Nemsokára eljött a tél: korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos
idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden
oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a
sötét szürkés, lilaszín gőzkör, mely perczről-perczre magasabban
emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér és éjszaka van. Csak a sík
hófehérsége tart némi világot a táj felett.
Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket
jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.
A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű
tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg
vadász-csoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban
ég világ s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.
Egyikén e fakó útaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen paraszt
szánt látunk végig sikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán
keresztül Kárpátfalva felé tart.
A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elől
juhászbundából hajtja egy paraszt ember a két ösztövér lovat.
A hátulülő gyakran feláll a szánban s mintha keresne valamit,
széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert
erdejei s a mint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, a
mit keresett.
– Azok ott ugyebár fenyőfák? kérdi kocsisától.
– Igenis, ifju uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is
zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levetét.
Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették
valamennyit.
– Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az
útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.
– Nem jó volna, ha elkisérném az ifju urat, ha valahova akar menni? Itt
farkasok is szoktak ám járni.
– Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.
Azzal leszállt az idegen a szánról s fokosát kezébe véve, a hómezőn
keresztül arra felé vette útját, a hol a fenyők sötétlenek a hófehér
síkság közepén.
Mi van ezen fenyők alatt?
A Kárpáthy-család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában
látogatja, – Boltay Sándor.
Az ifju kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A
nagyságos asszony csak úgy leszállt a sír férgeihez, mint a
legszegényebb kézműves felesége és sírja talán még elhagyatottabb, mint
azé.
Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.
El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit
éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta,
hogy szerette, s hült szívéhez épen annyi joga van most, mint akárkinek
a földön.
A két öreg nem iparkodott őt visszatartani: hadd menjen, hadd vigye oda
bánatát és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta
magát.
Télvíz idején útnak indult a fiu, s a leirás után, melyet Teréztől
hallott, megismeré a fenyő-ligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a
sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és
fehér.
Elhagyta a szánt, keresztül vágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli
csárdába az alatt.
Egy másik úton e közben két lovast látunk haladni a még félig töretlen
csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra
bocsátott pórázon.
– Rókanyomokat látok Márton, szól az elől menő lovas, a hátuljövőt
figyelmeztetve. Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s
még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk.
A lovász erősíteni látszik ura állítását.
– Menj te egyenesen a nyomon s adj át két agarat nekem, én az erdő felől
megkerítem addig.
Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közől s kisérőjét előre
bocsátva, maga oldalvást került, lassú lépést járatva a hóban.
A mint azonban kisérőjét elveszté szem elől, hirtelen megváltoztatta
irányát, s gyors poroszkolással tartott a fenyves felé.
Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát
megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához s átmászott a széles árkon.
A hóvilágnál bizton haladt keresett czéljához.
Nagy fehér márvány-emlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn
a halál szomorú angyala, aláfordított fáklyával.
Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.
E látogató Rudolf.
Tehát mind a ketten eljöttek s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak
együtt.
Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz s megdöbbenve állt meg,
midőn annak talapján egy férfialakot látott, összeroskadt, félig ülő,
félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.
Egyik sem ismert rá a másikra.
– Mit keres ön itt, uram? szólt Rudolf, elébb visszanyerve hidegvérét, s
közelebb lépett a térdeplőhöz.
Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf és nem birta
megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában?
– Gróf Szentirmay úr, szólt szelíden; én azon kézműves vagyok, kihez ön
annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy
hagyjon itt egyedül és ne kérdezzen tőlem semmit.
Rudolf bámulva ismert rá az ifjura. Most világlott át eszén, hogy hiszen
e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifju kézművessel
volt eljegyezve, a ki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki
magát a halálnak.
Most értett mindent.
Megfogá a szegény ifju kezét s megszorította azt.
– Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?
– Igen, uram. Nincs a kit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad
szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is és soha sem fogok mást
szeretni.
Tehát vele volt eljegyezve, gondolá Rudolf magában, mennyire
szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjun kívül soha sem ismer
senkit; még most is élne és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi
önzéstelen szerelem fogadta volna az ifju szivében, kitől úgy
elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg
újra.
És a kézműves nem kérdé a főúrtól: «hát önt mi hozza e helyre ily
órában, hát ön kit keres itt a halottak között?» Mással volt elfoglalva
ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott
ült mellette egykor a jázmin-lugas alatt s beszélt előtte gyermeteg
örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!… És midőn homlokát a
hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik
feje.
Rudolf úgy szánta az ifjut.
– Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom
várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.
– Köszönöm uram, én is megyek; már elvégeztem, a miért ide kellett
jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett az a
gondolat, hogy ő meghalt és én még csak közel sem lehettem hozzá. El
kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli
érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan
lehet tovább élni?
A sírkőre nagy arany betükkel volt felvésve a kedves halott neve; a
hóvilágtól ott ragyogtak a betük.
«Kárpáthyné, Mayer Fanny.»
Az ifju kézműves levevé fövegét s áhitattal, tisztelettel, minővel egy
halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek «Fanny» mindenik
betűjét.
– Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget, szólt azután felállva
Rudolfhoz, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.
Rudolf nem felelt semmit, de félre fordítá arczát. Isten tudja, miért
nem akarta, hogy most ez ifju szemeibe lásson.
– Már most mehetünk, uram.
– Hol akarja ön az éjt tölteni? Jőjjön Szentirmára velem.
– Köszönöm, uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A
hold nemsokára feljő, az út eléggé látható. Sietnem kell, mert sok dolog
múlik nálam nélkül otthon.
Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kivánja, hogy ne
vigasztalják.
Elkisérte őt Rudolf az útféli csárdáig, a hol a szán készen várt reá;
nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón és meg ne ölelje.
Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó ő hozzá e magas úr.
A szán nemsokára eltünt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen ide
jött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül…
Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott
megállt és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla
gondolkozik. Előtte állt arcza, midőn utána nézett az elvetett
amarantnak, midőn szilaj paripán vágtatott előre, midőn szerelemben
kétségbeesett arczczal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör
között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És a
midőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könynyel.
Az eltávozott ifju térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az
emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.
Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett, – szeretett, – és
meghalt? Meghajtá ő is térdét az emléken.
És olvasá azt a nevet… Mint a kisértethivás, oly csábítón ragyogott
előtte az öt betű «Fanny».