A mitől Abellinonak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné
anya lett. Fiat szült.
Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg házi orvosa a Nábobot: «önnek neje
fiat szült!»
Ki merne hozzá fogni, hogy János örömét leirja? A mit csak remélni, csak
képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének
fia van! Fiu! a ki nevét örökölni, örökíteni fogja, a ki boldogabb
időben születvén, helyrehozza apjának hibáit s ifju erényekkel váltandja
be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek
tartozik.
Mivé fog lehetni e fiu nemesebb nevelés által, mint minőben ősei
részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! hogy
fogják nevét milliók áldani!
Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes
gagyogásaira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és el
ne felejtsen soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt
hőse leend, elmondhassa: «ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól
hallottam legelőször».
Mi legyen e fiu neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső
Kárpáthy-őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.
Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani.
Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s oda tették kezébe, hogy
ölelje, hogy csókolja meg: az örömköny kicsordult szeméből, alig látott
tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket.
Szép, erőteljes fiu volt az, mint egy kis pirosképű angyal, hogy apró
kezecskéinél s nyakánál szinte ráncz támadt a kövérség miatt, szája alig
volt nagyobb, mint egy szamócza, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta
lazúrját semmi drága kőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha
olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orczáira feküdtek.
Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a
gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt
ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával össze-vissza csókolá piros két
orczáját, még mosolyogni kezdett s vigan kiáltott egy párszor, a mit
azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott?
– Beszélj még lelkem kicsinyem, rebegé János, látva, hogy a gyermek
mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő
jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad,
mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi. Mit mondtál megint?
Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő
beszédét, oda magyarázva azt, hogy az visszakivánkozik már anyjához,
azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr
kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet,
mint hogy oda lopózott a mellékszobába s ott hallgatózott, ott fülelt,
ha nem sír-e a gyermek? minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál,
hogy van azóta? és minden bemenőtől izent neki valamit.
Ki birná örömét leirni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek
kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, soha sem
teszi őt le kezéből!
Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele
más szobába.
– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, a mit róla beszélnek.
– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, a mit mi
beszélünk.
János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől s
gépileg követte őt a szomszéd terembe.
– Nos, uram; mi az, a mit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne
hallják?
– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.
– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.
– Isten nagy örömet mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom
által is próbára tenni azt.
– Mit akar ön mondani? ordíta fel ijedten Kárpáthy s arcza elkékült.
– Lám, nagyságos uram, ez volt, a mitől féltem, azért híttam ki a
mellékszobából; legyen ön keresztyén és tanulja viselni az Isten kezét.
– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?
– Nagyságod neje meg fog halni.
Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt
állva és egy hang nem repült el szájáról.
– Ha volna számára e világon segély, szólt az orvos, azt mondanám, még
van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák,
csak perczek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot
indulatjain s jőjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van
még hátra.
Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a
világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott
feküdni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű orczáin, a
halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép
lelkes szemeiben.
Oda állt ágya mellé és nem szólt egy szót is. Szemei könytelenek voltak.
A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik.
Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az
ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.
A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arczát a vánkosba
rejtve. Flóra a kis gyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen
elaludt.
A beteg fölemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyujtja reszkető forró
kezét s megfogja vele férjeét s odavonja azt lihegő ajkaihoz.
… – Emlékezzék reám… susogja alig hallhatólag.
János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két
kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja
őt a haláltól.
A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét
nem birja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még,
melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; oh, a test küzdelme a lélekkel mily
nehéz, a míg egymástól el birnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat
mond csupán: «– az iris és az amaránt… a sárga jávor, – szegény árva
jávor, ültessétek azt máshová… eljösz-e hozzám, ha meghalok? Ha
meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…»
János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell
ezalatt kiállania, a míg e szavakat mondja.
Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesül a beteg lázas küzdése,
vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé;
lélekzetvétele megkönnyebbül.
Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelid hangon
szólt a körüle állókhoz, arczának kínos izzadtsága elmulik. «Férjem,
kedves férjem», szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.
A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos
lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.
Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s
ölében tartott kisdedét oda tartja a beteg ajkához.
Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó
gyermek arczát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit s
ismét lehúnyja és alszik tovább.
Az anya visszateszi őt Flóra keblére s megszorítja a delnő kezét és
suttogva rebegi:
– «Légy anyja gyermekemnek.»
Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét
félre fordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könyezését.
Ekkor elvonja kezeit a beteg és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű
imát, mire gyermekkorában tanították meg:
– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most
és mindenkoron Amen…
Azzal lehúnyja szemeit csöndesen és elalszik.
– Elaludt… suttogja a férj csöndesen.
– Meghalt… rebegi az orvos bánatos tekintettel.
És a jó öreg Nábob térdre hull az ágy mellett s arczát a holt párnáiba
temetve, zokog keservesen… keservesen…
A nő alszik és álma örök. Arczán a túlvilág halványsága dereng. Most már
álmodhatik boldog szerelemről – a feltámadásig… Senki sem fogja őt többé
felkölteni…