kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson.
Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, –
Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert
ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára
szüksége volt.
Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy
Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a
hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az
Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy
gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha
meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!
Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan
rejtelmek…
… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem
emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb.
Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.
„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan
elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves.
Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“
Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke
redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot
kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd
előtt kellett megérkeznie.
Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a
szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is
közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a
tündér.
Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő
szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju
pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy
ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is.
A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a
térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek,
egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába
röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az
ablakon át is belecsattogtak a fülébe…
Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem
volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás
tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes
homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el.
Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus
szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak
tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.
… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az
ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit
mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul
felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát,
legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott
nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca?
Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…
Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak
a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből,
amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén
megfeszült köpenyeg.
– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.
Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles
dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést
ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…
Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik
abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben,
hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek
között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol
a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor
izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem
tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a
Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága
nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de
azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy
világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője
(derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:
„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a
jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő
lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei.
Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki.
Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden
veszedelemmel szemben vértezve van stb.“
Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a
leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját.
Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…
… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az
egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába.
Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család
révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott
végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies
és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.
Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester
másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a
derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát
cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak
azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar
meghalni…
Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt
meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet
Bálvándra.
A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se
vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, –
mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…
– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához,
midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.
– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, –
csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.
– A manóba, hát csupaszszáju?
– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.
– Csak nem bomlottál bele?
– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha
bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…
– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?
– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány,
– olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.
– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha
mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.
– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot
cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert
átöltözködöm… Küldd be Julit.
– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is
van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.
– Sietek, apácska…
Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott
be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.
HATODIK FEJEZET. Késői szerelem.
– Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha
megélénkültél volna egy kicsit.
– Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak
között.
Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása.
– Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak,
mint mink.
A fiatal báró csak a fejét rázta.
– Hej, apám, nem az izmokról beszélek én.
– Hát miről?
– Az akarat acéljáról: a jellemről.
Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt
is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte.
– Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem
férhet szó.
Megint csak mosolygott a fiatal báró.
– Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem
alatt.
– Mondd el most, kiváncsi vagyok.
– Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A
dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy
hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü
szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu
elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét.
És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér
pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is
könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának,
áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem
kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától
megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában
ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a
szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete
kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél
előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig
vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette
kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége,
tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok
képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az
Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát –
fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk
nincs ilyen.
Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont
egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit
motyogott:
– Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul.
– De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk
a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy
annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is.
Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között
csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki
azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell
megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy
különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai,
nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És –
háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni.
Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes
pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál
hever.
– Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak
azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud…
– Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki
a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki
önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki
kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az
előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett
el. A lord-ivadék vezérelve lebegjen a szeme előtt: azért vagyok ur,
hogy jobban végezzem másnál, amibe belefogok. S biztosithatlak atyám, –
állitotta a fiu, – hogy ennek a vezérelvnek jegyében győzni is fog.
Bálvándy megrázta fejét.
– Az még nem következés, – jegyezte meg, – hogy az, ami Angliában, vagy
Amerikában lehetséges, nálunk is az. Én nem tudok elképzelni egy olyan
bukott urat, akit a társadalom ujra _feleresszen_ a csucsra.
– Mert – világositotta fel a fia, – még nem ismertél olyan embert, aki
ezt megpróbálta volna: nem ismertél olyan jellemet.
– Lehet, – hagyta helyben Bálvándy kedvetlenül, – de most ne
vitatkozzunk erről, menjünk ebédelni.
És karonfogta az öltözködéssel éppen elkészült fiát…
Zsuzsa már kint állott akkor az ebédlő előtti kőtornácon fehér battiszt
ruhában, üdén, pirosan, akárcsak az a rózsa, amit fekete hajába tüzött.
Ott lebegett, mosolygott Muki körül, kedveskedett, csicsergett neki,
mint madár a bokornak, mielőtt az ágára szállna.
Muki csak nézte, bambán mosolyogva, nekipirulva, mint egy iskolásgyerek.
A Zsuzsa mandulavágásu, kacagó szemében csintalan dsinek játszadoztak s
kicsufolták a talajavesztett kopasz férfiut.
– Ejnye, – szólalt meg az egyik, a Zsuzsa piciny piros ives ajakára
szökve – (tehát ilyen volt a szép lány csókos ajaka), – ejnye, hát
beszéljen már maga is, még nem hallottam a hangját.
– Ee, – hallatta magát Muki erre – ee…
– Ez nem elég, – szólalt meg egy másik dsin a Zsuzsa ajkáról, –
beszéljen emberi hangon, egész szavakat.
Muki, mintha csak meghallotta volna a dsinek nem hallható hangját,
megszólalt végre:
– Olyan furcsa vagyok ma, nem tudom, mi lelt!…
Bálvándyék éppen akkor érkeztek a tornácra.
– Nini, – jegyezte meg Toncsi papa, – mint látom, ti már össze is
barátkoztatok.
– Csak én, – hamiskodott Zsuzsa, – Hervay báró még vad egy kicsit.
Bálvándy mindazonáltal bemutatta neki a fiát.
– Fiam: Bálint.
Az urak kezet fogtak, s egy pár udvarias frázist váltottak egymással… A
Zsuzsa hajából kiesett a rózsa, Muki rávetette magát, mintha attól félt
volna, hogy elrepül a virág. És elcsipvén a rózsát, átadta a leánynak.
– Köszönöm, – mondta ez s (valószinüleg azért, mert nem volt tükör a
tornácon) keblére tüzte a rózsát: a bimbót – két bimbó közé. Aztán,
mivelhogy megkondult az ebédre hivó harang, a báró mellé szökött és
elkapta a karját negédesen.
– A karját, édes báró… De szaladjunk, mert roppant éhes vagyok…
Az ilyes előkelő körökben nem járja, sőt neveletlenség számba megy, de
Zsuzsának oly jól állott ez a neveletlenség, mint a vadvirágkoszoru a
tündér fején…
Az ebéd pompásan sikerült. Asztalra került a házigazda mindkét
találmánya is: az irósvajas rák és a tárkonyecetes ürüsült. Bálvándy
folyton piszkálta Mukit, hogy provokálja az elismerését, de az most oly
szórakozott volt, hogy váltig csak evett s egy szóval sem dicsért
semmit. Biztosan nem is érezte az étel izét (mint csakhamar _elárulta_),
magasabb régiókban járt a képzelete. Ám a szapora szives koccintások
folyamán végre neki bodorodott lebüvölt szelleme és elkezdett szikrát
szórni. A nőről beszélt, az örök-nőről, aki mindig egyforma volt, ha
Egyptomban született a Fáraók körében, ha római matrónának, ha ladynek,
ha magyarok nagyasszonyának. Odáig ment, hogy bebizonyitotta, miszerint
Kleopátra tökéletesen egy tipus azzal a szegény kis cselédleánynyal, aki
szerelmi bánatában marólugot iszik… A nőnek – állitotta, – nincs
megkülönböztető nemzeti, sőt faji jellege sem, mert csak egy jellege
van: a szerelem vágya. Egyszóval homogén teremtés a nő, jelleme alig
ismer megkülönböztető, osztályozó vonalakat…
Zsuzsát, bármily fordulatos volt is, nem tévesztette meg a Muki báró
játszi dialektikája.
– Megcáfolom, báró – jelentette ki s komolyra biggyesztette játékos
ajakát, – én bennem olyan erős a faji jelleg és a hazaszeretet, hogy
képtelen lennék más országban élni.
– Még nem szeretett, – bátorkodott Muki megjegyezni.
– Talán nem, – ismerte be a leány, – de azt csak érzem, hogy nagyon
tudnék szeretni. És még se lennék idegen ország asszonya soha-soha!
Bálint bárónak nem tetszett a társalgás ilyetén fordulata.
– Ne beszéljetek szerelemről: az komoly dolog, – mondta kelletlenül.
De a huga lefőzte.
– Hisz épp azért beszélünk róla, mert komoly.
– Igaza van Bálintnak, – vette Bálvándy pártfogásába a fiát, mert az
egyszer, ha tudtán kivül is, malmára hajtotta a vizet, – térjünk át egy
könnyebb témára, ebéd közben nem jó gondolkozni.
Bálint elnevette magát.
– Igy találkoznak a nagy szellemek, – mondta, – Werner is azt állitja.
– Ki az a Werner?
– A hires lipcsei professzor.
– Vagy ugy!… Okos ember lehet.
– Reggeltől estig dolgozik, a legtranscendentálisabb témákon töri a
fejét, komor, mint Dante s fölényes, mint Voltaire, de ha asztalnál ül
azonnal átvedlik: egy sörivó student se lehetne nálánál bolondosabb.
Bálvándyt érdekelni kezdte a tudós.
– Mit csinál az asztalnál?
– Rossz vicceket, – felelte Muki. – Közben iszik, mint a lyuk, tüsszent,
csuklik és pletykázik. Az ember ilyenkor azt hinné róla, hogy valami
hirtelen meggazdagodott kefekötő. S mindezt, – magyarázta, – azért
cselekszi, hogy saját szavaival szólván, emésztés közben végkép elvesse
a tudománya gondját, mert az emberi szervezetet, mint mondja, két
irányban igénybe venni nem szabad. Vagy a fej dolgozzék, vagy a gyomor,
különben mind a kettő csak félmunkát végezhet s mégis jobban kopik.
– Alighanem igaza lehet a németnek, – mondta Bálvándy. – Én ugyan –
tette hozzá humorral, – nem sokat gondolkozom ebéd után sem, mert minek
kopjak, ha nem muszáj…
Ezen mindenki nevetett, legjobban Bálvándy maga… Mind magasabbra
ágaskodott az általános jókedv. A minduntalan összecsendülő
kristálypoharak bongását elnyomta az emberszivek zenéje: az életviditó,
lélekszépitő kacagás.
Még Muki is megszépült a jókedv ragyogó fényében. Kopasz fején persze
nem nőtt meg a haja, de arcának redői kisimultak s szelid fényt nyert a
szeme.
Zsuzsa minduntalan vele kötekedett, amivel igen boldoggá tette a
szürkülő agglegényt. Ebéd után azonban, midőn a billiárd-szobában
egyedül maradt Bálvándyval, bekövetkezett a reakció.
– Hallod-e Toncsi, kesergett egy pompásan sikerült masszé után, – ilyen
vén szamaraknak, mint mi, nem érdemes már élni sem.
– Dehogy nem, – tiltakozott Bálvándy barátja blazirtsága ellen. – Hogy
juthat ilyen bolondság az eszedbe egy jó ebéd után?
– Azt se tudom, mit ettem.
– Ejnye, – indignálódott a szives házigazda, – az irósvajas rákomat se
vetted észre?
– Hát rák volt?…
Bálvándy komolyan megorrolt.
– Majd adok én neked máskor rendes ebédet, – dohogta, miközben lecsapta
dákóját, – puliszka való neked, bivalytejjel.
Muki ki akarta engesztelni az érzékeny urat.
Ne neheztelj rám Toncsi, olyan buta vagyok ma, mint a vágómarha.
De Bálvándy csak nem engedett a hosszu orrból.
– Dehogy is vagy te buta, hisz az ebéd alatt folyton bomlottál a
lányommal.
Egy mély sóhaj tört ki a nyiszlett kis báró kebeléből.
– Hajahaj, pajtás, hisz éppen ez az a pont…
– Miféle pont?
– Az a pont, ami gondolkodóba ejti az embert… A mi számunkra – mondta
elegikus hangon – már nem virit a szerelem rózsája.
– He?
– Nem virit a szerelem rózsája.
Bálvándy nem tudta magát tájékozni. (Csak nem vetett a nyütt agglegény
az ő gyönyörü hamvas leányára szemet?)
– Ne izélj rébuszokban, – támadt rá Mukira morcosan. – Mit akarsz te a
szerelem rózsájával?
– Hiszen semmit, – sóhajtotta lemondással Muki, – és éppen ez az én
tragédiám. A testem megvénült, a szivem fiatal maradt.
– De hiszen, – vélte Toncsi egész bölcsen, – az még nem tragédia.
Elégitsd ki a szivedet és hagyj békét a testednek. Azaz szeress ugy,
mint Plátó: par distance.
Muki megneheztelt a tanácsért.
– Te, – kérdezte éllel, – beérnéd annyival?
– Nem érném be, – vallotta Toncsi jókedvre derülve, – csakhogy én
fiatalnak érzem a testemet is.
– Persze, – borongott Muki, – te nem packáztad el a fiatalságodat.
– Azt biz én nem packáztam el.
– Könnyü volt neked, örökké itt éltél a medvék között.
– Irigyelsz talán?
– Irigyellek pajtás, – ismerte be Muki, – irigyellek. Most látom csak,
hogy megismerkedtem a gyermekeiddel, miféle hülye az az ember, aki meg
nem házasodik.
– Hüm?
– Aki meg nem házasodik…
– Miért jutott ez ily későn az eszedbe?
– Mert most láttam először a leányodat és a fiadat. Boldog apa vagy…
– Abbijon, – ismerte be Bálvándy hencegve, – kevés embernek van ilyen
jól sikerült két csemetéje.
– Különösen a leányod, – bökte ki végre Muki elragadtatását, hogy
könnyitsen a szivén, – igazad van pajtás: csak egy tündér lehet olyan
tökéletes.
Toncsi bárónak nem tetszett ez a hevület.
– Jó, jó, hát gyönyörködjél benne, – figyelmeztette barátját, – de holmi
bolondságokon ne járjon az eszed, mert – magad mondod – ahhoz már vén
vagy.
Muki valósággal megsértődött.
– Csak nem hiszed, hogy megőrültem, vagy hogy gazember legyek? – tört ki
a régi becsületes lelke. – Még akkor se gondolnék ilyen szentségtörésre,
ha én volnék a római császár… Mit gondolsz, – folytatta, – nem vagyok én
romlott azért, mert rossz vagyok.
Az apát valósággal meghatották barátja szavainak nemes hevülete. Kezet
fogott vele.
– Te egy igen nemes lélek vagy, Muki.
Mukit, bár teljesen őszinte volt a magábaszállása, kellemetlenül
érintette ez az elismerés. Érezte, hogy már nem méltó reá. Legkevésbé a
Bálvándy részéről.
– Hagyd el, – mondta rosszkedvüen. – Nem érek én ma már egy hajitófát
sem. Sőt – fakadt ki maga ellen szintén öntudatlanul, – éppen abban jár
az eszem, hogy kivetkőzzem a lelkemből. Ha már mindent, mindent
vesztettem, legalább meggazdagodom.
Toncsi csudálkozva hallgatta barátja homályos értelmü paradox szavait.
– Nem értelek, – jegyezte meg rövid szünet után. – Azért, hogy
meggazdagodjál, még nem kell kivetkőznöd a lelkedből.
– Haha, – s keserün felkacagott az elesett gavallér, – ebben az
országban óriási handicapteher a lélek. Itt csak a lelketlenek
boldogulhatnak; a hizelkedők, az öklelők, a ravaszok, a gonoszok.
Bálvándy még jobban elcsudálkozott.
– Hát ezentul olyan akarsz lenni?
– Olyan.
Erre már elnevette magát a jólelkü ur.
– Ha csakugyan az lenne a szándékod, – mondta, – nem beszélnél róla.
És ismét megragadta s melegen megrázta a Muki kezét.
– Ismertem egy urat, – mesélte közben, – az is mindig ugy beszélt, mint
te most. Dicsérte a tolvajokat és betörőket, de mikor valaki egyszer egy
homályos, bár kereskedői fogalmak szerint teljesen korrekt vállalkozásba
akarta belevinni: olyan pofont mért eme valaki ábrázatjára, hogy majd
kiugrott a szeme. Hát te is ilyen vagy.
Muki észrevette, hogy az imént ugyis tovább ment a kelleténél: meghagyta
Bálvándyt jámbor hitében. Egyet csavart a fején és elnevette magát…
Egy pár napig semmit se csinált Muki Bálvándon. Csak élt. Nem is akart
egyebet. Sőt akkor lett volna igazán boldog, ha elfelejtheti vala az
egész mindenséget (önmagát is beleértve): az emberküzködés apró,
céltalan piszkosságait, az élet szenvedelmeit, sőt anyagi örömeit is.
Lelke kikivánkozott csunya aszu hüvelyéből, szeretett volna valahol a
magasban lebegni, talán Zsuzsa felett, hogy megoltalmazza, őrangyala
lehessen a leánynak.
Egy heti önfeledt ábrándozás után azonban végre is belátta Muki, hogy
cselekednie, egy kicsiny lépéssel legalább közelednie kellene a
céljához, különben céltalanná válik a földgolyóbison való tengődése.
Most inkább, mint valaha. Érezte, hogy semmit se számit és – számitani
akart. Mindegy, akármilyen lelki áldozatok árán. A fő, hogy hatalomra
tegyen szert: irigységet, megdöbbenést, gyülöletet, avagy – tiszteletet,
hálát, elismerést provokáljon. Mindegy volt neki minden, csak sulya
legyen. Akár himnuszban, akár pamfletben, de emlegessék a nevét.
Belátta, hogy nem válogathat az eszközökben, ahhoz már nem volt sem elég
naiv, sem elég fiatal… Aztán az is sarkalta Mukit, hogy jogcimét vallja
Bálvándon való hosszadalmas tartózkodásának. Nem akart huga előtt a
naplopás vagy ingyenélés gyanujába keveredni.