Kárpáthyné megigérte barátnéjának, hogy férje beigtatási ünnepélyén a
háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az
övéit az agarász-egylet gyűlése előtt.
Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot
találhasson, mely miatt ez igéretétől fel legyen szabadítva? Egy sem
volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is
panaszkodhatott.
El kellett szánnia magát.
El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna
oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki
kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye
tetőpontján, mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi
egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett
nyujtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e
férfiuval és annak nejével szemtől szembe kell majd állania s tűrni,
hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd
kitüntetést, a mivel azok majd elhalmozzák és az alatt mosolygó arczot
mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könyezni a
szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy
sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, a mit érez.
Oh mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel
nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.
A mitől félt, a mitől rettegett, megtörtént.
Flóra nem feledkezett el igéretéről; már az ünnepély előtt két héttel
írt barátnőjének, figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.
Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet
keresztül szenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között.
Oh milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen
keserű!
A mely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion
kisasszony felpakoltatott és útra készült.
Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.
– Átvonulok kőhalmi jószágocskámra s iparkodom e néhány napot lehetőleg
kellemessé tenni reám nézve.
– De hát miért megy el épen az ünnepély elől?
– Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, a mikre nem köszönné
meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz
mindhármunkra nézve, vagy is helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.
E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.
Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli
Marion eltávozását.
Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját, őszinte, szép arczán
félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta.
Rudolf is udvarias volt és szíves irányában, – de egyéb semmi. Örömmel
látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről
gondoskodjék, de legkevésbbé sem volt általa érdekelve.
Valóban Fanny sokkal kevésbbé találta veszélyesnek helyzetét, mint
gondolá. A férfi-ideálok rendesen sokat vesztenek házi körükben a
nimbusból melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket
fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel
vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem
fejezett toilettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték,
tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró
szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat
mindig abban a positurában, a miben arczképeiket látni a műkirakatokban.
Nőknél az egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép
legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a
férfi legkevésbbé csábító otthon.
Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor
kötelességévé teszi magának: nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre
pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas
politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbiró,
notárius, esküdt és fiscalis jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem
lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és
tanúlságos eszmékkel.
Egy szóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt
volt, mint minőnek a távolból hitte azt s nyugodtabban látta Rudolfot
szemével, mint látni szokta lelkével.
Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset
szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghirhedettebb
költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a
napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi
embernek látszani, a kin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény
volt Kárpáthynéra nézve.
Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, a hogy soha sem
remélte volna.
Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője
előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy
hypocrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy
férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj
érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni, olyan gyöngeség, a
mely ritkán talál méltánylatra.
Igy Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban
töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak
a székvárosba, honnan csak a beigtatás előtti napon tért vissza.
A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő
ünnepélyre. A mit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak.
Fanny kezdi helyzetét napról-napra természetesebbnek találni s többé nem
volt előtte oly képtelenség szivviszonyainak összeegyeztetése, hisz az
élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, a mit a
képzelet, a költői logika képtelenségnek czímez.