formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot
hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes
ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt.
Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes
eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok
társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába…
Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a
belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott…
Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur
kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett
belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak.
Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni,
mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő
ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek.
És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai
vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott
szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három
esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa
lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni.
Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki
(azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni),
beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét,
lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden
vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették.
Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon
fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát
csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették
a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve
van…
Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok
között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén,
mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen.
NEGYEDIK FEJEZET. Muki báró a klubban.
Mukit, akinek a terminusaiban már nem hitt eleven lélek a kaszinóban,
valóságos szenzációként fogadták a hitelezői, midőn egy toreádor
gőgjével kijelentette nekik, hogy: eb ura fakó, ő fizetni akar!
– Hahó, te tréfálsz, Muki, – kacagott a szemébe Brenday Sándor báró, –
szinházi bankót el nem fogadok.
Muki nyelt…
– Kit öltél meg, öregem! – tréfálkozott vele még a szelid Belényesi
Károly gróf is. – Avagy csak álmodtad, hogy pénzed van?
Muki ismét nyelt…
– Ugy lesz az, – magyarázta egy bunkófejü, de cinegelábu sportsman
pózolva, (mint aki mindig fején szokta találni a szöget), – hogy eladta
a csontvázát az anthropológiai intézetnek: azzal fizet.
Muki erre már kettőt nyelt és el is pirult hozzá. De hepciáskodnia még
nem lehetett, mert hátra volt még három hitelezője hatezer forint
értékben, akiket csak később lehetett kiegyenlitenie, az Ágnes második
tizezerforintos rátájából. Addig kuss volt neki.
Hát nem hepciáskodott Muki, de gondolt magában valamit. Illetve ujabb
erőt nyert lelkének az a meggyőződése, amelyet Ágnes szuggerált bele:
hogy az embereket csakugyan nem érdemes kimélni, az emberek kegyetlenek
és gonoszok: kifognak a gyengébben, ha megbotlott, a helyett, hogy a
hóna alá nyulnának; s ha feltápászkodik valahogy nagy kínnal, csupa
ragadozó ösztönből visszanyomják a sárga földre… Igen, igen az élet egy
rút marakodás! Aki birja, marja!…
Muki eme szivén átvonagló érzésének hatása alatt állott, midőn tárcájába
nyult. Ajkát összeszoritotta, keze reszketett az elfojtott dühtől.
Kinyitotta tárcáját és minden szó nélkül ezer forintot tett Brenday elé.
Belényesinek nyolcszáz forintot fizetett ki, a sportsman ezerhatszázat
kapott, Bór Dávid ezret.
Azután fölkereste Muki többi hitelezőit is és valamennyinek a füléhez
ágaskodott:
– Bocsánat, – sugta nekik alázatosan, – még ujév előtt eleget teendek
becsületbeli kötelezettségmnek.
Ezek is kinevették. Nagyurak voltak, a pénzre nem volt szükségük, de egy
kis kegyetlenség jól esett nekik.
Ám Muki az egyszer nem törődött a szégyenével. Majd annál gőgösebb lesz,
– gondota magában, – ha teljes joga lesz hozzá… Jó képet vágott, mint a
megszeliditett medve, de alattomban készen állott a halálos ölelésre is,
mert igen sajgott a sebe. Megesküdött magában, hogy senkit sem fog
kimélni soha.
Azzal hátat forditott a kaszinónak és miután klub-élet nélkül immáron el
se tudta képzelni a természetet, beiratkozott a Nemzeti Körbe. Ott, a
reá nézve szüz talajon akarta kipróbálni uj alapokra fektetett
életelveit.
Becsületet aratott velük… Különösen legujabb rangtársait kultiválta: a
báró-bankárokat, a nagykereskedőket, a cukorkirályokat, a hadsereg
bakkancsszállitóit és konzerv-apostolait, egyszóval a legujabb
arisztokráciát. S két hónap lefolyása alatt sikerült is a bőrüket
meghorzsolnia – elnyert tőlük, immár nem az előkelő ekartén, hanem a
lipótvárosi alsós-játékban, vagy kétszáz métermázsa édességet, ezer pár
bakkancsot, ötven darab hitelrészvényt s vagy tizezer doboz
gulyás-konzervet, – a nélkül, hogy áldozatai észrevették volna. Csak azt
vették észre, hogy igen kedves ember az ő uj barátjuk, egyszer sem
éreztette velük, hogy még veres a vérük…
De az államférfiakat sem hanyagolta el a derék átlényegült Muki.
Meghizelegte őket, mert észrevette, hogy éppen a státus-férfiak a
leghiubb emberek. De meg is imponálta őket, mert azt is észrevette, hogy
nem éppen a legokosabbak: kormányozni tudnak, de csak ugy a világba;
forgatják a kereket, ami amugy is forog; tolják a szekeret, ami amugy is
halad, mert olyan a szerkezete. Az iránynyal nem törődnek, mert ugy se
ismerik az utakat; holmi rikordokat sem akarnak teremteni, mert az az
elvük: lassan, de biztosan. Zápor és mennydörgős ménkü nem
veszélyeztette őket, mert csendes volt a tenger és kék az ég. Ahhoz meg,
hogy kopik a hajó s szuvasodik az árboc, nem volt szemük… Pedig zugott
már a tenger méhe ott lent az alsó sötét régiókban s vészes párák
imbolyogtak a fojtó levegőben: kergették egymást, hogy egy ponton
összesürüdjenek. A föld vajudott s szörnyetegeket szült, akik ádáz
fogakkal marcangolták szülőjük emlőjét, mert nem adott nekik elég tejet…
Tehát Muki megimponálta a státus-férfiakat. Valamikor elolvasta volt
Tocqueville könyvét és szolgabiró korában alkalma volt beletekinteni a
néplélek érdekes, izgató rejtelmeibe. Aztán a müvészetet is megérezte
mimóza idegzetével: annak óriási értéknevelő, léleknemesitő hatásait.
Okát talán nem tudta volna adni, de ösztönszerüleg sejtette, hogy egy
nemzet erejének igazi értékmérője a szellemi kulturája. Az a becsülete,
az életkedve, élettartamának a meghatározója. Mert minden, ami szellem,
közkincse az emberiségnek s az a nemzet, amely semmivel sem járul hozzá
eme közkincs gyarapitásához, olyan mint az ingyenélő: se rangja, se
tisztessége.
Mukinak volt ilyen intenzivebb megérzése nem egy. Csak komolysága nem
volt hozzá. Tudásából s egyéb szellemi készletéből (a helyett, hogy
versenyképes tőkét csinált volna a maga és a köz javára) apró
galacsinokat gyurt, s mint neveletlen gyermek az asztalnál megdobálta
vele barátjait. Igy tett a miniszterekkel is. Legsulyosabb eszméit és
ötleteit kacagva fricskázta az orrukra… S azok nem haragudtak érte,
hanem elkapták a galacsint és beváltották aranyra a maguk dicsőségére…
… Rengeteg ilyen galacsin szerepel a magyar közéletben, aminek alkotója
ismeretlen s ami a hatalmon lévők dicsőségének számlájára van felirva. S
a komikum a dologban nem az, hogy idegen cég alatt jelennek meg, hanem,
hogy elismerés helyett agyon bunkózzák érte az alkotóját. Nyilván, hogy
részt ne kérhessen belőle magának attól, aki a jutalmat kapta.
Muki különben nem is kért belőle. S miután ezt föl is tételezték róla:
lebunkózás helyett kivételesen adtak neki némi aprópénzt az elismerés
nagy bankójából. Rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert a klubban,
holott a kaszinóban egyebet se tartottak róla, minthogy lumpolni tud, de
kártyázni nem tud, egyébről meg fogalma sincs… Erdey miniszter, egy
csöndeseszü, de habajkaszáju demokrata, meggyőződvén róla, hogy nem esik
az a tekintélye rovására, egyszer nyiltan kifejezést adott abbeli
véleményének, hogy mágnásban még soha sem ismert olyan képzett és
éleseszü férfiut, mint éppen Muki. Sőt hozzátette, hogy beválnék
miniszternek is, ha nem lenne _gyerekes_. Nagyképüség nélkül nem tudott
a derék férfiu minisztert elképzelni se.
Erre a dicsőségre nem is pályázott Muki. Tudatában sem volt szellemi
képességei értékének. Képzettségét semmire sem becsülte, mert ismerte a
viszonyokat: tudta, hogy a szellemi tőkét ugy se lehet nálunk
értékesiteni. Vagy ha igen, antisambrirozni, hizelegni kell, amihez
pedig ő nem értett. Tehát vagyoni függetlenségre vágyott csupán. Azaz
gazdagságra. Mert azt is tudta Muki, hogy a miniszternél is nagyobb
tekintély a nagy vagyon. Kormányoz, szónokol, büntet és jutalmaz, mint
Metternich, Kossuth és két király együttvéve.
Egyik napról a másikra persze nem nő meg a szarvasbogár sem. Muki, mióta
okos emberré lett, megtanult várni is. Addig apró kitartással gyüjtötte
a garast. Kockázatokba nem ment bele. Azt tartotta egész bölcsen:
krajcárokból áll a forint.
Persze az ő krajcáregységét nem lehetett szó szerint venni. A
bakkancs-báróval például tiz krajcárba játszotta a piké pointjét s
elnyert tőle egy ültőhelyében nem egyszer ötszáz forintot is. Egy hónap
alatt ilyenformán hatezer forintot sikerült összeharácsolni a klub
pénzes balekjeitől. Netto. Mert még vagy kétezer forintot el is költött
a tetejébe…
Muki, midőn a hónap végén megcsinálta a mérleget, először nagyot
kacagott örömében, aztán hirtelen elkomolyodván, egy tükör elé állott s
fejbe csapta magát…
– Óh, te ló! – szidta le saját becses személyét kiméletlenül, – hát nem
tudott az eszed előbb megjönni! Nemzeti Kaszinó kellett neked, ahol ugy
kártyáznak az emberek, mint Jupiter? És nem elég, hogy kifosztogattak,
azonfelül még meg is kínoztak, mintha te fosztogattad volna ki őket!… Te
borju, te vizipatkány, hát nem elég finom társaság egy ezerholdas urnak
egy csomó politikai báró, aki készséggel leadja neked a tejet és
azonfelül még respektálja is a kékvéredet?… Ha lett volna eszed, rég
megduplázhattad volna a vagyonodat, a helyett, hogy bemártogattad volna
az adósságok tengerébe. Most ujra kell kezdened az életet, mint egy
szabadságolt illavai rabnak…
Szidta magát Muki, de annál jobban megszilárdult az elhatározása:
kitisztázza birtokát, megduplázza a vagyonát türelemmel, kitarással:
megkvadruplázza. Most már tudja, hogy nincs abban semmi ördöngősség,
csak megforditva kell csinálnia mindent, amit eddig csinált. Elég ékesen
beszél a hatezer forintja… Be se várta az Ágnes által kilátásba
helyezett második tizezer forintja esedékességét, nekiment a Nemzeti
Kaszinónak, hogy nyereségéből végképp kiegyenlitse összes
kártyaadósságait. Hitelezői ez alkalommal már nem üztek belőle gunyt.
Vagy mert elszoktak tőle, hosszas kimaradása következtében, vagy talán
egyéb okból, esetleg mert imponáltak ujonnan szerzett allürjei.
Tény, hogy valósággal meghizott Muki a klubban, meghizott és elfelejtett
raccsolni is. Sőt bizonyos keménységet nyert az arca, orra és álla
körül. Régi lompos járása is karaktert cserélt: biz’ ő most már odavágta
a lábát a parkethez, egy csöppet se szégyelte magát.
Somogyi gróf, a kártya-király, aki világéletében egyszer sem nevetett,
találóan jegyezte meg reá:
– Eddig olyan volt, mint egy kiszuperált kötéltáncos, most meg ugy nézi
ki, mint egy ranzsirozott bugris.
Muki nem hallotta a komoly ember viccét, de véletlenül füléhez ütődött
egy más megjegyzés: a Dengelegié:
– Meglátjátok, ez az ember nem sokáig él: megszolidult.
És Muki nem tért felette napirendre. Nem tartozott senkinek semmivel,
szabad volt, mint a madár, független, mint egy yankee: miért nem
mondhatta volna meg Dengeleginek a magáét, mikor a megjegyzése a májára
szállott?… Nekiment a gunyoros grófnak és leereszkedőleg megveregette a
vállát.
– Kedves barátom, – vágta a szemébe maró szarkazmussal, – lehet, hogy
nem fogok sokáig élni, de még nem haltam meg, holott te rég halott vagy.
A homály, amely ezt a mondást körülvette, arra a föltevésre adott okot,
hogy Muki erkölcsi halált gondolt. Dengelegi magyarázatot se kért tőle,
kiválasztott magának a kaszinó tagjai közül két jól fésült urat s
provokáltatta Mukit.
És másnap alkalma volt Mukinak céllövő képességét bemutatni. Azaz be
kell vallani, hogy csak szerencséje volt, mert biz’ ő egy csöppet sem
tudott célozni, a golyó egész magától volt olyan kedves, hogy a
Dengelegi lábába szaladt.
S ettől a pillanattól kezdve senki se packázott többé Mukival a
kaszinóban, mert combon lövetni senki sem akart…
Az ujjá formált férfiu örömmel tapasztalta testi, erkölcsi és pénzügyi
gyarapodását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy számot vessen a
lelkiismeretével. Ugy érezte magát uj lelkevilágában, mint a partra
kivetett hal, amelynek hosszas vergődés után végre sikerült magát a
vizbe beledobnia. Megtalálta a természetének megfelelő elemet. Szinte
csudálkozott rajta, hogy oly sokáig tévelyedett az élet zürzavarában.
– Most már az a fő – elmélkedett, – hogy bele ne vesszen ujra valami nem
neki való szentimentális miliőbe. Egy pillanatra sem szabad a
kerékvágásból kizökkennie. E célból, vélte, bizonyos tréningnek kell
magát alávetnie. Szabályoznia kell életrendjét, szigoru elvi alapokra
kell helyezkednie. Mert a hideg észtől és a jó gyomortól függ minden. Ez
a kazán, az a gőzerő… Már pedig – bölcselkedett tovább, – a gépet
utánozza az ember, ha boldogulni akar, ne az emberi természetet, amit
össze-vissza rángat ezernyi esély és indulat…
Muki föltette magában, hogy minden egyes tettét szigoru birálat alá
fogja venni, mielőtt végrehajtaná. Nem fog elkövetni semmi fölöslegeset,
viszont semmi olyast sem fog elmulasztani, ami hasznára válhatik.
Szivére nem hallgat, az rossz tanácsadó s holmi magasabb lelki
gyönyörökkel áltatja az embert. Pedig hát a legnagyobb gyönyör: a
haszon. A fülemüle gyönyörüen csattog és – megreped a szive; a szemtelen
veréb a pajtában dőzsöl és – meghizik.
Csak ugy dült Mukiból a közönséges emberek egészséges, otromba
filozófiája. És mégis, nagyobb urat mutatott, mint valaha. A szénája és
a ruhája rendben voltak, pedig abból itélnek az emberek. Ki törődik
azzal, hogy milyen valaki belülről, ha kivülről cifrát mutat.
Muki igen cifrát mutatott. Pompás, fölényes modora és nagy,
arisztokratikus orra volt. Kitünő elegánciával öltözködött és fejezte ki
magát. Az asszonyokat mézzel etette, a férfiakat – ecettel. Amazok
megszerették ennek következtében, emezek féltek a csipéseitől.
Következésképen mindenki hizelgett neki… És nőtt, nőtt Muki, olyan
hihetetlen gyorsasággal, mint a hindubüvész fája, amelyre öt perccel a
magja kicsirázása után föl lehetett mászni. Pedig nem tett egyebet, mint
hogy kivetkőzött halhatatlan emberi lelkéből…
Átlényegülési folyamatának ilyetén stádiumában találta Mukit Ágnes
levele:
„Kedves Muki! Egy hónap óta semmit sem irsz, tehát minden valószinüség
szerint nem is csináltál semmit. Vigyázz Muki, én nem játszom a
szavammal! Ha elfogyott a pénzed, adok à conto, csak gyere Dormándra.
Különben is okvetlenül ki akarlak kérdezni, mert tudnom kell, mit
végeztél. Ölel Ágnes.“
Mukit még jobb kedvre hangolta ez a levél, mint amilyenben volt.
– Hol maradt ez a leány? – s aprókat kacagott magában – hanyatt esnék,
ha tudná, hogy mit csinált belőlem.
Azzal azon melegében iróasztalához ült s széles jókedvében igy válaszolt
hugának:
„Dear Ágnes! Igaz, hogy egy hónap óta nem irtam neked, de az már nem
igaz, hogy nem csináltam semmit. Bár egyelőre, bevallom, csak magamnak
dolgoztam. Ám közvetve az is a te javadra fog szolgálni. Mert ha azt
akarod, hogy levegyem lábáról a te széles talpu Toncsidat, először
magamnak kell megizmosodnom… Izmosodom is szépecskén. Agyon nyerem
magamat a kártyán, csupa szamárral játszom. Kifizettem minden
kártyaadósságomat és combon lőttem egy barátomat. A minisztereket is
kezelem: megcirógatom a képüket, de hátulról csipek rajtuk. Ez kitünő
metódus, a szamár is megnő tőle.
„Különben légy teljesen nyugodt my dear love. Azért nem megyek hozzád
Dormándra referálni, mert holnapután Bálvándyhoz utazom. Pénzem van, de
azért reflektálok a második rátára is, mert télen nagyba akarok
kártyázni, szükségem lesz a forgótőkére.
„Nagyon szeretlek, amiért kinyitottad a szememet. Minden vonalon igazad
volt. A lelkem csöppet sem mar azért, mert kozák lettem… Hálából mindent
megteszek az érdekedben. Most már magam is tudok bizni a lehetetlenben
is.
„Addio mio amore, pá puszi – a te hálás tanitványod, – Muki.“
„Ps. Bálvándról majd irok neked.“
ÖTÖDIK FEJEZET. Zsuzsa.
Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is
csókolózott vele.
A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette
volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri
vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a
vastag vonásokat kedvelte meg.
A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is
cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának.
– Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél.
És belecsikkantott a véknyába.
Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az
előkelő urak, akár a konfliskocsisok a _standon_, ha nagy a hideg… Aztán
rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá.
Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy
Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy
hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál.
Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt
gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a
Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle
kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit.
– Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack
sört.
Bodorodott az is.
Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az
alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt.
Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát.
– Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, –
tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak?
– Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős
volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg.
– Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te?
– Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és
átugrom ezt az asztalt.
– Ne bolondozzál!
– Becsületemre!…
A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény
husát.
– Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad?
– Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem.
– Hát az jó: a haricska-puliszka?
– Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére.
– Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert
attól utáltam meg a nyarat falun.
– Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz
kapni káposztaborral.
– No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra.
– Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy
miért kitünő.
Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a
konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket
komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A
sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a
kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve
nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy
költséges egy kicsit.
De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy
ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az
uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében.
Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk.
– Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját.
– Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére.
Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak
gyermekei vannak.
– Hát hol vannak a gyermekeid?
– Angliában voltak lord Chesternél.
– Chesternél, hát már olyan nagyok?
– Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom
tizenkilenc; holnapra várom őket haza.
– Örülök, hogy megismerkedhetem velük…
– Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé
meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek.
– Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem
gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy…
– Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy
leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is,
hanem a fiam…
Muki elnevette magát.
– Hahaha, félsz a fiadtól?
– Attól tartok, hogy szamárnak hisz.
– Ne mondd…
– Becsületemre!
– Hát olyan?
– Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán,
mint egy német professzor.
– Pápaszemet, hüha!
– Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki
pápaszemet visel.
– Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az
ember szeme elkopni.
– Hát hol?
– Az Alföldön, a laposon.
– A laposon? Hogy-hogy?
– Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem
pihenhet meg sehol.
– Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette
hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe
kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e?
– Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad?
– Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort.
– De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet.
– Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb.
– Kiváncsi vagyok rá nagyon.
– A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell
a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is.
– Óriási!
– Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém,
de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint
az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől.
Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de
hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott.
Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az
erdei tündér előtt.
– A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája.
Bálvándy nevetett.
– Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen.
– Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az
asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben.
– Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét
mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a
csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember
koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon
szerettem a feleségemet.
– És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen.
– Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket:
mindjárt a csókon kezdtem.
– Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt
veled…
– Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is
jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon
jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam
ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord
volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint
egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi
kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam.
– Furcsa passzió! – nevetett Muki.
– Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, –
mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte
tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s
szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy
vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel
Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat?
– gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára
várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp
lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény
elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt
mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes
vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan
akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a
szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam
őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, –
fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó
szó után.
Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva
megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy
jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe.
Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a
jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette,
hogy nem csal a sejtelme.