Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az
országgyűlésnek, a juratusok fekete atilláikkal és csörömpölő
kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri
előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltüntek a népes utczákról; a
házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a
kereskedők visszarendelék nagyreményre készült divatkelméiket, a
kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány
benszülött és benvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ott
maradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran
ki lehetett jönni az utczára, nem kellett félni az embernek, hogy ott
valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem
verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tizen,
huszan széltében karonfogva mentek végig az utczán, elfogva azt az egyik
szélétől a másikig s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a
csengetyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a
fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé
remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával feltalálják gyújtani a
várost; egy szóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes,
békességes alakját, s a lyceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét
háttérbe szorított reputaciójokhoz jutni.
Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi
boltosok. Megemlegették először azért: mert a mi szemnek és szívnek
tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a
legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el
nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új
ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért,
mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó
kedvéért, hanem a kereskedőt teremté Isten a vevők szolgálatára; tehát
ha ő vásárolni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az
eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, a mit ő beszél.
Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni – s ki
ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét
fél Magyarországon? – már akkor nagy agiója volt egy-egy boltosinasnak,
a ki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generosus Nábob saját
nyelvén s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy
úrnak egy «aláz’ szolgáját» köszönjön, a mi egyébiránt szokatlan fülek
előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: «alle sollen geigen».
Ilyen formán nyakra-főre minden boltos férfi iparkodott felfedezni
magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó
atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha
majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni
fogják, ki beszél magyarul és annál vásárolnak; minélfogva siettek
nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe
Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel
járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében
feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával
egy társulat életbeléptetését fogja indítványozni, melynek tagjai
különösen kötelezik magukat: soha senkivel, a kitől valamit vesznek,
semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat
az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza
beszélhetünk diákul és németül, mint a mely két idioma volt a
legszokásosabb az akkori társalgásokban; és az erélyesség sokkal több
czélt fog elérni, mint holmi eredménytelen decretumok, hogy a horvátok
tanuljanak magyarul.
Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett
nejével visszautazék Kárpátfalvára.
Fanny elhagyá rokonait s midőn elvált tőlök, azt látszék érezni, hogy
örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két
derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul
iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mindakettő, de
az nem illett. Most örülni kellett volna. – A leány nagy szerencsét
csinált.
Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének és alig birta
e szót elrebegni:
– Szeressen engemet.
– Mindig szerettelek, mondá Teréz, és szemei égni látszottak, hogy
könyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott állt
közel, mit gondolhatott volna?
– No Boltay mester, mondá a Nábob, megrázva az érdemes férfiu kezét,
remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már
voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni
engem Kárpátfalván.
A kézműves elvörösödött. A Nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos
embernek is van saját büszkesége.
– Köszönöm uram, felele. Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.
– Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiu az,
arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?
Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:
– Barna Sándor.
És akkor akarata ellen két nagy könycsepp jelent meg szemében s
csendesen végig gördült erős napbarnította orczáján. A mire aztán Teréz
szemeiben is megeredt a sírás s Fanny halványabb lett a falnál.
– Hát majd egyszer télen, jó Boltay, folytatá Kárpáthy. Ha tetszik
feljövök magam és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?
– Nem, uram. Sajnálom az állatokat.
– No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak
eljön megnézni, nem érte-e valami baj? hogy van megelégedve sorsával?
Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog
engemet tűrhetni.
Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá
semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé magát, hogy szinte nagyot
lélekzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló utihintóba ültek s
Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak s a
hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.
Alig mult egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.
A fiatal nő jó kedvvel iparkodott irni, szeretet, jó szív látszott
minden sorban, leirta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr
körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál
magából, hogy őt megnevettesse, Kis Miskát, a szilajkedvű jó fiut, ki
mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg
czopfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a
legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén
bohóczot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János
urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal
menyecskét mulattassák, neki jó kedvet, örömet, szórakozást szerezzenek,
a mi meglehetősen sikerül is nekik.
(Jó kedv, öröm, szórakozás…
Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben).
Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.
Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei
után, melyet unokaöcscse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a
közügyeknek használni akar.
Alapítványokat tesz a köziskolákban, – sokszor eljár a szomszéd
Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki
által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét,
minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól, örökváltság útján, s más
magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen,
töltéseken, tudós társaságon, szinházon, lóversenyen töri a fejét, az
esztendő nagyobb részét Pesten tölti s biztatja a többi főurakat is,
hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű
palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább
szépíti, emeli a várost. Az ő nála összejövő urak csaknem mindegyike tud
egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni: többek között
emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, a ki azt ajánlotta, hogy egy
magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, a mi 60
ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga
ezalatt miből él? azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik
barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr s azóta
gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a
tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére
ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, a kikkel közlötte, oly
közérdekűnek találtak, hogy e fölötti örömében János úr minden fogalmat
fölülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságban.
Ez egy agarász-egylet létrehozatala.
Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben? épen oly kevéssé, mint a
többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben,
akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közől
mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről
beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra
boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van
hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat
megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat irnak, s nagyszerű
mulatságokkal végzendik az egészet.
Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb
üdvözleteknek alig várja a perczet Fanny, melyben kedves rokonait
ölelhesse s ezzel bezárja a levelet.
Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs
senkije, a ki előtt azt elmondhassa.
Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani
bohóságok közől.
János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz
a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy
a menyecske semmi megbotránkozni valót ne találjon, mire nézve teljesen
felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében a mit jónak és
üdvösségesnek lát.
A derék ősz férfiu, a mint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva
egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely
János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára
ismerni.
A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő paraszt leányok
hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába.
Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a
gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.
A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják
az úrhölgyet és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban
ne vegyenek.
A fiscalisnak három napi határidő engedtetett, mely idő alatt arczát és
kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyuttal az is tudtára adatván,
hogy ha egyszer foghagymát-evett állapotban fog találtatni, menten
nyugdíjaztatik.
Marczi feleségestül berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos
asszony kocsisává, neje pedig komornájává igtattatván; a legszelidebb
szürkék közől kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből
hátas paripának, s rábízta Marczira, hogy az mind olyan jámbor legyen,
mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes
hölgyet.
Ő maga saját személyében fölmene Pestre, ott elegans hintókat, divatos
bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívül húzott
kordovány csizmában járt s meszelt falú, zsúrolt padolatú szobában
lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen sajátító
felfogása volt az úri teremnek elrendezésében, hogy a kárpátfalvi
kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyilt tekintettel
a helység felé s oldalablakaival az angol kertnek fordulva, maga sem
ismert volna magára az átváltozás után.
A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva,
kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly
ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E
buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi frescofestményeken
levő hamis isteneket és istenasszonyokat is persvadeálta, hogy viseljék
magukat tisztességesebben s legalább egy kötényt festetett a pongyola
grátiáknak s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyeggel kivánt
kedveskedni.
Mindent, a mi botrányos, mindent, a mi illetlen, avagy régibb botrányos
kalandokra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított: az angol kertből a
titkos buvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint
leromboltattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából téli kert lett s
a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi muzeum
alakult fürdőteremmé.
A nagy ivószobából kihordatott mindent, a mi egykori tivornyákra
emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófaasztal kivándoroltak s
elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye,
melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult
apró czellák, mik egy hosszú folyosóról nyiltak, áttörettek s lett
valamennyiből egy hosszú terem, nőcselédek számára. Nem jöhetett elő
eset, hogy valaki az ifju nő előtt elmondhassa: itt ezen a helyen volt
János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit. Minden nyom el volt
törölve.
Sőt még a kert mögött lévő lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki
elmondhassa a nőnek: ime ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy
János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett s ittas vendégei
gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás
ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy
a leányok közől lehullt. Egyet el is tapostak a lovak.
A sok bohócz közől csupán Vidra czigány hagyatott meg az udvarnál,
tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes
jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.
– Akkor leszek még csak nagy bolond, mondá erre Vidra czigány.
Midőn aztán a vidékre híre futamodék, hogy János úr megházasodott,
jöttek mindenünnen a különféle gratulatiók az ismerős eredeti
ficzkóktól, ki versben, ki prózában.
Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani
magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, a mikért nagyon
kár volna, ha János úr, vagy épen szeretett hitvese kezébe jutnának.
Különösen egy ocsmány pasquil érkezett a többek között, tele mindenféle
piszkos, szennyes ötletekkel, a milyeneket rondalelkű poeták szoktak
versbe szedni és tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás
választottjaihoz mázolni. Undok rothadékai a költészetnek, minőket
nyomtatásban sohasem látni, de a melyeket számtalanszor leirnak,
olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a
leghirhedettebb költők örökbecsű munkáit.
A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbeszedett piszok Gyárfás poéta által
mázoltatott papirra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges
lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz s
ekként leginkább ismeretes levén a Nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb
részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol,
bosszantó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes
jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a
Nábob hajdúit, rajta menjen Kutyfalvi Bandin s poetájával együtt ott
saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később.
Fogá a pasquillt, úgy a hogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s
egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint a mely általánosan
ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő
kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza
Kutyfalvi úrnak, minden comitiva nélkül. Marczi vitte el a küldeményt,
előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne
szálljon róla, a mikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt
kivánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér
és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében s cséplőinek
ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marczi előtt, a ki azonban
szintén nem volt rest, hanem a mint becsukták mögötte a kaput, lovával
egyenesen átugratott a palánkon s Varga uram nagy satisfactiójára azzal
a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével
együtt egész az erdő széleig szaladt utána lóháton.
Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve,
semmit sem talált azokból, a miktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt
új bámulat érte, a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes
termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind
becsülettudó, jámbor ember volt s midőn legelső úri barátai megjelentek
nála, mind oly illedelmesen viselték magukat neje irányában, hogy Fanny
előtt merő mesének látszhatott mindaz, a mit a Nábobról beszélni
hallott, még mikor nénjeivel lakott s gyermek-észszel együtt nevetett a
dandyk által előadott anecdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most
kezdé még felfogni.
Semmi sem volt azokból igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.
A czimborák eleinte őrizkedtek kiméletlen emlékeztetéseket tenni János
úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár
companiák ismét kezdenek oda kapni hozzá s van kilátás, hogy bizalmukkal
meglehetősen terhére fognak lenni, ekkor talált ki számukra valamit, a
minek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.
Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a
nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé,
nemzeti, emberiségi, tudományos, vagy gazdászati czélok előmozdítására.
Kárpáthy mindezen társulatokba beiratta magát, s szivesen vevé, ha
itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláirási
ívekkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig
volt a zsebében egy-két aláirási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a
felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután
akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg
volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltani, mint a
«kútba estem»-nél. Ha nem kellett neki tudós társaság, ott volt a másik
ív czukorrépa-gyár felállítására, ha azt nem találta eléggé
közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláirni a népszerű iskolai
könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a
Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb
szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról
hallani, megtámadtaték mind a négy superintendentia nevében s ha három
alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokból reájok, a negyediknek
áldozatul kellett esnie.
Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami
gonoszhírű calabriai vendégfogadót s a ki véletlenül találkozott vele,
már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek
zsoldját, neki békét hagyjon.
A kinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál
tartatni szokott közérdekű ülésekbe.
Ott komoly, tudományos készültségű, művelt férfiak szoktak összegyűlni,
kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó
fiuk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével
is meg találja őket ismertetni, a ki, mint mondják, igen finom és magas
műveltségű delnő s vannak emberek, a kik az ily hölgyek közelében nagyon
kényelmetlenül érzik magukat.
Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem
valami előkelő családból származott, sőt szavait sem igen szükség
megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel
meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jó
kedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem
moczczani nem mer, mert az Angliában neveltetett, mely ország
asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétökben valaki egy lábát a
másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közől: «kapocs, ing,
gombostű, harisnya» egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha keztyűjét
lehúzza, rögtön felkelnek mind s ott hagyják az embert a faképnél.
És így soha sem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú
neveletlenséget elkövetni.
Mint már fülhegygyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy
közérdekű intézménynek kelle létrejönni, még pedig János úr elnöklete
alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, a mely rövid időn az
egész társadalom minden névszerinti osztályának kivételnélküli
tetszésében részesült.
Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden
pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll, akár zöld ág, vagy
szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték legyen magukat conservativ,
reformer, vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt), mind
egyesülének a nagy eszme körül, mely, hogy nem volt mulandó, hiú tárgy,
mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló – ha nem nagyobb –
népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban s közlelkesedésre
gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.
E varázserővel biró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy
János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.
Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a
megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.
Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemreméltóbb
tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú
hivatásánál fogva, melylyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk
azt, mint a társadalom világának egyik positiv tényezőjét tárgyalni.
Nem tekintve azon csaknem mysticus, mondhatnók delejes hajlamot,
melylyel e délczeg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha
éreznék, hogy ők képezik az állatvilág aristokratiáját, csupán azon
hagyományszerű ősi szokást kivánjuk figyelembe venni, miszerint sem
Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat,
melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova
lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában,
ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak az ebédlőben, ott
kapkodnak a legyek után a salonban, ott ülnek a pamlagon a házi úr, a
házi asszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül
gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben,
de a legszegényebb nemes embernél is hasonló előjogokban és legalább két
példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon
nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat,
hogy addig meg nem nyugszik, a míg egy agarat tarthat valaki az
országban: ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek
hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi symbulomainak.
De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az
agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyúlnak
szőréből készülnek, a mi tehát nevezetes kereskedelmi czikk, mellőzve
azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb
ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják s ekként
gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, a míg az agarak rendes
működése szervezve nincs; csupán arra kivánjuk figyelmünket vetni,
vajjon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a
legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahoz
ló kell, még pedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a
lótenyésztést.
Ehez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok
gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenféle rossz könyvek, ostoba
ujságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja
fenn, a midőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem
cserélték ki a korszellemet.
Azt se gondold pedig szives olvasó, hogy az agarászat valami oly
felületes tárgy, a mihez minden előleges studium nélkül lehet érteni,
hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet irni. Ahoz nagy
előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék
és higgadt ész és nem higgadt erszény kivántatnak; egy-egy jó agár
öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében
csak egy kölyök agárnak az árát fordítaná hazai literaturára, azt örök
időre virágzóvá tehetné; a miből átláthatod, mily fontos és életbevágó
kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek
felett, midőn a közműveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy
századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba
népek közől, melyek ipar, kereskedés, tudomány, művészet, s furcsa
találmányokon törik ezalatt fejeiket.
Hogy mily sensatiót gerjeszte mindakét hazában János úrnak ezen
indítványa, annak leirásához sokkal erősebb phantasia és lelkesültebb
toll kivántatnék, mint az enyim. Felvillanyozta az egy időre a
példabeszéddé vált lethargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét,
elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges
családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb
apró-cseprő indítványokat és sok ideig kétséges versenyt futott az
indítványba jött akadémia kérdésével s csak akkor engedé át annak az
elsőbbséget, midőn indítványozói megigérék, hogy eme második közérdekű
vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.
Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára
tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a
legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb
részeiből is történtek előre való igérkezések e nevezetes alkalomra, s
nagy a feszültség és várakozás; vajjon a kitűzött ezüst billikomot, ezen
felirattal: «Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!» mely
igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű
versenyzők közől? János úr Marczija-e, avagy Horhi Miska Szellője? Az
egész Bükkalja in massa kész fogadni, hogy a borsodmegyei alispán
Fecskéje mindakettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki,
a ki meg ne volna felőle győződve, hogy a győrvármegyei, bőnyi
születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenek felett az
elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi
csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé s melyért magyarországi urak
már kétszáz darab aranyat is igértek, de tulajdonosa nem adá s most
erősen köti az ebet a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a
győzedelmi pálmát.
Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiscalis a
sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az újjai tintásak
másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék lévén, nagyon
meglátszik, hogy oda szokta törölni a tollat, sőt még a nyelve is az,
mert azt meg itatós papir helyet használja, ha elcseppen a tinta,
felnyalván vitézül.
János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részéből,
maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkivánat, másik részvények
megrendelése, ismét másik igérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a
haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt
igérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal
az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statutumok
kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az
igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt
társulatot, értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban
szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de
agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.
És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán,
még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott;
gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán néhány profanus
vakmerő levele vándorol a tűzbe, a kik olyasmit mernek írni, mintha jobb
volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat,
gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést,
útcsinálást, múzeumot, akadémiát, szinházat, takarékmagtárakat
ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek
levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva
eszméje nagyszerűségétől, hogysem vissza riasztatni engedné magát. Aztán
adakozott ő mind a fenn nevezett czélokra is, miket egy nyughatatlan
gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz
ugyan, hogy annak felével, a mit évenkint az agarászatra fordít, felét
ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet
elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat
felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, már mint
említők, «non nascitur, sed fit» (nem születés által lesz agárrá, hanem
a kellő kiképeztetés által).
… De most hátrább egy kissé az agarakkal!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben
igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.
Szívét is?
Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe, java, jelesei
együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert
Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben
minden bohóságai s bizarr eszméi daczára annyi fogékonyság van minden jó
iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál ép oly biztossággal lehet reá
számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.
Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol,
hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni,
s egymás rovására igérkezik mulatni.
Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott
meg. Hiszen most már ő is nős volt.
Fanny remegve gondolt rá: vajjon eljönnek-e a meghivásra a vidék előkelő
delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe fölvegyék? E magas,
feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról
leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon
polczon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vén ember szeszélye
hozta? fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és
undok dicsőségét?
A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, a kik hírnévvel,
országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első
nap lesz az ülés: a hosszú teremben fognak ülni a férfiak, oldalt a
karzaton lesz hely a hölgyek számára, a honnan hallgathatják az elmés
beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni, mint a ház
asszonya, látva mindenkitől… vajjon ki fog az ő egészségeért áldomást
inni?
Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délczeg paripákon
fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni… vajjon ki
leend az ő lovagja?
Este a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást
tett, arany és gyöngygyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház
asszonya, melyet maga hímzett… vajjon ki nyeri azt el?
Harmadnap fényes tánczvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép,
milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör
vegyülete, ártatlan, vonzó vígalom; minden virágnak van zöldje, szép
szemérmes hölgyek mellett bátor daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak
és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat… Ki fog ő reá mosolyogni?
Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménynyé vált
ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni és óhajtott elveszni sovár
bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt s
előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól és
elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoczintott pohár méreggel
volna telve és azt kiinni, az utolsó cseppig és meghalni és ő ne tudná
azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől
kigyulladt arczczal, sebesen, sebesen és elgondolá, hogy milyen szép
volna, ha egyszerre ő vele elbuknék a ló s leesnék, meghalna előtte és
az ifjú soha se tudná meg, miért halt meg? Őt látta itt és ott és
mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen
kép állt mindig előtte és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna
meghalni.