagyok, punktum. Örülök a nyereségednek…
Mukinak most már nem volt egyéb dolga, mint adni a nagylelkü barátot: a
fölényes hőst, aki a gyengékkel szemben igénybe nem veszi az erejét.
Kezet nyujtott Bálvándynak.
– Ilyen intim barátok között, mint mi – mondta meghatottságot szinlelve,
– az efféle csekélység szót sem érdemel. Én már nem is emlékszem
semmire.
És öt perccel a kellemetlen incidens után (bizonyosan a küszöbön lévő
hires viszontlátás bonyodalmaira gondolt) már a humora is megjött
Mukinak. Ugy megnevettette Bálvándyt, hogy a könnye is kicsordult. Azzal
vált el tőle, hogy az emeleti kis étteremben találkoznak két óra tájban.
Nem várnak egymásra, aki előbb érkezik, leül az általa már lefoglalt
asztalhoz.
Persze, gondja volt rá Mukinak, hogy ne ők érkezzenek elsőknek.
Célirányosabbnak találta, hogy Bálvándyt ültében érje a nem remélt
viszontlátás pillanata. Legalább nem szökhetik meg s a székről sem
eshetik le egykönnyen…
Háromnegyed kettőkor, negyed órával az ebédre kitüzött idő előtt, Muki
igéretéhez képest bekopogtatott unokahugához.
– Kész vagy?
– Bejöhetsz…
Muki szinte hanyatt esett, midőn meglátta a vénleányt. Alig hitt a
szemének. Ágnes ugy kirittyantotta magát, hogy csakugyan alig lehetett
ráismerni. Isten a megmondhatója, miféle titkos szerek birtokában volt,
de megnagyobbodott és fénylett még az apró vakandszeme is. Rendes sárgás
hétköznapi arca ünnepi szint váltott: fehérré varázslódott, a közepén
egy kis veressel. Sárga fogait is fehérre surolta, a frizurája meg éppen
pompás volt: tornyos és kemény. Ehhez különben nem kellett virtus, mert
hiszen, mint tudva van, szép volt a haja.
Ilyetén kipucolt állapotában Ágnesre is rá lehetett alkalmazni azt a
paradoxont, amit Metternich hercegnére csináltak annak idején: la belle
laide. (A szép rut.) Határozottan kellemes látvány volt: arcán szinte
kidomborodtak fajának antik, hóditó vonásai.
– Hopszassza! – Szaladt ki a csudálkozás a Muki ajkán. – Te vagy az,
Ágnes? – S bolondos jókedvében leguggolt a kopasz férfiu, mint egy
vásott elemista s elkezdett hahotázni.
Az aggszüz összeszoritotta ajakát, arcát elöntötte a vér.
– Jegyezd meg magadnak, – fenyegette meg unokatestvérét, – hogy belőlem
gunyt üzni nem lehet büntetlenül.
Ebben a pillanatban valóban impozáns volt.
Mukinak egyszeriben összeszaladtak az inai. Kicsi lett ő kigyelme, mint
az egér. Bocsánatot kért a hugától.
Az ügyet se vetett rá. Ami talán világéletében sem történt meg vele;
izgatott volt a hidegeszü, nagyerejü dáma. Orra cimpája kitágult, mint a
fujtató telivér lóé, keble hullámokat vetett.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Várjunk még, hadd helyezkedjenek el először ők.
Ágnes leült. Muki az ablak elé állott s zongorázni kezdett az üvegen;
mozgott a föld az ő talpa alatt is. Apró ugrifüles manók ugrándoztak
körülötte, hogy előkészitsék a hangulatot a küszöbön álló tragikomédia
nagy jelenetéhez.
Mukinak éppen nem volt erre szüksége. Inkább ugy érezte magát, mint a
csinytevő gyermek, aki tele van kacagással, holott komolyságot kellene
magára erőltetnie, mert azon mulik a csinyje sikere… Az ő sikere ugyan
nem igen mulandott azon, mindazáltal a komolyságra mégis szüksége
leendett, mert Bálvándy előtt érthető okokból lel nem árulhatta
cinizmusát… A döntő pillanatban sikerült is erőt vennie a
kacaghatnámságán. Feszes tartással lépett az ebédlőterembe. Szilárd
lépésben, Ágnest karján vezetve, egyenesen a nagy sarokasztal felé
haladt, amely mellett már javában ebédelt a Bálvándy-család.
TIZEDIK FEJEZET. A komédia.
Elsőnek Zsuzsa vette észre az érkezőket. Mosolyogva, rövid
fejbólintással üdvözölte Mukit. Ágnesnek egy hosszas, érdeklődést
kifejező pillantást juttatott. Csak aztán figyelmeztette az apját:
– Apácska, Hervayék.
A galáns főur, kiráncigálta gallérjából az asztalkendőt, amelyet étkezés
közben még öregapjától rámaradt szokás szerint mindig a nyakában viselt
s kirugván maga alól a széket, két csosszantással az érkezők felé
közeledett. Fia követte a példáját csosszantás nélkül.
Következett a bemutatkozás szertartása.
– Báró Bálvándy Antal – fia: Bálint, – szavalta Muki.
– Leányom: Zsuzsa, – hebegte Bálvándy zavartan, mert mindig szégyelte
magát, ha először látott valakit. Felsőbb lényt sejtett mindenkiben,
akit nem ismert közelebbről.
Zsuzsa kiszökött székéből, valami kifejezhetetlen szilaj és mégis odaadó
mozdulattal vágta ki a pukkedlit, a mi a fiatal leányokat az idősebb
nőkkel szemben kötelezi, aztán megbillentette nemes kis fejét és
mosolygott:
– Kezét csókolom.
Ágnes kezet fogott vele.
– Pá, édesem. – Aztán Bálvándyra keritette a sort: – Jónapot Bálvándy –
üdvözölte őt olyan elfogulatlan hangon, mintha tegnap látta volna
utoljára – mi már rég ismerjük egymást.
A derék urnak kitünő hallása volt, de a kölcsönös üdvözlések
zürzavarában elfelejtett gondolkozni és nézni. Esze ágában sem volt,
hogy ilyen alkalommal fontosságot tulajdonitson a szónak, vagy hogy a
szeme közé nézzen valakinek. Hiszen, vélte, elég ideje lesz a
_spektálásra_ és gondolkodásra a rumli után is. Egyszóval frázisnak
vette az Ágnes szavait. És váltig a félbenhagyott turbotján járt az
esze. Alig várta, hogy visszaülhessen a helyére s véget vethessen a
finom halnak és annak a chablis-bornak, ami a főpincér állitása szerint
hozzátartozik.
Ágnes vele szemben telepedett le Zsuzsa és Muki között.
Bálvándy örült ennek a szerencsének, mert nem igen szeretett csevegni,
ha ennie kellett. Gondolta magában (a jelen alkalommal is): ott van
Zsuzsa az idegen dáma mulattatására, ő majd a haljával mulat. És föl se
pislantott, folytatta, ahol elhagyta: ette a turbot-ot. És itta a
chablist.
Muki megfeszengett a székén. Egész zavarba jött, hogy a helyzet máskép
alakult, mint a hogy azt kikombinálta magának. Azt hitte, hogy a petárda
mindjárt az első pillanatban fel fog robbanni s ahhoz képest idomitotta
idegeit… S ime, kárba veszett az erőlködése, vagy legalább is
kitolódott… Bálvándy, – kombinálgatta, – nyilván nem ismert rá Ágnesre
az ő felvidéki hölgyére: az emlékező tehetségének sok lehetett a husz
év… No mindegy, majd rá fog ismerni, – vigasztalta magát és megrendelte
a levest.
– Rég nem láttuk, édes báró, – szólitotta meg Zsuzsa, – midőn szájához
vitte az első kanál levest. – Hiányzott nekünk.
Muki visszaöntötte a levest a tányérjába.
– Bárónő nagyon kegyes…
Több szó nem jött ki az ajkán. A szép leány megszólitása ismét
elfogódottá tette. Dühös lett magára… Hogy mit bomladozik a szive, mikor
semmi szüksége rá! Hát nem tudja végképp lerázni magáról érzései
terheit? Nem eleget türt, szenvedett a szive miatt?… Rá se nézett
Zsuzsára. Bálinttal kezdett társalogni.
– Hogy vagy te, Bálint? Meddig maradsz Budapesten?
– Egy pár napig, – felelte az, – nem szeretem Pestet.
– Miért? Ugy-e, mert nem komoly város?… Abban igazad lehet, de te meg
tulságosan komoly vagy a korodhoz képest.
– Mit szeleskedjem, mikor nem telik benne kedvem. Pesten csak lumpolni
lehet.
– Ismét igazad van, de egy kis kirugás azért nem árt néha… Elviszlek a
kaszinóba.
– Hát ott ki szokás rugni?
– Ott nem, de másutt. A kaszinó a gyülekezőhely.
– Jó, elmegyek veled, – mondta Bálint, – nem vagyok én olyan pedáns,
mint amilyennek látszom.
Bálvándy odafülelt.
– Ejha, – dicsérte a fiát, – ezt már szeretem!… Ugyan kérlek – fordult
Mukihoz, – tanitsd ki egy kicsit.
– Bizd rám…
Ebben a pillanatban megszólalt Ágnes:
– Ne bizza rá – intette Bálvándyt tőle alig feltételezhető humorral, –
az én kedves unokatestvérem rossz társaság.
A Bálvándy replikája sem nélkülözte a humort, csak a stilust.
– Hisz akkor jó helyen kopogtatok, mert rontani szeretnék a tuljó
fiamon.
– Az nem okos dolog egy apától, – jegyezte meg Ágnes, – egy fiu soha sem
lehet elég jó.
Most Zsuzsa is közbeszólt.
– De Bálint – mondta ártatlanul, – tuljó csakugyan.
– Édesem, – kicsinyelte le Ágnes a szép leányt, – azt hiszem, te oly
ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez.
Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta
meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de
torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is
különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha
látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor?
Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a
tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a
viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta.
Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult:
– Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem
a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét,
itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező
tehetségét is.
A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját:
ugy vizsgálgatta Ágnest.
Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy
jelenet…
Bálint megfelelt Ágnesnek:
– Engem, kérem, nem lehet elcsábitani.
– Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék!
Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára.
– Az asszonyok még gyöngébbek.
De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el.
– A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben
elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján.
– Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az
asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány.
… Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy
jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette
szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt
bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha
valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és
ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt
nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is
látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem
kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte,
hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való
unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki
magától? Hisz az a szokás…)