MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA
XXII. KÖTET.
SZEMERE GYÖRGY:
UGOR ÁGNES
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
UGOR ÁGNES
*
IRTA
SZEMERE GYÖRGY
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
A NAP nyomdája, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9
ELSŐ FEJEZET. A könnyelmü csók.
Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak
adott…
Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden
a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt
tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók
háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes
jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz
mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási
alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki
szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul,
minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes
előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az
elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem
gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől
teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek,
mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.
Ime:
Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,
megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,
férjhez adott egy gyönyörü leányt,
kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy
angol baronetet.
Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de
annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a
trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos,
hogy a nélkül nem történhettek volna meg…
A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki
hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal,
erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…
Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék
országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl
Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta
otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig
bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.
A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az,
(nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit,
különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód
felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a
vénasszonyok.
De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem
igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy
nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.
Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de
megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány
éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván
a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa
taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét.
Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban
bizony felsült vele egy kissé.
Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer
darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, –
lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta
merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak
harmóniában a szép hajával.
De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már
valósággal megijesztette.
– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.
– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok,
kosokért jöttem.
– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), –
hogy mert engem megcsókolni?
– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem
kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, –
jóvá teszem a hibát.
Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes
szobaleányt.
Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta:
pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.
– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős
ön.
– Hiszen az vagyok.
A leánynak villámot szórt a szeme.
– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.
A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy
szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.
– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.
– Ugor Ágnes vagyok.
S gőgösen fölvetette szemét a leány.
Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt
nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.
– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit
tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is –
magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn…
s mit árt kegyednek az a pici csók!
– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot,
– velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.
– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.
– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben
nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.
– Milyen elégtételt, az Istenért?
– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet
egy uriembertől.
Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje
fölött.
– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!
– Én várok…
– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…
– Azt előbb kellett volna meggondolnia…
S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép
és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és
vár.
Elhatározását _kivételesen_ közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is
bevallotta, hogy mire számit.
– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt
sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…
Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…
Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek
itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha
megismeri a történetét.
Ki volt ő?!…
Szülői a család _szégyenének_ mondották egymás között, rokonai a család
_eszének_. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek
és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a
pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem
boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a
földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot
szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a
szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.
Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat,
ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik
lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna
elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei
vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy
pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.
Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka
egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya
nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi
ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki
polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt,
Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott
beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De
legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós
tulemberében.[1]
És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi
emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a
jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem
ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az
eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes
mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha
egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s
távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami
láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit…
Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét,
máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat
foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig
csudákat sejtet és csudákat müvel…
Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét,
amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán
magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre
szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé
szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem
is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?
Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem
józanodott ki belőle, nem mondott le róla.
Várt!…
Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig,
tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült
a bizakodása.
És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával
határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az
utjából: meghalt.
Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.
– Most már rajtam a sor!…
Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen
hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem
bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt
lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek
leigázásából élt…
Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott.
Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a
célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le
akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta.
Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly
bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen
beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember
volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna
házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő
leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna
kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik
mágnásleány kezére…
Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen
feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata
vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle
elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt
azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb,
szivósabb akarata érvényesüljön.
Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös
pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak,
látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az
adóságairól.
MÁSODIK FEJEZET. Muki báró.
Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba
előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a
levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul
nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán
akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.
– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom
meg az ezer forintodat családi gyász miatt.
– Hogy-hogy?
– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.
– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires
bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.
– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi
mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az
adósságaimat.
– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.
Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az
ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.
Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült
ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.
… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle
akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy
elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy
ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar
kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a
klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária
negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező
ingatlan terhére _további_ ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom,
Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…
… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja
tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja,
mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés
esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen
élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia.
Egy licitáció és _fuccs_ a hitelnek, amiből immár évek óta él!…
Egyelőre csak a Muki álmának lett _fuccs_. Egy ideig még elkinlódott
fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még
jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt
és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz
szellemek.
A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba.
Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba.
Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna,
ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő,
amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…
Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg
volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt:
önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe
vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi
hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és
kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét,
kifosztogatták…
– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom,
sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon
kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a
jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A
dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a
parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája,
amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot,
szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze
egyszer ott remegett az övében…
Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget
okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit
asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva
volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a
küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel –
előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert
akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig
adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó.
Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után.
Mily tragikum!…
Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy
hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt
eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s
vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült
a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…
Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte
a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…
Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz
fölébresztette Mukit.
– Méltóságos uram, helyben vagyunk.
– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.
A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr
bőröndjeit.
Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az
unokahuga hangja:
– Jó napot, Muki.
– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy?
Puszi.
Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.
– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki
szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi
objektivitás.
Annál több volt Ágnesben.
– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne
komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk
egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.
Muki elröstelte magát.
– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem
szükségem van a te jóságodra.
– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.
– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.
– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…
Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut
választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton
ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját
keresi. Muki az eszét kereste.
– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked
annyit, amennyi kell.
A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok
felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk,
hluk, hihilukk…
Ágnes folytatta:
– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy
Antallal.
– Meeg?
– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a
körmeid közül.
Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos
képpel leste huga további szavait:
– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.
– Lu… lu…
– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és
lovakat…
– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte
magát.
Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:
– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.
De ezt már nem értette Muki.
– Én is az övéből?
– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod
nyerni a pénzét.
– É-én? Nem tudok én nyerni.
– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de
olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.
– I-ijnye, biz én ezt sem értem.
– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem,
mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.
Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy
jókedvü paripa: hihihi, hehehe.
– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis
ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.
– Lefektethetem? hogy érted?
– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is
pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor
kölcsön adsz neki…
De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.
– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!
– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves
s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal
tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis
elvehetem… Hát oda gondolok.
Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.
Ágnes ütötte a vasat.
– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot,
ha jól viseled magadat…
– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?
– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát
ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni.
Pont.
A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.
– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se
fellépni, mit tegyek?
– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet –
kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.
– Jaj, Ágnes!
– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet
is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.
Muki összecsapta kezét.
– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?
– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem
szaladgálhatok utána Erdélybe.
Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.
– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez
menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…
Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat
nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel.
Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…
– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy
őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…
A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan
kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel
üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit
nem ismerte meg…
Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt,
de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy
sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és
Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste
Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább
igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért
huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…
Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd
mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte
szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a
kastélyba, a huga utasitása szerint:
– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben –
jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten,
kiirtottam a házból…
Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes
békességet, az előkelő szellemet…
Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a
tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját.
Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét.
Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az
ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a
gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és
nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt
egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy
utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága
és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva,
freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok
reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét
bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és
nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér
lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.
Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik
számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…
De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta
ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás
pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste
kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának
izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal
fogadta rég nem látott rokonát.
– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te,
te rossz, haszontalan rokon!…
Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz,
ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül
kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött
vele, nyugodtan folytatta:
– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha
sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy
darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember
vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg
pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek,
alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes,
kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal
az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul
spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…
Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen
ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a
papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta
minden teketória nélkül.
– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat
évig élt.
Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós
faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem
koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes
vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt
fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok)
ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták
magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket.
Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.
Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is
fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat
és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik
felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására
forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy
ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették
összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak,
örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is
hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is,
hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott
nimbusza.
Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó
valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele
egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya,
hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A
zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is
kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is
csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele
szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem
volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap
jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott,
hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan
csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig
kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a
döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…
Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év
óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért
becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség
és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel
a hires fa hajtásai között…
… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz
engedte jutni az öccsét is.
– No, öcsécském, most már beszélj te is.
Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.
Kikecmergett hát a _himbából_ és megrázogatván vékony lábszárait,
megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni,
mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette –
nem tetszett ez a furcsa modor.
– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!
Muki kézzel-lábbal protestált.
– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…
– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi
sajnálnivalót találsz rajtam?
– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg
vagyok hatva.
– Mitől te?
Mukinak egyszeribe megeredt a szava.
– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös
padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e
körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat
hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és –
bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.
– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a
köny nem szégyen és könnyit a lelken.
És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia
kellett.
A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak
természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg
Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok
lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt,
szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára.
Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok
nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…
… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább
nénje felől kérdezősködött.
– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog
kijönni.
És ebben a pillanatban benyitott a néni.
Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s
megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már
örülni a legnagyobb örömöknek se.
– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége
sóhaját és némaságát.
Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert
egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb
méltatlankodásnak adjon helyet.
– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes
Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom,
csak, ah, szerencsétlen vagyok.
– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább
odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…
Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek,
egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás
fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne
szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az
koptat, nyüvi az életerőt…
Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén
gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással,
amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.
Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé,
sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés
szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a
jellemét.
Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó
nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember
komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell
erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.
Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak
olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor
is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s
harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy
hazudott és kertelt, mint a záporeső.
A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a
_megragasztására_. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy
el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az
Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán
Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek,
alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan
kezekbe kerül, mint az Ágneséi…
Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára,
vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem
fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy
ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt
valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor,
vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az
volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára
megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük
olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert
folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői
ártatlan kedvteléseit…
Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek
s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi
frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot
csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…
Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes
egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy
ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan
magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha
veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.
Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk
unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta
őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott
volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott
Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja
eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét,
a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…
Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme.
Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész
valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye.
Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte
és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra,
képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke,
mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is
fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és
igy tovább…
Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a
párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert
mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy
Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se
jött vissza.
Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és
egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.
A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta,
mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla,
hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint
Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár
legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…
HARMADIK FEJEZET. Bálvándon.
Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével,
mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott
tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban
szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes
körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg
is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben,
amint egy másik urral éppen ebédhez ült.
Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben.
Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is
chablist ittak…
Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle
nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával
szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna
valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt
higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya,
akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert
hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad
elmulasztania…
Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az
emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön
abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.
– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.
Muki felállott és rávigyorgott.
– Az vagyok, a Muki vagyok…
– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első
pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.
– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…
– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja
joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…
– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…
A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki.
A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a
derék asztaltársak.
Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert
igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját
viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy
ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök
felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt
nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak
mutatkozott.
– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem…
Pincér, egy Mummot!
– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő
most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a
vicceiden.
Toncsi nem haragudott meg rá.
– Te ne beszélj, te blazirt vagy…
Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.
– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a
kérdésébe, mert még röstelte a _célzatát_.
– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra
emelte poharát.
Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott
pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A
gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne
tegyen a _barbarizmus_ ellen.
– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a
pezsgőt: szürcsöld.
– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.
– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.
– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát
ezentul én is szürcsölni fogom.
S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés
kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki
kiszedné.
Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot
kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek
voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy
a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga
Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert
jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…
A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette,
hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője
hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte
kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre
igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg…
Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.
Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak
Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni.
Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy
szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért
nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie
kellendett – egy egész vagyonért.
Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is
elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne
meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.
– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam
kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.
Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.
– Tudsz ekartézni?
– Nagyon tudok, egyebet se tudok.
– Bravó Stuver! Hát gyerünk…
Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit
bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki
megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és
javára válik a _magyarországi_ embernek.
Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta
Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…
… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice
kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy
pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré
csoportosult.
A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája.
Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a
fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy
üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a
disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett
egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz
forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy
kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.
– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!
Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette
szemét.
– Hát ti nem kártyáztok?
– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.
A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné
behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora.
Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.
– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem
adok zsuett bankot…
Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az
éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig
aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.
– Álmos vagyok…
– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól
aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.
Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És
ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült.
Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi
kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot
keres Erdélyben.
– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm
magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.
Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.
Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton
birtokot nézett Bálvándyval.
Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget
megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi
egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt
rá az ürügye: a birtokkeresés.
Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:
„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk
vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam.
De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se
csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre _lanszirozom_ s ott adom
be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem
telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp
megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig
piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem
magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most
megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok
pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok
élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.
„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem
fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a
földre pottyanok.
„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb
nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás
ez is.
„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen,
de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…
„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A
kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot
fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.
„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy
birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már
mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi
Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te
huszezer forintodat is.
„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.
Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben
végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…