Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párisba, a nélkül, hogy
Abellino után tudakozódott volna.
* * *
A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn
Abellino és Fennimornak.
Igy hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.
A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.
Különös, hogy minden rabiatus ügynél inkább választják a párbaji birák a
gyengébb, mint az erősebb eszközt.
Ennek természetes indoka van.
A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és
bevett intézmény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a
törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.
Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.
Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.
Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.
Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.
Egy szóval, mikor a felek nem vérjszomjból, nem dühből keresik a
párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményök
tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják: rendesen ilyenkor szoktak
a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak
eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de
ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem
kivánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé
előhozni nem szabad.
De mikor tettleges sérelmek okozzák a párbajt, mikor a felek kártyán,
insultatiókon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást
meggyalázták: olyankor a tanuk féltik a saját bőrüket s inkább olyan
fegyvert adnak a felek kezébe, melylyel azok hirtelen ki ne végezhessék
egymást.
Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az
excellentiás családból eredendett ifjú), Abellinoé Conrad és Kecskerey.
A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen
Conrad) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket
menni, s ebben meg kellett nyugodniok.
Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes
kardot, mert ő ahhoz van szokva. Francziaországban noble emberek nem is
vívnak mással. Hanem e kivánatának sem tettek eleget; csak vívjanak
görbe kardokkal.
Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a «Zöldfa» vendéglőben, a
holott is bezárkózva, megismertették a feleket a kölcsönösen
megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.
Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.
Vérnek okvetlen kelle folyni.
Ha öt percz alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek
tekintetik.
A felek feltűrt ingújjal vívnak.
Kivétetnek a fej- és hasvágások. Arczot, kart, mellet és lábat vágni
szabad. Cselvágások a kivett részekre tiltva vannak. Szúrni egyáltalában
tiltva van.
Mindkét vívó mellett kétfelől állnak a segédek, s a melyik e szabályok
ellen vét, annak kardját leütik.
– Ah uraim, hisz ez így csak tréfa! dühönge szokatlan rikácsolásával
Fennimor. Hisz önök csak játszani hívtak bennünket ide. Hisz ez nem
párbaj, hanem gyermektréfa. Ennél jobb lesz, hogy hivassanak önök egy
borbélyt, s a melyikünk feketét húz, vágassanak rajta eret.
– Hiába minden beszéd, monda Conrad, ebben mi így egyeztünk meg, ha nem
tetszik, tessék egyedül itt maradni.
– Csak hadd legyenek egyszer azok a kardok kézben, monda tompa hangon
Abellino, majd beszélhetünk azután.
Erre Fennimor is elhallgatott. Ő is azt gondolta, a mit Abellino. Csak
egyszer szemközt álljanak, s legyenek a kardok kézben, a többit majd
elvégzik ők.
A tanúk gyanítani kezdék a két vívó szándokát, s ismét összesúgtak,
mielőtt a kardokat átadnák nekik. Elébb magukat helyezék el: ketten
kétfelől, kivont karddal. Azzal összemérték a vívókardokat, s egyenlőnek
találva, átnyújtják mind a kettőnek.
Egy, kettő, három. En garde.
Egyszerre, mintha összebeszéltek volna, oly közel rohant egymáshoz
mindkét vívó, hogy ily közelségből nem is lehetett mást, mint
életveszélyes vágásokat osztaniok. A kardok szikráztak és a szemek még
jobban.
Egy percz mulva mind a négy segéd kardja keresztben állt közöttük.
– Urak, ez nem szabad. A viadal nem megy életre-halálra: mi szükség ti
nektek ilyen közel rohanni egymáshoz? tartsatok distantiát! Úgy vívtok,
mint két mészároslegény.
Ezt Conrad mondta, ki jobban félt, hogy valamelyik elesik, mint ők
maguk.
A vívók újra szemközt állíttattak, s most már szép óvatosan mérték össze
kardjaikat; nem sokat zörögtek, nem vesztegettek erőt a vágásokhoz,
inkább csak cselvágásokkal iparkodtak ellenfeleiken kifogni. Mindkettő
gyakorlott vívó volt. Mindkettő főtörekvésül tűzé ki magának ellenfele
arczát megpiszkolhatni, orrát vagy szemét bélyegezni meg. Egyiknek sem
sikerült, szemeik merően néztek egymás szemébe, kifeszített karjaikban
csak a vékony villogó aczél forgott, alig-alig adva egy-egy hideg bántó
hangot, minő a köszörült kardok csesszenése, s mely nagyon különbözik az
összevert szinpadi kardok csattogásaitól.
Sokáig vívtak így, egyik sem bírva a másikat megsérteni, Fennimor
gyöngülni érzé karját, s e miatt hátrálni kezde. Abellino nyomban utána;
e fölötti bosszújában, szégyenében ismét azon vevé észre magát Fennimor,
hogy egyszerre egy egészséges csapást mért Abellino fejének, melyet az
csak nagy bajjal bírt elhárítani, s azon perczben visszaadott.
– Verjétek le kardjaikat! ordítá Conrad. Le és fel!
S azzal mind a négy kard közbe szaladt, kardjaikat le- és felcsapták, s
ismét szétválaszták őket.
Már ekkor Fennimor dühe nem ismert határt.
– Mit akartok hát velünk? Minek hoztatok hát ide, komédiát játszani?
Adtatok volna vítőrt, ezóta régen vége volna mindennek. Én a szívébe
akarok szúrni, a szíve közepébe. Én látni akarom halva.
– Csendesen, barátom, csendesen. Lármával semmire sem megyünk,
legfeljebb kihallik az utczára, s elfognak bennünket.
Úgy kell vívnotok, a hogy mi határoztuk. Ha romantice akartok vívni,
menjetek Amerikába, ott zárkózzatok be egy sötét szobába, vegyetek egy
kardot meg egy pisztolyt; ki a sötétben jobb helyre talál, az a győztes,
de a míg Európában éltek, addig alkalmazkodnotok kell az itteni
szokásokhoz.
Fennimor mégis azt gondolá, hogy az sokáig tartana, míg Amerikába
mennének, s jobbnak találta csak itt helyben végezni el a dolgot.
Még egyszer szemközt állíták őket.
Már akkor Fennimor reszketett a dühtől. Nagy erőpazarlással veté magát
Abellinora és sűrű, de ügyetlen, kiszámítatlan csapásokkal iparkodott
azt kifárasztani; nem is gondolt már magával, szinte belefutott
ellenfele kardjába s elvégre dühének tetőpontján, nem törődve
szabályokkal és segédekkel, egyenesen nekidöfött ellenfelének.
– Ah! Le azzal a karddal, verjétek ki a kezéből!
Egyszerre mind a négy segéd ellene támadt.
– Ön háromszor megszegte a párbaj szabályait, szólt Conrad, ön meg van
fosztva azon jogától, hogy ellenfelével tovább vívjon. Az ügy
elintézettnek tekintetik s mi ki fogjuk nyilatkoztatni, hogy Abellino
eleget tett lovagi kötelességének.
– A vívók tegyék le a kardot, szólt Kecskerey határozottan.
Fennimor e felszólításra oly állásba tette magát, mintha egyszerre mind
az öttel meg akarna vívni, a mi annál különösebb volt, mert ő nem birt
valami különös testi erővel, mondhatni: igen gyenge testalkatú volt.
– No jó. Abellino le fogja tenni a kardot, s azzal a párbajnak vége.
A segédek ezzel Abellinót fogták körül, rábeszélve, hogy tegye le a
kardot.
Abellino már hajlandó volt szavaiknak engedni, s megfordult, hogy a
kezében levő kardot tokjába visszadugja.
E perczben senki sem állt közte és Fennimor között.
Csak a düh legmagasabb foka, a háromszori különválasztás teszi
megfoghatóvá, hogy Fennimor e pillanatot használva, annyira
elfeledkezhetett magáról és minden lovagiasságról, hogy háttal álló
ellenfelére rohanjon, s kardjával hátulról megszúrja.
A szúrás Abellino lapoczkájában akadt meg, különben keresztül megy
rajta.
– Ah! orgyilkos! kiálta fel Kárpáthy a döfés fájdalmára, s egyszerre
visszafordulva, a még kezében levő kardot kinyújtá ellene. Fennimor nem
látott többé semmit, még egy döfést akart neki adni. Kardja elcsúszott
Abellino válla felett, ő pedig vakon, eszeveszetten, visszatarthatlanul
belerohant annak kinyújtott kardjába. Ott állt meg a markolatnál. – A
kard egészen keresztül ment rajta, s úgy nézett egy ideig egymás szeme
közé a két ellenfél mereven: egyiknek arcza oly fehér, oly halott,
szemei fénytelen golyóján, ajka merev nyílásán a halál, a rögtöni halál;
csak a szívén keresztülütött kard tartja még egyenesen állva… Azután
összerogy mindakettő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kik a legközelebb lefolyt (40-es) években a műveltebb körök
történetének évlapjait figyelemmel kisérték, tudni fogják, hogy ily
párbaj nem költői agyrém.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fennimor abban a pillanatban egy sóhaj, egy rándulás, egy fájdalmas
arczmozdulat nélkül halva volt. Abellino feküdt egy hónapig kapott
sebében. Felüdültével figyelmeztetést kapott jóakaróitól, hogy míg a
dolog híre kissé elcsendesül, jó lesz kiszellőztetni magát valahol a
külföldön. Még pedig akkor sem valami művelt birodalomban, mert ott
hamar megkapnak olyan embert, kinek sok hitelezője van, és szeret zajt
csinálni, hanem valami szép keleti tartományban.
El is indult néhány nap mulva a szent sírhoz Palæstinába; mint a tréfás
közvélemény mondá, bűneiért vezekleni.
Oda nem követjük, ha visszajön, úgy is ki fogja adni jegyzeteit.
Kárpáthy János pedig a boldog, a túlboldog Nábob szép feleségével
elutazott Kárpátfalvára.
Nemsokára látjuk őket, vagy hallunk felőlök.