Másnap csak ebédnél, számos társaság előtt találkozott nejével Rudolf. A
hölgy szép arczán semmi nyoma a neheztelésnek, oly hódító, oly bájoló
volt mint egyébkor, férje irányában kifogyhatlan szivesség,
előzékenység.
(Tudtam, hogy kialuszsza haragját, gondolá magában Rudolf és titkosan
mosolygott.)
Midőn a vendégek eloszlottak, késő estve, ők ismét kettecskén maradtak.
Mennyi gyöngédség van ebben a szóban «kettecskén». Alig hiszem, hogy más
nyelvben vissza lehessen azt adni, a mit a magyar e szóval kifejez
«kettecskén», ott van abban az átadó szerelem, az egyetértő édes
szövetség, a bizalmas órák örömei, a világtól elkerített paradicsom
gyönyörűsége, a gondtalan nyugalmas önfeledés, az enyelgő tréfa, minden,
minden ezen szóban «kettecskén».
A nő még szebb, még kedvesebb volt, mint valaha. Soha annyi elmésség,
gyöngéd hízelgés nem hangzott ajkairól, mint ez órában, s a mi többet
ért ez ajkakról, mint gyöngédség és hízelgés, soha oly szenvedélyesen
forrók nem voltak csókjai, soha annyi ittas öröm nem sugárzott
szemeiből; soha-soha nem volt ily szép.
Rudolf háladatosan gondolt a német példabeszédre, mely szerint
szeretőknek czivódni kell, akkor annál jobban fogják szeretni egymást.
Azt hivé, hogy teljes mértékben élvezi a tegnap megkezdett harcz
győzedelmét s nagylelkű volt és ez édes órában nem akarta azt nejének
előhozni.
Midőn végre ittas volt az örömtől, s kezeit összefonva tartá Flóra
körül, mintha örökké ott akarná őt tartani, a szép hölgy szeliden
kifejlék karjaiból, s odahajolva vállára, fülébe sugá:
– Már most édes Rudolf, Isten veled. Kivánjunk egymásnak jó éjt.
Rudolf elbámult.
– Látod, nem vagyok oly könnyelmű, mint gondolod, nem vagyok gyönge, még
irányodban sem, pedig szeretlek és nem tiltja senki, hogy szeresselek.
Ezzel csókot vetett feléje kezével hálószobája ajtajából, s Rudolf
hallá, mint fordult kettőt a kulcs.
Ez már mégis több volt, mint elég arra, hogy az ember boszankodjék.
Rudolf legalább is tíz gombot leszaggatott öltönyéről lefekvéshez
készültében, s boszújában elővette Hugo Grotiust, olvasott belőle éjfél
utánig, akkor földhöz vágta Hugo Grotiust, mert egy betűt sem értett
abból, a mit olvasott. Egészen másutt járt az esze.
Ez másnap sajátszerű változatokkal ismét így folyt.
A hölgy kifogyhatatlan volt szeretetreméltóságában. Mint egy csábító
syrén hálózá körül férjét bűvös-bájos hízelgéssel, maga volt a jóság,
szelídség irányában, minden kegygyel elhalmozá, a mit egy nőtől kedvesen
vehetni, egész a hálószoba ajtajáig. Az ismét bezáródott előtte.
Ez az elképzelhető legkegyetlenebb kínzás, a mit emberen el lehet
követni. Ehez a kis menyecskéhez képest egy Caligula, egy Nero valóságos
philantrop!
– De hát meddig fog e vesztegzár tartani? kérdé végre egy napon Rudolf
kifakadva.
– Mindaddig, míg ön vissza nem vonja megalázó véleményét a nők felől.
Hisz az egy szóval megtörténhetnék. – De azon egy szó drága a
férfi-büszkeségnek. A hölgy-járom kedves lehet az igazi férfi előtt, s
ha neki úgy tetszik, ha önkényt teheti, miért ne hódolna a legkedvesebb,
a legszeretetreméltóbb zsarnokság előtt, de kényszerítve, meggyőzve,
nem, nem soha!
Ezt a szót, a kegyelemkérés, a meghódolás ezen szavát csak akkor mondaná
ki, ha már minden veszve volna.
De nem. Azért is ő fogja kényszeríteni nejét a meghódolásra. Ezeken a
magános álmatlan éjszakákon elég ideje volt a tervet kifőzni magában.
El fog távozni hazulról egy hétre. Nem mondja meg nejének, hogy hová?
Kárpáthyék most nagykun-madarasi kastélyukban vannak. E hetet ott fogja
tölteni.
Lehetetlen, hogy a fiatal nő szivesen ne lássa, udvarolni fog neki. A
sikertől nincs oka félni. Makacsabb női kedélyeken is diadalmaskodott ő
már, ha feltette magában, hogy győznie kell. Az öreg Kárpáthy nem
törődik az egészszel, ő örül neki, ha neje jól mulat. Nem kell hozzá
nagy bűvészet, hogy az élvezetsóvár nő kegyének valami jelével
megajándékozza. Többre azután nincs szüksége.
Csak egyszer valami bizonyítvány legyen kezében e nő gyöngesége felől,
hogy azt megmutathassa nejének, s elmondhassa neki: «lásd, ez azon nő, a
kinek erényeért jót állottál, a kiért képes voltál férjedre neheztelni,
őt szivedtől, a legnagyobb örömtől, a mit Isten benned adott neki,
visszatiltani. Ime csak egy szó, csak egy tekintet kellene még és azon
nő, kinek szivedet ajándékoztad, férjed intésének ellenére, képes volna
elrabolni tőled férjed szivét. Ugy-e, hogy gyönge a nő?»
E tervvel, e szándékkal fejében másnap útra készült. Ismét a
legnyájasabb, hízelgőbb arczczal, a legvalódibb, a legszeretőbb
szívdobogással búcsúzék el tőle Flóra. Nem volt az a szerelem tettetése,
hanem diadal a legforróbb szerelmen.
Rudolf fülébe súgá gyöngéden:
– Még most sincs közöttünk vége a harcznak?
– Föltétlen meghódolás, szólt Flóra, engesztelhetlen mosolylyal.
– Jó. Vége lesz, mire visszajövök. De akkor én dictálom a békét.
Flóra kétkedve rázta szép fejét, s össze-vissza csókolá férjét, s még
azután, hogy a hintóba felült is, utána futott, hogy megcsókolhassa és
azután kiállt az erkélyre és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a
kocsiból, s úgy integettek egymásnak istenhozzádot kendővel, kalappal.
Igy megy el hazulról egy becsületes férj, azon feltett szándékkal, hogy
a más feleségét elcsábítsa, csak azért, hogy ez által saját nejét
nyerhesse vissza.
Ha tudná, mit cselekszik?!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kárpáthyék a beigtatási nap óta madarasi kastélyukban tartózkodtak, az
öreg Kárpáthi neje kivánságának engedett, ki őt arra kérte, hogy ott
akar egy ideig lakni, bár az koránsem volt oly kedvére való hely, mint
Kárpátfalva.
Fanny távol akart lenni Szentirmától és Pestre sem kivánkozott többé, a
mióta meghallá Kecskereytől, hogy Szentirmayék is felmennek a télre.
Míg a Kárpátfalvára szokott látogatók ismét oda találtak Madarasra, az
alatt meglehetős magányban folytak a nő napjai.
Meg volt e magánynyal elégedve, s ha megmondjuk, hogy csaknem az egész
napot János úr közelében töltötte, bátran állíthatjuk, hogy ő sem
óhajtozott más társaság után.
Épen az újon rendezett angol kertben sétált János úr nejével. A szelid
őzikék ismerték már asszonyukat. Zsebjei mindig tele voltak czukros
mandulával; odamentek hozzá s tenyeréből evék az édes ajándékot s
kisérgették az úton alá s fel, a midőn egyszerre kocsizörgés hangzik az
országúton s Kárpáthy a kerítésen áttekintve fölkiált:
– Nini, ezek Szentirmayék lovai.
Fanny összerezzent. János érzé a rántást karján.
– El akartál esni?
– Egy csigára léptem, felele a nő és elhalaványult.
– Bohó te, hogy megijedtél tőle. – Tudtam, hogy Flóra fel fog itt is
keresni téged; oh nagyon szeret téged ez asszony. De ki is ne szeretne?
Csakhogy Fanny jól látta már messziről, hogy a hintóban, mely közelít,
nem nő ül, hanem férfi. Kárpáthy szemei gyöngék voltak. Lovat megismert
távolból is, de embert nem tudott megkülönböztetni.
– Jer, menjünk eléje, szólt nejéhez, a mint a hintó a parkba
becsavarodott.
Fanny állva maradt, mintha a földbe gyökerezett volna.
Tán jobb is leendett rá nézve, hogy rögtön egy szomorúfűzzé válhatott
volna ottan, mely ágaival oly csendesen sitteg-suttog, senki sem tudja,
mit?
– No jer hát barátnéd elé, sürgetőzék a jó öreg.
Fanny ijedten, tétova szemekkel tekinte rá.
– Hiszen nem Flóra jő, hebegé remegve.
– Hát ki más? kérdé János. Bárkit rajta kívül meglepett volna nejének e
szokatlan magaviselete, de ő nem tartott semmi igényt a gyanakodásra. –
Hát ki jön más?
– Ez Flóra férje, szólt Fanny, kezét kivonva férje karjából.
János kaczagni kezdett.
– Milyen bohó vagy te. Hisz azt is csak neked kell elfogadni, hiszen te
vagy az asszony a háznál.
E szóra hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy
elveszítse azt.
Egy szót sem szólt többé, megkeményíté szívét, arczát, s férje karján az
érkező elé sietett.
Mi a halálra itélt rab vérpadtóli félelme ahoz, a mit Kárpáthyné
keresztül érzett!
Saját lakában elfogadni azt, ki iránti szerelme már félőrültté tevé,
elfogadni őt egyedül, neje nélkül. Nyájasnak lenni hozzá, mert az illem,
a kötelesség úgy parancsolja. Tán mulattatni is? Mulattatni!
A kertből épen akkorra értek fel a kastély tornáczába, midőn Rudolf
hintaja az udvarra gördült. Az ifju főúr meglátva őket, oda sietett
hozzájok. Kárpáthy már messziről nyujtá elé kezét, melyet Rudolf
barátságosan megszorított.
– No – te is nyujtsd hát neki kezedet, szólt nejéhez János úr; hiszen
barátnéd férje, úgy nézesz rá, mintha soha sem láttad volna.
Fanny azt hivé, hogy a földnek kell alatta inogni s a vén palota,
oszlopaival és kőalakjaival tánczol, forog körülötte.
Érzé, hogy egy meleg kéz szorítása érinté kezét, önkénytelenül férje
vállára hajtá szédülő fejét.
Rudolf figyelmesen nézte őt, s különös fogalmai voltak e nőről; ő e
halványságot főlecsüggesztést, e fátyolozott pillantást mind kiszámított
kaczérságnak vette s azt hivé, könnyű munkája fog lenni.
A lépcsőkön felmenet közben elmondá Kárpáthynak ide jövetele okát.
Valami két megye közti határvillongásnak kelle rendbehozatni, a mi
eltarthatott több napokon keresztül.
Tehát a szenvedés nemcsak nehéz, hanem hosszú is lesz.
A délelőtti órákat a férfiak együtt tölték el s csak ebéd felett
találkozának ismét.
Kárpáthy maga is meg volt ütődve nejének halaványsága miatt. Az egész
asztal felett szótlan volt a hölgy.
Természetesen közönyös tárgyak felett folyt a beszéd. Rudolfnak kevés
alkalma volt egyenesen Kárpáthynéhoz szólhatni, bókokat pedig a férj
jelenlétében mondani egy nőnek nem gentleman-tréfa.
Ebéd után János úr rendesen aludni szokott, s már ez ő nála oly
mulhatatlan szokás volt, hogy valamennyi keleti potentát kedveért sem
hagyná el délutáni álmát.
– Te addig, öcsém, mulasd magadat kedved szerint, monda Rudolfnak, eredj
nőmhöz fecsegni, vagy ha okosabbnak tartod, használd könyvtáramat.
A választás nem volt nehéz.
Fanny az ebéd végeztével rögtön a kertbe távozott.
Hogy kérte, hogy könyörgött e nyájas, komor fáknak, e tarka színes
virágoknak, hogy vegyék el lelkének gondolatjait, adjanak más eszméket
neki! azt hivé, majd kedvencz virágai magukra vonják figyelmét, hogy ez
ismeretes bokrok eltakarják önlelke elől. Igy bolyongott egyes egyedül a
nélkül, hogy látna, hogy eszmélne valamire, nyomasztó súlya alatt
egyetlen be nem vallott, nem keresett gondolatnak, a midőn egyszerre
lépteket hall közeledni, s a mint föltekint, Rudolfot látja szemközt
jőni.
Ha véletlenül a kalitjából kiszabadult tigris jelent volna meg előtte,
az nem rettentené úgy meg.
Nem rejtőzhetett sehova előle. Bár legalább elébb látta volna meg, hogy
ideje leendett futni, futni előle, a merre lát. Most ime szemközt
állnak.
Az ifju nyájasan üdvözölve lép hozzá, s valami átalános tárgyon kezdődik
a beszéd; hogy e kert virágai mily csodaszépek, mintha úrnőjük
közellétét érzenék, s nem akarnának hátra maradni tőle.
– Én szeretem a virágokat, rebegé Fanny, minthogy valamit kellett rá
felelni.
– Hát még ha ismerős volna nagysád velök!
Fanny kérdőleg tekinte rá.
– Igen, ha ismerné nagysád a virágokat nemcsak névszerint, hanem azt az
egész sajátszerű ábrándvilágot, a mi a virágok életéhez van kötve.
Minden virágnak épen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és örömei,
fájdalma és szerelme, mint minekünk. A költők ábrándjai mindenikhez
saját jelentést, apró regéket kötöttek, a mik közt sok igen szép van. És
valóban sok érdekest találni a virágok eszményi életében.
Itt egy irist szakasztott le Rudolf az útfélről.
– Ime, itt egy boldog család. Három férj és három nő; mindenik férj
szorosan nője mellett, együtt kinyílnak, együtt elhervadnak, egyik sem
lehet csapodár. Ez a virágok boldogsága. Ezek itt mind boldog
szerelmesek.
Ezzel elveté az irist s egy amarantot szakasztott le Rudolf.
– Ezek itt aristocraták. A felső emeletben a férj, az alsóban a nő; úri
házas élet. Hanem azért a virág hamvasbársony színe mutatja, hogy élete
boldog.
Itt megdörzsölé Rudolf az amarantot s számtalan apró fekete mag hullott
tenyerébe abból.
– Olyan fekete, mint a gyöngy, mondta Rudolf.
– Mint a gyöngy, rebegé utána Fanny, igen természetesnek találva, hogy
azt az ifju kezéből az ő kezébe kellett áttölteni, mert elszórni kár
lett volna. Nem volt az az igaz gyöngye a két Indiának, a melyért ő ez
apró fekete gyöngyöket kicserélte volna.
Rudolf elhajítja az amarantot.
Fanny utána tekinte az elhajított virágnak, mintha meg akarná magának
jegyezni, hogy hová esett az?
– Most tekintse nagysád ezt a két jávort egymás mellett. Milyen két
pompás szálfa. Az egyik világosabb zöldnek tetszik, mint a másik; az
azért van, mert az a nő: a sötét a hím, a nőt világosabb zölddé teszik a
gazdag tobozfürtök, mikkel behintve látszik lenni. Ezek is boldog
szeretők; de most tekintsen amoda távol, ott is áll egy magányos
jávorfa. Lombozata milyen sárga. Szegény. Ő nem találja férjét. Valami
kegyetlen kertész egy diófa mellé ülteté, s az neki nem párja, milyen
halavány, milyen sárga, szegény.
Oh ha tudná, minő kegyetlen kínzást követ el e szegény asszony szívén,
midőn e tréfás meséket mondja.
– Lám, ez a virágok boldogtalan szerelme. De Istenem, ön oly halavány,
valami baja van?
– Semmi, semmi, uram, szólt Fanny, néha szédülök, s azzal kezét minden
tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.
Rudolf azt hivé, hogy érti. Pedig nem értette.
A kétségbeesés volt ez, mely az oroszlánnak martalékul vetett ölebecskét
kényszeríti, hogy félelmes ellenével játszani kezdjen.
Odasímult hozzá és karját karjába ölté; hogy ha meg akar szakadni a
szíve, hát csak szakadjon meg.
Az az őrjöngő vágy ez, a mit érez valaki, midőn magas toronyból
alátekint, s úgy szeretne leugrani, s alant összezúzni magát.
Majd a gazdagon ellátott üvegházhoz értek, melyben épen akkor nyilt egy
gyönyörű hófehér dahlia, alig észrevehető rózsaszín lehellettel belső
szirmain. Ez még akkor nagy ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek
találta a példányt, s bizonyítá, miszerint szebbet ez ideig csak
Schönbrunnban látott.
S beszéltek ismét apró közönyös tárgyakról és sétáltak alá s fel a
kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte e nőt, és a nő azt hivé,
hogy már vétkezett annyit, a mennyi elég arra, hogy örökre el legyen
itélve.
Ki előtt? A világ előtt? Nem. Férje, vagy Rudolf neje előtt sem. De
önmaga előtt. Hiszen csak karöltve sétált Rudolffal egy hosszú óráig, s
azalatt beszéltek jelentéktelen, tréfás, közönyös dolgokat. Oh de ő
vétkes boldogságot érze szívében ez alatt! És mit használ neki, hogy
senki sem tudja, ha ő maga érzi, hogy e boldogság lopott kincs! Mit
használ neki, ha az, ki meglopatott, nem tudja annak értékét, de az ő
szívét annál nehezebben nyomja az!
Végre fölmentek ismét a kastélyba.
Fanny férjével hagyá egy perczre vendégét. Csak egy perczre; nem
tetszett az hosszabbnak egy pillanatnál, azután késő estig együtt maradt
velök.
Rudolf, midőn aludni ment, hálóterme előszobájában egy virágbokrétát
talált az asztalon, díszes chinai virágedényben, melyben egyszerre
észrevevé legfelül az egyetlen gyönyörű dahliát.
Azt hivé, hogy érti.
Másnap ismét egész délig el voltak foglalva a férfiak úgynevezett
hivatalos ügyekkel. Terveket készítettek, vitáztak országos intézmények
felől, untatták egymást politikai okoskodásokkal, ki gondolt volna a
nőre?
Délután esős idő keletkezett, a miből az a kettős baj támadt, hogy János
úr kétszer oly álmos volt, mint egyébkor, Fannynak pedig nem lehetett a
kertbe menekülni a hol a szabad ég oltalma jobban megőrzé a rettegett
veszélytől.
Láz volt az, a mit érzett, minden idegeiben. Tudta, észrevette, hogy e
férfi, kit a nélkül is oly őrülten imád, azt akarja, hogy őt szeresse.
Ha játék ez tőle, úgy az rettentő játék, és ha való, akkor még rémítőbb.
Koczogás az ajtón, alig ér rá kimondani, hogy: «szabad», midőn Rudolf
már szobájába lép.
Fanny nem halavány most, hanem lángtól égnek arczai, Rudolfot meglátva,
felszökik nyugvó fektéből, s zavarodottan bocsánatot kérve, hogy rögtön
vissza fog térni, kéri, hogy addig foglaljon helyet és maga addig kifut
a szobából. Társalkodónéját akarja szólítani. Három-négy szobán
keresztül megy, sehol sem talál senkit. Isten tudja, hová lettek
valamennyien? Egy cselédje sincs közel. Ezen nyugtalanító tudattal
kénytelen visszatérni.
Rudolf azon perczben, melyben visszatért, észrevette, miszerint Fanny
egy könyvet, melyből eddig olvasott, hirtelen félretett s zsebkendőjét
rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.
Rudolfnak érdekében volt egy mélyebb pillantást vethetni e nő jellemébe
s tudnia kellett, minő könyv lehetett, melyet úgy iparkodik elrejteni?
Ezek a hypocrita nők a moderne jeunesset és a nouvelle Messalinet
olvassák, s szeretnek mellette szigorúaknak látszani.
Felemelé a könyvről a zsebkendőt s felnyitá a könyvet. Az egy imakönyv
volt. S a mint a könyv magától szétnyilt két helyen, két lenyomott virág
látszott meg annak lapjai között, – az iris és az amarant…
Rudolf egyszerre elkomolyodott. Szíve elszorult. Csak most gondolt rá,
hogy minő játékba kezdett.
E két virág ugyanazonsága annyira megzavarta és elvonta figyelmét, hogy
csak akkor vevé észre a visszatérő hölgyet, midőn az lázasan remegve
előtte állt.
Mind a ketten visszadöbbentek egymástól.
A titok el volt árulva. És a kié volt, ép úgy megijedt attól, mint a kié
lett.
Rudolf szótlanul tekinte a nőre, s ez vissza rá. Oly szép, oly
bűvös-bájos szép volt ez asszony néma fájdalmában, a mint lassan,
öntudatlanul összekulcsolá kezeit és keblére szorítá, hogy könyei
kitörését erőszakkal fojtsa vissza.
Rudolf elfeledé szerepét s megindulva rebegé:
– Én Istenem.
Most már valóban érte mindent.
A szánalom e hangjára megtört az erőszak, melylyel Fanny könyeit
visszatartá, s elkezdtek azok szép arczain végig omlani, míg ő maga egy
karszékbe rogyott.
Rudolf érzékenyen szólt hozzá, megfogta szép kezét gyöngéden.
– Miért sír ön?
Pedig tudta jól, hogy miért sír.
– Miért jött ön ide? kérdé szenvedélytől reszkető hangon a hölgy, magát
nem tartóztatva többé. Mikor én naponkint azon imádkoztam Istenhez, hogy
önt soha se lássam meg többet, mikor én kerültem azt a helyet, a hol
önnel találkozhatom, miért kellett önnek keresni fel engem? El vagyok
veszve, mert elhagyott az Isten. Egész életemben nem volt férfi képe
szívemben, csak az öné. De el volt az temetve jól. Miért kellett azt
újra felidézni? Nem látta ön, hogy futottam mindenütt ön elől, a hol
megjelent? Nem az ön karjai tartottak-e fel, hogy a halálba ne fussak,
midőn ismét találkozánk? Ah, már én akkor sokat szenvedtem ön miatt. Oh,
miért kellett önnek ide jőni, hogy lásson kétségbeesve, nyomorultan.
Nyomorultan.
És kezeibe rejté arczát és sírt.
Rudolf nagyon megbánta, a mit cselekvék.
Fanny kis idő mulva vevé kendőjét az úgy is leleplezett imakönyvről s
megtörülve könyes szemeit, megszilárdult hangon szólt:
– Most mit használ önnek tudni, hogy egy esztelen nő a kétségbeeséssel
küzd, midőn önre gondol? Boldogabb lesz-e ön ez által? Én boldogtalanabb
lettem, mert most már a gondolattól is meg kell tiltanom magamat, mely
önt elém hozza.
Oh mint fájt az ifjú lelke, mint fájt neki az, hogy egy ily szívet meg
kellett sebzenie!
Mit mondhatott volna neki! Micsoda szava van itt a vigasztalásnak?
Tehetett-e egyebet, mint hogy kezét nyujtá neki s engedé, hogy azt
könyeivel, csókjaival halmozza? engedé, hogy a szenvedély
kétségbeesésében keblére omoljon s zokogva, fuldokolva ölelje át,
mondhatlan kín és mondhatlan gyönyör között?
És midőn kisírta magát keblén, elcsöndesült a nő, elhagyta a zokogást és
suttogó, de szilárd szóval mondta:
– Én most esküszöm önnek azon Istenre, a ki itélni fog fölöttem
bűneimért, hogy ha még egyszer meglátom önt, azon óra halálom órája
lesz. Azért kerüljön engemet, ha szán. Nem szerelmet, csak szánalmat
koldulok. Valahogy el tudok veszni majd idővel.
Rudolf szép szemeit könyek ékesíték. Szegény asszony megérdemelte volna,
hogy boldog legyen. Csak egy perczig volt boldog életében. Midőn zokogva
az ő keblén függött.
Már most akármilyen hosszú lehet az élet.
Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva, hogy Kárpáthy felébredjen, búcsút
vőn attól, s visszautazott Szentirmára.
Nagyon szomorú és megilletődött volt az egész úton.
Mindig azon szegény nő könyeit érzé kezein, arczán, szívében égni,
mindig az ő zokogó szavai hangzottak fülébe, lelkébe. Egész hazáig.
Otthon a vidám, eleven, kedves nő futott eléje, s édes csókjaival
letörlé a keserű könyek nyomát.
– Ah te Madarason voltál! szólt csintalanul csevegve Flóra. Nekem
megsúgta a kis ujjam, hogy te kémkedni jársz. Nos, mit tanultál?
– Neked igazad van, szólt gyöngéden Rudolf. A nők nem gyöngék.
– No akkor szent a béke. – Mit izent Fanny?
– Légy jó e nőhöz, mert e nő nagyon, nagyon boldogtalan.
Flóra öröme határtalan volt, s azt a kis felleget, a mit férje homlokán
észrevett, nem sokára elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság
özönében úszott; de a legboldogabb óra örömei közt is mindig érzeni
vélte arczán és szívében azokat az égető könyeket, s fülében, lelkében
hangzottak a szavak, miket nem birt elfeledni többé.
Flóra okos lelke vett-e észre, sejtett-e valaha e titokból valamit?
Angyalarcza azt nem mutatta soha…