Néhány hónapig nem látjuk ismerőseinket. Úgy teszünk, mint az amerikai
lapszerkesztő: pihenést adunk a közönségnek, az alatt fürdőkre és
bivalyvadászatra járván, hanem ha megtértünk, majd igen szép
vadászkalandokat fogunk mesélhetni.
Ez alatt épen vége van a fürdői saisonnak, a főuraságok mindenünnen
megtértek téli szállásaikra. Kezdenek már többen Pestre gyülekezni, s
itt alakítanak köröket, a mi bizonyosan nem csekély lendületet ad a
fővárosnak.
Szentirmayék is megérkeztek, s a szép hölgy és a derék férfi ideáljai a
magasabb köröknek. Mindenki iparkodik velők ismeretséget köthetni s elég
delnő és lovag akad, ki a férj, vagy a nő után eped, természetesen mind
hasztalan.
De legnagyobb zajt üt Kecskerey úr megérkezte. Hol volt, merre járt
Kecskerey úr? – Műutazást tett a hazában. Beszéltek róla a hirlapok. Hol
volt? merre járt? mely úri asztaloknál ebédelt? hogy fogadtatott?
Általános diadallal mindenütt; körútja egyetlen szívhódítási expeditió
volt. Mindenkit elbájolt, elragadott és emléke örökre feledhetetlen lesz
mindazon helyeken, a hol egyszer megfordult. Ezt mondták a hirlapok,
obligát magasztalásokkal kisérve a szívély-, kedély- és nedélydús
delnőket és delkisasszonyokat, kik őt szívesen látták.
Megérkezék azonban végtére! Nála nélkül vajmi unalmas lett volna az
egész téli saison. Addig nem is beszéltek sem bálokról, sem estélyekről,
a míg ő vissza nem jött. Ilyesmit elrendezni sajátszerű tehetség,
tulajdon hivatás kell, s ez kiválólag Kecskerey barátunké. Mert minthogy
az egész világ Kecskerey barátunknak hívja őt, illő, hogy mi is úgy
czímezzük.
A legelső dolog egy jóravaló férfi-clubot gyűjteni össze válogatott
gentlemanekből, olyasmit, a mit most kaszinónak nevezünk, s keresztül
esve azokon az apró párbajokon, melyeknek okvetlenül kellett történni a
tagok megválogatása következtében, mint megszilárdult testületet
mutathatjuk azt be, a hol csak igen jeles és kitünő gavallérokkal fogunk
összejönni.
Kecskerey úr maga is ugyanazon érdekes alak, s midőn délesti óráiban
felteszi magában, hogy szeretetreméltó legyen, annyi kedves csipős
anekdotát tud mesélni műutazása köréből, hogy még a tekeasztalokat is
odahagyják, az ő elmés előadásait hallgatandók, mely után igen sok
szivély-, kedély- és nedélydús családhoz nem volna tanácsos másodszor
betenni a lábát az érdemes gentlemannek.
Épen most is valami lesz a begyében, mert nagyon suttog az ismerősökkel,
figyelmessé téve, hogy ha Abellinóval beszélgetni látják, majd gyűljenek
körüle, mert az igen érdekes jelenet fog lenni.
Vajjon micsoda nagy baj érhette Abellinót, hogy Kecskerey barátunk ily
könnyeden beszélhet felőle? Kérdé Livius Rudolfhoz fordulva. Mert
különben több tekintettel szokott viseltetni a Kárpáthy majoratus leendő
örököse iránt.
Rudolf vállat vont. Bánta is ő, akármi történt Abellinóval.
Ime most lép be! Most is az a daczos, hetyke lépés, az a büszke,
kötekedő tekintet, mintha az egész világ az ő inasaival volna tele, az a
visszataszító szépség: – szép, de üres vonások.
– Ah jó estét Béla, jó estét! rikácsol felé messziről Kecskerey
barátunk, meg sem mozdulva helyéből, a hol lábait átölelve ül, mint a
hogy a régi magyar kártyákon festik a makk-kettőst.
Abellino erre odajárul, személye iránti különös figyelemnek tulajdonítva
azt, miszerint egy egész csomó gavallért húz oda magával, kik elhagyják
tekeasztalaikat, whistpartiejaikat, s körüle gyülekeznek.
– Gratulálok! kiált éles orrhangon Kecskerey, hosszú kezeit Abellino
felé lobogtatva.
– Mit gratulálsz nekem, te makkcsali? (Lám, Abelinonak is feltünt az
általunk említett nagy hasonlatosság ama históriai képhez.)
Ez Abellino részére húzta a nevetőket.
– Tudod, hogy nagybátyádtól jövök, kedvesem.
– Ah, ez más, szólt Abellino szelidebben hangolva s jónak látta
Kecskerey barátunkat egy kissé dédelgetni, mert hisz az ügyében járt és
bizonyosan kedvező híreket hoz.
– Hát mit csinál az én kedves jó öregem?
– Hiszen épen azért gratulálok. Mindnyájan köszöntetnek, csókolnak,
ölelnek oda haza. Az öreg úr egészséges mint a makk, mint a fáról
szakasztott alma. Ne legyen miatta legkisebb aggodalmad, a nagybácsi jól
érzi magát. Hanem a nagynéni beteg, nagyon beteg és alkalmasint még
betegebb fog lenni.
– Szegény nagynéni, szólt Abellino, magában gondolva, hogy alkalmasint
ez hát az a jó hír, a miért gratulálni kellett. Valóban jó hír. Talán
meg is hal ez asszony. – És mi baja?
– Hja! nagyon veszélyes baja van. A hogy arcza, termete megváltozott
azóta, soha rá nem ismernél. Az a szép rózsaarcz és az a karcsú őzike
termet! Mind oda van!
(Úgy kell neki, gondolá titkon Abellino, el kell vesznie azon
természettelen visszony miatt, mit egy vén emberrel kötött. Úgy kell
neki.)
– Bizony barátom, folytatá Kecskerey, midőn legutóbb láttam, már akkor
orvosai megtilták neki mind a lovaglást, mind a kocsizást.
Abellinónak még most sem jutott volna eszébe az igazi gondolat, ha
véletlenül egy pár gyorsabb eszű ember, ki azért jött ide, hogy nevetni
fog, s így könnyebben kitalálta a gondolatok élét, el nem kaczagta volna
rá magát. Ez egyszerre világot derített agyában.
– Ezer ördög! Ha te most igazat beszélsz!
Abellino arcza nem birta elrejteni a dühöt, mely belsejében felforrott e
szóra.
– Hisz különben mi okom lett volna gratulálni? szólt Kecskerey nevetve.
– Ah, ez infámia! kiálta fel magánkívül Abellino.
A körülállók szánni kezdték s az érzékenyebb szívűek széledeztek körüle.
Azt mégis borzasztó elgondolni, hogy ez ember, kit beléptekor milliók
urának tartottunk, és maga is annak tartotta magát, ime néhány szóval
koldussá van avatva.
Csak Kecskerey nem szánta. Ő nem szán senkit, a ki szerencsétlen; neki
csak boldog emberekhez van köze.
– E szerint nincs mit tenni más számomra, mormolá fogai közt Abellino,
mint vagy magamat ölni meg, vagy ezt az asszonyt.
Kecskerey oly hangosan, a hogy torkán kifért, felelt e kétségbeesett
mormogásra.
– Már ha gyilkolni akarsz barátom, akkor olvasd Pitavált, abban
mindenféle nemeit és fajait meg fogod ismerhetni a mérgezéseknek növényi
és ásványi méreggel, a késsel és baltával, pisztolylyal és hurokkal való
gyilkolásoknak, s a corpus delicti hogyan és miképen való
eltüntetésének, elásva, eldarabolva, vízbe sülyesztve, megégetve. Az
egész egy tizenkét kötetes kis könyvtár; a mit ha az ember végig
olvasott, maga magáról is azt hiszi, hogy gyilkos. Ajánlom ezt
figyelmedbe. Hahaha.
Abellino mind erre nem ügyelt.
– Ki lehet az, a kit ez asszony szeret?
– Nézz körül barátom és fogd rá valakire.
– Legalább azt szeretném megismerni és megölni.
– Én egész bizonyossággal tudom, hogy kit szeret, szólt Kecskerey.
– Kit? kérdé Abellino villogó szemekkel. Oh, azt az embert szeretném
ismerni!
Kecskerey mulatságot csinált belőle, a nyakát vállai közé húzva,
folytatá:
– Akárhányszor láttam őt vele ölelkezni, nyakába borulni és megcsókolni.
– Ki az? ki az? kiálta Abellino, megragadva Kecskerey karját.
– Szeretnéd tudni?
– Akarom tudni!
– Hát – a férje.
– Ez ostoba gúny! szólt Abellino egészen elfeledkezve magáról. Ezt senki
sem fogja hinni. Azon nő szeret valakit! szeret valakit gyalázatos
átadással. És ez a vén gazember tudja és eltűri, csakhogy rajtam bosszút
állhasson. De én kitudom, hogy ki az? kitudom, ha az ördög is és
gyalázatos pert indítok ez asszony ellen, a milyet még ember nem látott.
Többen azok közől, kik hozzá közel álltak, tréfásan kezdtek
mentegetőzni, hogy rájok ne gyanakodjék, ők ártatlanok az egészben, ők
nem dicsekedhetnek Kárpáthyné boldog hajlandóságával.
E perczben erős férfias hang szólalt meg közöttük.
– Uraim! önök nem veszik észre, hogy helytelen és nemes emberekhez nem
illő tréfát követnek el egy asszony nevével, a kit sértegetni senkinek
sincs oka, sem joga a világon.
– Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? kérdé Kecskerey
elcsodálkozva.
– Az, hogy én férfi vagyok és nem engedem, hogy előttem egy nőt
rágalmazzanak, a kit én tisztelek.
Ez nagy szó. Már erre csakugyan el kellett hallgatni. Nemcsak azért,
mert Rudolfnak igaza volt, s mert ő erkölcsi tekintélylyel bir a világ
előtt, hanem azért is, mert ő legjobb vívó és lövő a környékben és
hidegvérű és szerencsés.
A clubban nem hozták többet elő Kárpáthynét.
Flóra pedig megtudta az esetet, s örömében, gyönyörűségében össze-vissza
csókolá érte férjét.