A beigtatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné
Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a
főispáni szállás.
Szentirmay ugyan azt kivánta, hogy beigtatása a lehető legkisebb
pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta,
hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály,
egy-egy pompás díszmenetre ezreket és pedig nagyon sok ezreket pazarolt,
s a mellett, hogy ex nobili officio viselte a hivatalt, még vagyoni
állapotát is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség
banderiumai jelszavas zászlóikkal, főbiráktól vezetve, a tizenkét nemes
ifjú, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó
mellett, a tömérdek népség, mely utczákat és háztetőket ellepett és a
díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek, nyusztprémes,
bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyujtottak a bámuló
szemeknek.
A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló
menetet, köztük Kárpáthyné is.
Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arczok közül, annyira más alakot
adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az
ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.
Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas
daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban s szép nemes
arczán valódi megilletődés látszott. A merre jött, hangos éljenkiáltás
hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült,
hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye
legfőbb tisztviselőjéül. A ki soha sem látta is, rá kellett ismernie ez
arczról. Egy ó-kori hős mintája lehetett az, minőnek képzeljük azon
hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni
összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, ótalma a népnek és
szerelme a nőnek.
Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!
A menet keresztülvonúl a megyeház kapuján, félóra mulva a nagy
gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a
hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára
a szív akar kiugrani. – Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb
lett volna őt nem látni így és nem hallani. Most már nemcsak szereti,
hanem imádja!
Ime azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a
gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden
arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy
jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre az új férfiút, csak
később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni
rá, hogy találkozott már valahol e ránézve kellemetlen arczczal. – Ez
Kecskerey úr…
Vajjon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott
fáradni sehova.
Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit
összezavará s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá,
hogy annak szemei folyton ő rajta függnek.
A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett,
innen a varázs-gyorsasággal tánczteremmé alakított gyűlésterembe mentek
vissza a vendégek.
Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb
delnői.
Rudolf nyitá meg a tánczot herczeg **néval, a kit a hölgyek közt
tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban tánczolt a
delnőkkel.
Fanny reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni.
Szentirmaynét épen elvitte valamelyik ifju lovag egy körfordulóra s ő
egyedül ült ott.
Rudolf udvariasan járult eléje s délczeg meghajtással hívta őt fel a
tánczra.
Oh mi szép volt!
Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf félig hozzá hajolva
nyujtá neki kezét.
Szegény nő, alig bírta e nehány szót kimondani:
– Nem szabad tánczolnom, uram. Nagy beteg voltam…
El kelle hinni, a mit mondott, hisz olyan halavány volt e perczben, mint
a kit a sírba tesznek.
Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet
szerencséje s azzal hátrahuzódott.
Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még
mindig előtte áll… Végre sokára föltekinte, s a kire szemei estek, az
Kecskerey úr volt.
– Mint a karmelhegyi Madonna! szólt a derék chevalier, chaupeau-basjával
köszöntve s bizalmasan lépett hozzá közelebb.
Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el
kelle rejtenie lelkét, s hideg mosolylyal fogadá az üdvözletet és úgy
tett, mintha nem félne tőle.
– A milyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem tánczol,
ép oly nagy nyereség ez nekem, ki szintén nem tánczolok, – monda a
bajnok, impertinens hizelgéssel s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné
mellett s frakkja mellényét kétfelé csapta és egyik lábát a kezébe
vette. Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?
– Jó hallgató vagyok.
– E napokban egy örömhír villanyozta fel fővárosunkat, mely mindenkit
boldoggá tett, a ki hallá.
– És az?
– És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.
– Még nem bizonyos.
– E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy
nem sietne teljesítni neje óhajtását?
– Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.
(Az asszony titkolózik, gondolá Kecskerey, hisz pesti palotájukat
egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)
– Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti salonok, igen
elegans kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz
Gergely gróf, anyjával együtt, az ifju Darvay Jenő, a szabadelvű párt
bálványa, a deli Csendey Rezső és a genialis kalandhős Kiss Miska…
Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek
közül. (Ezeket mind tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá
nézve. Mondjunk neki valakit, a kiről még magunk sem tudjuk, hogy
feljön-e?)
– Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn
fogja tölteni a telet szép nejével.
Hah! Meglátszott a hatás? El birta-e titkolni a szúrás fájdalmát, a mit
e perczben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:
– Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.
Azzal fölkelt helyéből, a táncznak vége volt, az odasiető Flóra karjára
ölté barátnéját és sétálni indultak a teremben.
Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon és okoskodott.
(– Miért volt oly nehéz lélekzete, midőn azt mondá: «én nem hiszem, hogy
Pestre menjünk?»)
Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s
karjába ölté karját, s mint a kik legjobb barátok, sétált vele
kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.
Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a
legfigyelemreméltóbb renomméeval biró egyéniségnek tartatott a magasabb
körökben s vele bárminemű viszonyban állani mindig igen convenant
állapotnak tartaték.
(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de
nincs elég bátorságom a purismust annyira vinni, hogy a salon-jargon
számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)
A derék lovag (Kecskerey úr) épen egy csillár alá vezette Rudolfot, már
nem tudom azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két
fiatal delnő, a bál királynői, karöltve sétáltak el előttük; milyen szép
volt mindakettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az
jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?
– Minő két asszony! szólt Kecskerey elragadtatással. Kinek adná most
Eris almáját a nyomorult mythológiai Páris, ha e két istennő közül
kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! nem,
rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a
világot, mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes
szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.
– Nőm szebb… felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.
– Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd
angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, a
mi szellemes férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.
– No, no: én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem,
hogy Kárpáthyné igen szép asszony, s lehetnek ízlések, melyek szerint ő
a szépség eszménye.
– Valóban: például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben
elvitatni, hogy Helena vagy Ninon de l’Enclos óta születhetett nálánál
szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát.
Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.
– Hogyan érted azt? szólt megütközve Rudolf.
Kecskerey kedélyesen felkaczagott.
– Ma foi, ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás
fiatal hölgyekre elkölteni valamit.
– De azt is tudom, a mi Abellinoval történt, midőn hatszáz forintot
játszott valahogy a leány kezébe s ez azt oly modorban vágta arczához,
mely testvérek között is fölér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem,
mert párbaj lett belőle s Abellino ellenének én voltam a segédje.
– Ah ça, ez igaz. Hanem tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos
öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, a mit azután
hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha
Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt
közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra s édes anyjának, a
derék Mayernénak, meg is igérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer
forintját, meghallgatja, a midőn a szerencsés véletlen azt az ötletet
súgta az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, a mit ő kétségtelenül
öcscse iránti bosszúból meg is tett s a leány tudott választani a két
ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok
semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy
azért épen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk
másikunk szerencsét?
Rudolfhoz e perczben több ismerős érkezett, kikhez csatlakozva, elvált
Kecskereytől. De e percztől fogva valami szokatlan kedélyborongás
látszott meg arczán s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen
Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig
lelkét. Mindig arra gondolt:
– Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.
És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey ez estve legalább
ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az
egész társaság fogja tudni s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon
asszonynyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmaskodni.
Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett még egyszer oly szép, mint
volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott,
bálványozott nejére: és e gondolat felháborította.
Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan
jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt s nem gondolt
reá, hogy azon emlékekkel, mik annak multjához vannak ragadva, magát
fogja elszennyezni.
Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül
rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, a mit mondott, helytáll.
A mi rosszat valakiről beszél, az soha sem hazugság, ő álhíreket nem
költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát
mindenkinek.
Alig várta, hogy a tánczvigalomnak vége legyen, a mi meg is történt,
mindjárt éjfél után, a mikor egy pár jól berúgott nemes atyafinak eszébe
jutott kirugtatni a középre s eljárni a kállai kettőst, melyre a
finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a tánczteremből; lassankint minden
hölgy eltávozott s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel,
kivígadni magát kivilágos kivirradtig.
Rudolf sietett nejét fölkeresni. Cselédjei mondák, hogy már
hálószobájába távozott, Bekoczogtatott, s szavát hallatva,
bebocsáttaték.
Flóra még egészen báli öltönyben volt. Szobaleánya hajfürtei
kibontásával fáradott.
– Szabad egy szóra bejönnöm? Kérdé Rudolf, megállva az ajtóban, s
bekukucskálva rajta.
A legszeretetreméltóbb mosolygás biztosítá az engedély felől.
A szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott.
– Nem volnék én e munkára alkalmas? kérdé Rudolf.
Flóra szelíden mosolygott s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik,
miután lesz, a ki helyettesíteni fogja.
Kedves előjogok, mik a férjnek vannak megengedve.
E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e
gyönyörű termetet átölelje és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt
ölébe ne vonja, s egy forró szerető csókot ne nyomjon mosolygó arczára?
– Ah, megálljon ön, szólt hirtelen Flóra, kibontakozva az ölelő karok
közől, tudja-e ön, hogy én önre haragszom?
Az mindenesetre igen szeretetreméltó volt a kedves nőtől, hogy előbb
meghagyta magát csókolni s csak azután jutott eszébe, hogy haragszik.
– Szabad tudnom, hogy mit vétettem?
– Ön ma nagyon udvariatlan volt irántam. Egész este arra sem
érdemesített, hogy hozzám szóljon, én mindig készakarva arra jártam, a
hol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem mellette, és a ki engem észre
nem vett, az Rudolf volt.
Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét
s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt,
hogy ismét mellé üljön a pamlagra.
– Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elménczséget
mondani?
– Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közőlök egy
párt hallanom?
– Például azt, hogy mióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is
tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem,
nem! azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba
veszszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.
Ezeket mondva, bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére s
merészen, daczosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor
össze-vissza csókolá arczát, ajkait és szemeit, a mennyi elég volt annak
bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet
sem félnek tőle.
Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál
hitelesebbé.
Rudolf mindent elfeledett, a miért jött és nem bánta volna, ha soha vége
nem szakad e czáfolatoknak.
– De tréfán kívül, Rudolf, szólt Flóra, félresimítva hajfürteit arczából
s iparkodva igen komolyan beszélni.
– Hát ez csak tréfa volt? vágott közbe Rudolf, közelebb vonva magához
nejét.
– Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?
– Majd holnap.
– Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom s azt mondják, hogy
ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem
engesztelnél.
– Engedd jóvá tenni bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három
napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak
a megbántott fél fogja viselni.
– Ah Rudolf, ne mondj olyan rossz élczeket, ez rossz élcz volt. De jó
élczeket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy
magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?
– Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.
Mást akart mondani, de rajta kapták.
– Ah, ez nem megy barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni?
Ezzel a tiszta, őszinte arczczal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó
szemekkel? És én előttem akarsz te hazudni, a ki lelket cseréltem veled?
Az nem lehet, mondj nekem igazat.
Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint azt felelte:
– Ne beszéljünk ma erről.
– Miért ne?
– Hosszú volna.
– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó
éjszakát kedves Rudolf. Ha aludni megy, küldje be szobaleányomat.
Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát s egész komolyan úgy tett,
mintha el akarna menni.
Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.
– No maradj hát, hiszen csak tréfáltam, szólt, enyelegve állván útját a
távozónak. Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem
is tréfálhat veled.
– Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég
komoly.
– No igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én
kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide;
játszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.
– Lássuk, szólt Rudolf, kényelmesen végig dűlve a pamlagon, s fejét
Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.
– Te mendemondákat hallottál?
– Olyasmit.
– Ki felől?
– Oh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki.
E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.
– Én rólam?
– Ahoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt
költhessen.
– De kiről hát?
– Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy
megmondjam; hanem azután még sem akartalak vele zavarni; s magad légy
tanúm, hogy csak szigorú inquisitióra álltam elő vele. Nekem nem
tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban
vagy.
– Ah!… Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet
várt volna, csak ezt nem… Ez valóban meglepő! Más férj legalább csak
férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet
félteni.
– Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, a mit érezek
irántad, s azt akarom, hogy mindenki, a ki lát, a ki ismer, úgy imádjon,
úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni
senki.
– S adok-e az ellenkezőre okot?
– Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben
álló asszony.
– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt
mondanád, hogy nincs a világon szánalomraméltóbb asszony nálánál.
– Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt
ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt
ő igen könnyelmű nőnek tartatik.
– A világ igazságtalan.
– Talán nem egészen. E nő multjában sok van, a mi ez itéletet igazolja.
– De jelenében még több, a mi megczáfolja. E nő jelleme
tiszteletreméltó.
Rudolf nyájasan símogatá meg hitvese fejét.
– Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz és nem is fogsz
érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre
nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.
– Oh ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, hogy
Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól,
hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg.
Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is
tudom, hogy a míg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem
meri elitélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé,
elégedetté tesz!
– S hátha magával talál rántani?
– Ezt nem értem.
– Ha azt fogják rólad is mondani, a mit ő róla, hogy könnyelmű, hogy
gyönge nő vagy?
– Ok nélkül?
– Nem ok nélkül. Ő egy csoport üreslelkű ember környezetében él, kik
bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által
ugyanazokkal jösz mindennap érintkezésbe.
– Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.
– Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthinévali
barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak
tartani.
– Engem? könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? ismétlé Flóra, láthatólag
sértett önérzettel. Azután vállat vont. Bánom is én. Inkább legyen az
egész világ igazságtalan én irántam, mint én legyek igazságtalan egy
emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ
te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te
ne tarts annak; a többivel nem törődöm.
– S ha én is annak tartanálak?
Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.
– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?
– Komolyan.
Flóra egy perczig gondolkozott, azután határozottan mondta:
– Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű,
nem vagyok gyönge, – még irányodban sem vagyok gyönge.
Azzal a csengetyű zsinórjához lépett s azt háromszor hevesen megrántá.
A szobaleány bejött.
– Netti, ön ide benn fog nálam aludni.
Rudolf a legnagyobb meglepetéssel tekinte nejére.
– Ez számkivetés?
– Az.
– Soká fog tartani?
– Mindaddig, a míg ön e szavát vissza nem vonja.
Rudolf mosolyogva csókolt kezet és szobájába távozott.
Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az
egész Kárpáthy atyafiságot, a mely oka ennek a rossz mulatságnak.
Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.
Az a gondolat, hogy ő most egy könnyedén kimondott szó miatt egyedül
hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a
legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette
magányát.
Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy
visszatérjen bocsánatot kérve és elismerje, s keze irását adja róla,
hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz
soha gyönge, könnyelmű asszony; – de mégis visszatartá a férfiui
önérzet.
Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.
Meg kell mutatnia, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem
kevesebb.
Holnap bizonyosan ő lesz az első, a ki megtöri a kontumácziát.
Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is
fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.
Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt
hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre ő róla
álmodott, látta, beszélt, sétált és tánczolt vele… Hogy szidta magában,
mikor felébredt!
Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt
álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy
elmondja neki: te engem gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én
téged oly régen és oly nagyon szeretlek!