Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A
kandallóban barátságos tűz lobogott; éjfélen túl elült ott a tűz előtt,
s multról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket, árulás
volna. Vannak titkok, miknek jobb a szivek fenekén maradni.
Éjfélután nagy járás-kelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a
folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve s kilépett a
tornáczra. Szemben találkozék az öreg Pállal.
– Mi baj? kérdezé tőle.
Az öreg szolga szólni akart, de ajkai össze voltak kulcsolódva, álla
görcsösen remegett, mint a ki sírni akar és nem tud. Végre kitört a szó
és a köny ajkán és szemein, zokogva monda:
– Meghalt…
– Lehetetlen az! kiálta Rudolf és sietett János hálószobájába.
Ott feküdt a Nábob behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte
nejének arczképe, hogy utolsó pillantása is ő reá essék. Oly tiszteletre
méltó volt ez arcz a halál után, letisztulva róla a gyarló szenvedélyek,
csak az ős eredeti jelleg látszott meg minden vonásiban.
Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele
egy szobában aludt és csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve,
költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott.
Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a
kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt.
Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arczra
meggyőzheté, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az
megérkezett, már vége volt mindennek, csak a ravatalra volt szükség.
Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó,
szemfödél, czímerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama
névünnepén.
Úgy történt minden, a hogy megrendelé.
Ugyanazon szobában állíták fel ravatalát, a hol neje feküdt.
Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a
koporsóba.
Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan
szép, olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek
meg az ő koporsója fölött is.
Halálának híre benyargalá az egész vidéket s miként amaz ünnepély
napján, ismét tarka néppel tölt meg a kárpátfalvi udvar. De most a víg
arczok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök
közől; mindenki sietett őt még egyszer látni és mindenki azt mondá, hogy
nem lehet ráismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még a kik életében
látták őt így elváltozni.
Koporsóját roppant nép követte a sírboltig; fáklyáit az ország
legelőbbkelő férfiai vitték s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak
utána.
A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös, az egyetlen fiu
kisérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős, azt ölben kellett
vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, a ki látta, azt állítá,
hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni, mintha valódi
anyja volna.
Boldog gyermek!
A legnagyobb csapásokon, apa-anya veszteségen fájdalom nélkül esik át s
új atyát, új anyát nyer helyettök.
A jó öreg Nábobot elbúcsúztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly
vigasztalólag hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sírt
maga az a pap, a kinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az
téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit kellett előszámlálnia,
mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden
érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos,
főméltóságú és excellentiás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes,
tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kiktől egy alázatosan porrá
lett halott, – vitézlett Kárpáthy János ezennel búcsút veszen.
Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak,
odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly
enyészetesen hangzott a sírboltba alá, a földön keresztül; maguk a
sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be
utána.