Rudolfot már várták a kastélyban. A mint leugrott lováról, az
előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz.
A cselédség mind fekete ruhát kapott, a mióta az úrnőt eltemették s a
tükrök és czímerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal
húzva, a hogy a temetés napján hagyták.
János magán-szobájában várt Rudolfra, s a mint belépni látta őt, felkelt
helyéből és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.
– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél, megbocsátasz, hogy ily
órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az Isten. Nagyon köszönöm,
hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta
valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt
álmomból s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem
lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek
én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem
mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az?
Kétszer éreztem hasonlóul, mind kétszer szélütést kaptam; úgy hiszem,
most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem
érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan észszel, nyugodt
vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kivántalak
felkérni. Elfogadod-e azt?
Rudolf némán inté helyeslését.
– Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. A
kiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.
A míg végig mentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot,
elmondva neki: «nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára
nevetni, – ott ama széken feledé shawlját, most is ott van, – amott az
asztalon egy pár keztyű, miket legutoljára viselt; itt ült, – itt
rajzolt, amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a
támlán. Ha még egyszer visszajönne!»
Majd egy szobába nyitott be, melyet a mint a gyertyák megvilágítottak,
Rudolf döbbenve rendült össze.
– Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd
hálószobája.
– Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis
utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy
maradt, a hogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle.
(Oh Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a
kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél irni
szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott.
Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból.
Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák,
mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt
imakönyv, melynek magától szétnyilt lapjai közt egy iris és egy amarant
és egy jávorfa-levél. Nagyon szerette a virágokat.
– Menjünk innen, menjünk, sürgeté őt Rudolf. Nekem fáj az, a mit te
beszélsz.
– Neked fáj és nekem jól esik. Egész napokat elültem itt, ezeken a
helyeken s visszagondoltam magamban minden szót, a mit mondott, láttam
őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan; – láttam,
mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni…
– Oh jerünk, jerünk innen.
– Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza többet soha. Holnap síma
fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem
kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt fölkeresni,
más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.
És könytelenül, mosolyogva, mint a ki menyegzőjére készül, hagyá el a
szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma
csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha egy senkitől sem, csak
általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.
– Jerünk, jerünk.
A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.
Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, teltképű férfi, ki a meleg
kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga
Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a
többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, a mi az ő
száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy
mindennek korán kell meghalni, a mi szép és a mi jó, csak mi élünk
sokáig, – vén bűnösök.
A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiu elhagyta a fényes
salonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb
napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.
A fiscalis is ott van és tollakat farag minden ember számára s azokat
félszárig veri a kalamárisba, melyek a kerek asztalon mindenki elé
vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.
Abból, hogy senki sincs jelen a Nábob nagyságos és méltóságos s
főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett e
végintézkedéssel s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.
A mint János és Rudolf beléptek, az együttlevők komoly ünnepélyességgel
üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, a midőn
egy élő rendelkezik a halála utániakról.
János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, balfelől
Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiscalist, hogy értse, a mit mondott.
Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram s elrakott maga elől minden
gyertyát. Ő tudja, hogy miért?
– Édes barátim, jó feleim! Kezdé a Nábob, míg mindenki mélyen
elhallgatott: Isten megszámlálta napjaimat s mulandó éltemet dicsőbbel
váltja fel, azért legyetek tanúim, hogy a miket ez órában mondok, ép
észszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent
felsége kezeimre bízott, több, mint egy millió forintra menő készpénzzel
rendelkezhetem, mint a mely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás
legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta. Végrendeletemet azon
kezdem, a ki előttem a legkedvesebb volt a világon és a ki már a sírban
nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint
legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem,
és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom
ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek
kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig iris és amarant
virágokat tenyészteni, miket «ő» annyira szeretett, s azokkal
feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tizezer forint kamatját
élvezzék a madarasi kastély kertészei, firól-fira kötelességük leend
ezért egy az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy
fehér pad áll… Ez volt az ő kedvencz helye, suttogá itt félig magához
beszélve János, itt ült ő egész délutánokon keresztül… És ültessen a
kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha
valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az
egész összeg szálljon a szegényekre.
Rudolf hideg, mozdulatlan arczczal ült ott a beszélő mellett; senki sem
veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja!
«Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is, fogják egykor
mondani az utódok, a kik végrendeletét olvassák; fűnek-fának
hagyományozott.»
– Továbbá, folytatá János, ötvenezer forintot hagyok oly czélra, hogy
annak jövedelméből szegény, jóerkölcsű leányok házasíttassanak ki.
Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk,
gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak
Istenhez azokért, a kik meghaltak, akkor háromnak a szűzek közől, kiket
a lelkész legérdemesebbnek fog itélni, nyújtsa át a község előtt a
mennyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz,
szórjanak rá virágot és imádkozzanak, hogy tegye őt Isten boldogabbá a
túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kivánságom.
Itt megállt, megvárva, míg az ügyvéd utóléri az irással szavait, mialatt
fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papiron nyargaló toll
perczegése által zavarva.
Midőn az ügyvéd feltekintett a papirról, mutatva, hogy mindent leirt,
János felsóhajtott s fejét alácsüggeszté:
– Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben mulandó éltemet elhagyom,
folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly viszhangosan zengett el
a teremben, mintha egészen üres volna az) – a midőn meghalok, kivánom,
hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem az
öreg Pál ismerni fogja azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll
már hálószobámban, mindennap látom azt és megszoktam rágondolni, gyakran
belefekszem és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni
belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, épen
olyan, mint az «övé». A név ki van verve szépen ezüst szegekkel, csak az
évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni,
melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, ki fölötte
imádkozott, a mi oly szép volt.
– Uram, uram, szólt közbe a lelkész. Ki olvasott az élet és halál
könyvében, hogy kettőnk közől ki él tovább?
János inte neki, hogy legyen nyugodt, ezt jobban tudja már ő.
– Addig semmi gyászfátyolt le ne vegyenek a szobákról, legyen minden
úgy, a hogy az ő temetésekor volt. Ugyanazon éneklő diákok jőjjenek el
Debreczenből s énekeljék fölöttem ugyanazon énekeket, egyet se mást.
Mind ugyanazt, a mit ő fölötte, ugyanazon ifjak. Nekem oly szép volt ez
ének mind.
– Oh uram, szólt a pap, lehet, hogy azon ifjak már akkor meglett férfiak
lesznek valamennyien.
János megcsóválta fejét és folytatá.
– És azután felnyitván a sírboltot, két fülke között töressék át a
közfalat, hogy ne legyen az én koporsóm és az ő koporsója között semmi,
hogy szállhassak sírba azon boldog gondolattal, hogy ő mellette fogok
aludni a boldog feltámadás napjáig, melyet hozzon el Isten minden
igazhivőre. Amen.
És a nagy komoly férfiak mind sírtak körül az asztal mellett és egyik
sem szégyenlé magát a másik előtt; még a hidegvérű ügyvéd is összerágta
tollát, s nem látta a betüket, melyeket leírt… Csak János arczán nem
volt szomorúság.
Úgy beszélt, mint a ki vőlegényi szobáját rendezi.
– Meglevén pedig az eltemetés, sírkövemet, mely szintén készen áll
muzeumomban, tegyék az övé mellé. Csak az évszám hiányzik itt is. Azon
kívül semmi se tétessék hozzá. Kivánom, hogy úgy maradjon, a hogy van.
Nevem van ráirva, semmi más. Alá e sorok vannak vésve: «Élt csak egy
esztendőt, álmodta a többit». Ennyit rólunk, meghaltakról,
elmulandókról, folytatá Kárpáthy. Egy kincsem van a föld alatt, kivel
nemsokára egyesülni fogok. Másik kincsem, örömem, lelkem reménye itt
marad. És ez fiam.
E szóknál jelent meg a legelső köny Kárpáthy szemében. Széttörülte azt,
örömköny volt.
– Ne legyen hozzám semmiben hasonlatos; legyen jobb, legyen okosabb,
mint apja volt. Irja ügyvéd úr ezen szavakkal. Ki előtt titkolóznám?
Isten színe előtt állok. Akarom, hogy fiam jobb legyen, mint én voltam.
Talán az ő erényeiért megbocsátja az Isten, megbocsátja a haza, mit
ellene vétettünk, én és őseim és azok mind, a kik hozzám hasonló életet
éltek. Mutassa ő meg életével, milyeneknek kellett volna lennünk? A
gazdagság ne rontsa meg szívét, hogy vénségében meg ne bánja ifjuságát.
Bár gondoskodtak volna rólam így! Bár apám kincseinek felén vezetőt,
férfit nyert volna meg, ki megtanított volna rá, mint használjam a másik
felét? Én azt akarom, hogy fiam boldog legyen. Mi a boldogság? Pénz?
Birtok? Hatalom? Egyik sem az. Én birtam mindezt és nem voltam boldog.
Lelke legyen gazdag. Eszes, becsületes, szilárd, jó polgár, jó hazafi
legyen, s nemessége necsak czímerére, hanem szívébe is legyen írva.
E szavaknál az agg férfi arcza oly magasztos, oly tiszteletreméltó
kifejezést vőn fel, hogy önkénytelen eszébe juttatá a ránézőnek ama rég
elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott a buzogány és a
kézíj, a körülálló ivadéknak tanácsokat mondának, mik szerint ezer évig
tartson élete e honnak.
– Jól tudom, folytatá Kárpáthy, hogy ha egyetlen fiam gyámsága
legközelebbi rokonára jutna, vagy megvesztegetett birák neveznének ki
számára önző, hizelgő gyámnokot, azok megrontanák szívét, könnyelmű,
esztelen embert nevelnének belőle, lelkét készakarva törpén hagynák,
mert hisz a gazdagok bűnei több hasznot hajtanak az önzőknek, mint
erényeik. És elborzadok azon gondolattól, hogy fiamat egy olyan
megromlott szellem gondnoksága alatt kellene tudnom, mint unokaöcsém,
Béla! – Ne aggódjék ön e sorokat leirni, ügyvéd úr. Én az Isten
itélőszéke előtt vádolom őt, hogy rossz ember, rossz rokon, rossz
hazafi, s csak bolondsága menti rosszaságát. Nem! Arról meg akarok
nyugodva lenni, hogy ő nem ronthatja meg gyermekem szívét. Oly kézbe
akarom őt adni, a hol minden jó indulat erénynyé válhatik benne, oly
kézbe, mely őt vezetni fogja a becsület és honfi-dicsőség útjain, mely
ápolni, védni fogja őt, jobban, mint ha én a sírból kinyujtanám kezemet
az ő védelmezésére, oly férfi kezébe, ki jobb atyja lesz neki, mint
lettem volna én, s ha nem fogja is őt szerethetni jobban, mint én
szerettem, de szeretni fogja okosabban… E férfi, kit fiamnak törvényes
gyámul rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.
A jó öreg szívesen nyújtá e szavaknál a mellette ülő ifjunak kezeit; míg
Rudolf felszökött helyéről s keblére borult és átölelte; és igen sokáig
tarták egymást átölelve, mi alatt senki sem szólt egy szót is.
Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott hangon suttogva, hogy a
gyámságot elvállalja.
– «Ő» is így kivánta azt; szólt a Nábob. Utolsó órájában mondá e
szavakat, kedves nőd karjaira téve fiát: «légy anyja gyermekemnek». Én
nem felejtettem azt el. És most én mondom te neked! légy atyja
gyermekemnek! Boldog gyermek! Milyen jó atyát, milyen jó anyát hagyunk
neki örökségül!
A jó öreg sokáig nem birt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének
elmondá, a nagy érzés annyira erőt vett rajta, hogy alig birt magán
uralkodni. Idő kellett rá, míg újra erejéhez tért és folytathatá:
– Most emlékezzünk meg arról, a ki életemnek legkeserűbb óráit okozta:
unokaöcsémről, kit Bélának kereszteltek s ki magát Abellinonak nevezte.
Nem számlálom el azon vétkeit, miket Isten, a haza és én ellenem
elkövetett. Bocsássa meg azokat neki Isten és a haza, miként én is
megbocsátom; de tettető és hazug volnék Isten előtt, ha azt mondanám ez
órában, hogy őt szeretem. Olyan hideg vagyok iránta, mint a kit soha sem
láttam. Isten csapásának tartom rajta azt, hogy saját vagyonát külföldön
őrült semmiségekre elpazarolván, az enyimet nem örökölheti; maga
kereste, maga érdemelte, s Isten kezéből vette ki ez ostort, hogy saját
fejére üssön vele. Ha ő névnapomon kibékülés helyett koporsót nem küld,
ha ő cselszövényeivel egy ártatlan hajadon lelki üdvét megrontani nem
törekszik, soha sem lettem volna én e derék hajadon férje, kit Isten
nyugtasson meg a földben s dicsőitsen meg az égben, nem lett volna
gyermekem, ő leendett örökösöm. Isten akarta így és ő hozta magára
veszedelmét. Most koldusbotra jut. Adóssága több, mint a mennyi hajszála
van. Mi lesz belőle? Dolgozni nem tud, semmihez sem ért, soha sem tanult
semmit, nincs testének lelkének hová lenni. Magát meg nem öli ő, mert a
kéjenczek nem tudnak öngyilkosok lenni. Ne is legyen az! nem kivánom.
Éljen és maradjon ideje megtérni Istenhez. Nem kivánom, hogy kolduljon,
nem kivánom, hogy szükséget lásson, hogy mások ajtajára szoruljon. Hanem
rendelem, miszerint Pesten lakó jogigazgatómnál mindennapra kijárjon
számára egy arany. Ez úgy hiszem elég arra, hogy valaki a szűkölködés
ellen biztosítva legyen. Ezen egy aranyat pedig mindennap saját maga
vegye fel és senkinek másnak az rajta kívül ki ne adassék, hanem a mely
nap ki nem vette, az az ügyvédnek marad és senki azt adósság fejében le
nem foglalhatja és soha egy napot is előlegezni abból nem szabad. A
midőn pedig János fővétele napja eljön, azon a napon kapjon egyszerre
száz aranyat. Akarom, hogy előre örüljön e napnak minden esztendőben és
megemlegesse azt évről-évre.
Vele elvégeztem e földön dolgomat.
Több rokonom nincs, a kiről megemlékezzem.
Barátaimat könnyű felszámítanom, csak hármat ismerek, kit valóban így
nevezhetek s nem puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermeket hagytam.
Második Kiss Miska, ő is jó emberem, ki mindig szeretett; ha baleset
ért, ő volt mindig mellettem; neki hagyom kedvencz paripáimat, kedvencz
agaraimat. Ezeknek jobb gazdát, neki kedvesebb emléket tudom nem
hagyhatnék. Harmadik jó barátom Varga Péter, jószágigazgatóm…
– Oh uram… akará hebegni a másik öreg, de nyelve nem akart mozogni.
… Neki hagyom öreg szolgámat Pált és öreg Vidra bohóczomat és a lapáji
pusztát, melyet magam szerzék, éljen ott boldogul két hű cselédemmel.
… Minden tisztviselőim, a kik jelenleg földi birtokaimat kezelik,
fizetéseikben maradjanak, s ha elnyomorodnának, vagy ha gyarlóságaik
miatt el kellene bocsáttatniok is, ne veszítsék el fizetéseiket.
… A mi rendelkezhető vagyonom ezeken fölül megmarad, azt jelen
végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint
oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére
szolgálandnak; kivánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek
földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok,
örökké boldog legyen és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem
Isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó
helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják
becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már
az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek,
hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.
… És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva, várom
nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelítek
porrá lételem órája felé.»
Az utolsó szavak is leirattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet s
azzal Kárpáthy János után a jelenvolt tanúk mind aláirták, megpecsételék
azt s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf, mint
megyefőnök átvette.
Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.
Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa-asztalra egy arany serleget borral, s
egy arany tányérkát, hosszúra vágott kenyérszelettel, helyezett. Az úr
szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket
részeltetik.
A pap oda állt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy
keresztyén alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán
álltak körül.
A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:
– Az üdvözítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe.
És nyujtá a poharat:
– Az Ő vére mossa le a te bűneidet.
János áhitattal imádkozott az egyszerű szertartás után, s azután jámbor
megnyugvással mondá a lelkésznek:
– Nemsokára színről-színre fogom látni ama boldogabb hazákat. Ha
meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban
meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És
most menjünk fiamhoz.
Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban: fiamhoz!
Mind, a kik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az
komolyan tekinte szét e hallgatag férfi-arczokon, mintha már ő is
közéjök való volna. János kivette őt s karjára emelé. A gyermek nagy,
okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után
mindig újra illesztgette apró ajkait.
Azután körül vándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan
tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletre méltó férfiak és
midőn Rudolf is kezébe vette, a gyermek kaczagni, hánykolódni kezdett,
kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint a hogy a gyermekek
szokták tenni, mikor jó kedvök van; ki tudja, miért; Rudolf megcsókolta
a gyermek homlokát.
– Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni…
Néhány óra mulva estebédnél ült az egész társaság.
Feltünt, hogy János úr semmit sem evett és nem ivott.
Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges
ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.
Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap
estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.