Szegény asszony!
Értjük alatta Kárpáthynét.
Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott.
Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.
Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal s a világ
minden kincse birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli
boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.
És az előkelő név?
Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert
öreg úr, hogy bosszút álljon unokaöcscsén, nőül vett egy rosszhírű
családból eredett leányt, kit ez másként tán elcsábított volna.
Az öreg úr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenűl hiú és
nagyravágyó… Várnak reá.
Mindenki kész ragadománynak hiszi.
Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.
A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei,
ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt
botrányai szolgáltatni fognak; a gavallér világ szinte oly biztosan
számít mindezekre: a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú,
teli vágygyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem
lesz könnyebb, mint őt elejteni s egyszer megbuktatva, nem marad számára
egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.
Nincs senki, a kitől egy őszinte szót várhasson, a kire egy őszinte
szavát rábízhassa, a kitől tanácsot kérjen, a kiben bízzék, a kihez
ragaszkodjék, a ki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbbé.
János úr minden kötelességét teljesítni véli, a midőn neje kényelméről
gondoskodik, midőn a világ minden részéből összehordja azt, a miben
asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.
Igen, az imádókig.
Mert a mint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a
régi dáridók megszüntével, helyettük más új világ kezd oda szokni, kiket
többé nem a Nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi
csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép
nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni:
egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden
ember, mint egyéb úri hölgyekhez.
Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék
legelső arszlánai:
Az ifju Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a
közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre,
azt bizonyosan nem tudom.
A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek
neveztetik. Én részemről nagyon bosszantónak hiszem azt egy férfira
nézve. Kicziczomázott arcz, középen szétválasztott haj, megkenve,
megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.
A szőke báró Berky Tivadar, a ki különczöt játszik, nyergelve ül a
székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti s maga is
azt hiszi magáról, hogy különös ember.
Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentirozott előtánczos, a ki
nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, a ki utána nem bolondult
volna, vagy férfival, a ki úgy tánczolja a mazurt és keringőt, a hogy ő.
Egy hosszú, öles gróf, a ki maga is megvallja magáról, hogy rútabb
embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy valaha egy
vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúk, hogy
keresztül-kasul lépjen akárkin.
Egy halavány fiatal ember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt
verseket ir. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az
is kétségbe vonható, vajjon tud-e egyátalán irni?)
És azután egy csapat szemét ember, a ki üres léhaságokat beszélni, hírt
hordani, émelygős hízelgéseket, stereotyp bókokat vágni, tánczolni,
szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő,
mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romanticus képeket vág, s a mellett
csak úgy iszik és kártyázik és fut a szobaleányok után, mint a többi; és
még egy harmadik légió apró ember, a ki igazán meg van őrülve a szép
asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az
alma, a mitől az is viszont szerelmet érezhetne? s e fölötti
tépelődésiben vékonynyá szárad, mint egy tőkehal; ime, ezekből áll az új
téli kert, mely Kárpátfalván virul, a mióta a paraszt menyecskéket ideál
szépségű delnővel váltotta fel a Nábob.
Szegény asszony!
Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, bosszantó
környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt
megértené, János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt
tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi
mulatni.
Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához
képest, a kit alkotott magának szívében!
Milyen önzők, üreslelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival
összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!
Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna
pillantani, a hol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?
A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.
János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a
meghivottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé
Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett
volna valakit a névsorozatból, a kit ott látni óhajtana, jegyezze fel.
E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.
Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót s ki nem
nyitott egyet is, a míg rá nem kiáltottak, hogy «szabad!» Megpillantva
úrnőjét, nagy tisztelettel állt meg a küszöbben s nagyon szerette volna,
ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a
pamlagig nyújthatná az irást.
Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz
meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arcza vonásaiban engedi
láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny
nem várta, hogy Varga uram közelebb jőjjön, hanem felkelt és eléje ment,
megfogá kezét s daczára az öreg úr azon törekvésének, miszerint minden
lépésnél meghajtsa magát, előre húzta, leültette egy karszékbe s hogy
fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, a mi a jó öreg
urat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, a mint Fanny
elereszté és leült, ő azonnal felállt.
– Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.
– Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre, rebegé a
jószágigazgató, szép ovatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha
attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő bele ülni s előre
hajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.
– Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? kérdé mosolyogva Fanny. Ha
semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa,
én úgy örülök, mikor önt látom.
Varga úr olyas valamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott
okot e rendkívüli kegyeletre? s egyszersmind sietett átnyujtani a
küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét s azután iparkodott
búcsút venni.
De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar s megelőzte
benne.
– Maradjon kérem, némely kérdezni valóim lesznek.
Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen
előtt sem érezé magát. Vajjon mit akar tőle kérdezni a nagyságos
asszony? Bár csak más ülne most itt az ő helyén.
Fanny kezébe vevé a névsorozatot s végig olvasá azt, szíve elszorult
bele. Mennyi idegen név, a kikről ő csak annyit tud, hogy azok mind
előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei;
egyetlen egy ismerőse sincs e nők között, sejteni nem képes, kihez
vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt
gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani s e
helyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar
tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt
hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi
önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni
azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah de az
egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta,
hogy azokat meg fogja szégyenítni, senki sem volt jelen, a ki előtt
bármi okból is le kellett volna sütnie szemeit; míg itt komoly,
erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő
megjelenni, mint a ki nem maga választja szerepét többé; ha bátran,
biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben
nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá,
bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos czélzás, bántó
kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti
és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni és jaj
neki, ha vissza adja. – Szegény asszony!
Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.
Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van,
kiket úgy tekinthetne, mint édes anyját (nem Mayernét, hanem egy idealis
édes anyát, a milyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lányka,
ifju, rokonszenvü hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem
az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.
De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje
meg szíveiket, bizalmukat? Hátha épen az előtt tárja fel lelkét, a ki
gúnyt fog űzni belőle? hátha visszautasító, hideg tekintettel
találkozik, a hol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?
Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából
akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga
elé s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.
– Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.
Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb
szolgájával.
– De e kérés nagy, igen nagy.
Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e
perczben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.
– Egy kérdést akarok önhöz intézni, de a mire igen őszinte választ
várok.
Varga uram el volt szánva mindenre.
– De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést,
mintha ön édes atyám volna, s most nekem, mint leányának, tanácsot adna,
mielőtt a világba lépek.
E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga
uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy koczkás
gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törölgesse.
Fanny közelebb vonná hozzá székét s a névjegyzéket egész hosszában
kiterjeszté előtte.
– Lássa, kedves barátom, mondá Fanny, leirhatlan szeretetreméltósággal
fektetve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára, ezek itt mind idegen
nevek előttem, egyet sem ismerek azok közől, a kik fel vannak irva. Nem
tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam? kit nevezzek barátomnak,
barátnémnak s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon
nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön
legjobban tudhatja, mit akarok?…
Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő
ismét előkerült, ezuttal a homlokát kellett megtörülni vele, mert nagyon
izzadt.
– Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag
lábára épen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.
– Azt a szivességet várom öntől, hogy a kik e névsorozatban fel vannak
jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén, nyiltan nekem: mit tart
felőlük? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket
tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?
Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha.
Ha azt kivánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot
azok közől, a kik ott fel vannak irva, avagy hogy menjen el külön
mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a
legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealogiáját készítse el, ez
mind csekélység lett volna ahoz képest, a mit most kért tőle.
Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy
tisztelettel viseltetik mindenki iránt, a ki a magasabb köröknek tagja,
hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszédközben
valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elől-hátul meg ne czímezze,
magyarországi uraknál így: méltóságos ez és az ő nagysága, erdélyi
uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága; és most ő
mondjon birálatot, úgyszólván itéletet ennyi nagy uraság felől, a kiktől
már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély
embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.
Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot
zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a
köhögéssel s valami olyforma óhajtásnak kezde helyt adni szívében,
mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, a mint ott ül,
egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek s valaki mást
ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, a hol senki rá
ne találjon.
Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszék neki, mintha
Kárpáthyné szólt volna ismét.
– Tessék.
– Nem szóltam, édes barátom, felelt Fanny és mosolyogva tekintett a
becsületes öregre.
Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához s vevé a
lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartá
szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, a
míg ott ül, elfelejtett olvasni? Azután meg a tulsó felére nézett a
papirosnak, oda, a hol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná,
hogy sympathetika tintával mindenkinek a neve mögé van irva az a
felelet, a mit ő neki kell elmondania.
Fanny észrevevé a jó öreg zavarát s buzdító nyájassággal fordult ismét
hozzá.
– Édes barátom. Tekintsem engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül
kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla,
hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó,
olyan kedves?
E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szivét a
jó öreg s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső
adieut a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.
– Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod
határtalan kegyelme és én kimondhatlan boldognak és szerencsésnek érzem
magamat, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És
ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én
személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról itéletet és
véleményt mondani, mint a kiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a
nagyságod iránti szeretet – engedelmet kérek! – tisztelet…
– Csak hagyja szeretetnek, maradjon, a hogy elébb mondta.
– Igen is. Azt mondám, a mit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom.
Régen, nagyon régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de
igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett
engem; bocsánatot kérek, hogy ő róla szegényről beszélni voltam bátor.
– Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ
kegyed szobájában az iróasztal felett?
– Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál
lenni?
– Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.
– Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, a míg
határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most
már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb
óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott
ágyam előtt; akkor hagymázos észszel azt képzeltem, hogy rég
megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád!
nincs szavam kifejezni, a mit érzek.
– Térjünk ügyünkre, öreg barátom; szólt Fanny, attól tartva, hogy az
öreg elárasztandja hála- és magasztalással.
– Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a
legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket,
mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször
is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, a kik
iránt – hogy is fejezzem ki magamat? – a kik iránt nem lehet
nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet
azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében
valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem
épen kivánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás.
Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, a kik
nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny
szívvel tudják és fogják visszafizetni. A kiket azután alázatosan
elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy
becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem
találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.
– Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg
velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell
ismerni a világot. Ez bölcs tanács.
Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne
dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön s elfeledi, hogy mit akart
mondani.
Azután vevé is a hosszú lajstromot és elkezde rajta végig menni, ujját
végig húzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e
tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.
Hm, hm. Egyet köhintett és lábaival súrolta a padlót.
Nagyon sok olyan név volt egymás után, a kiket kívánatosnak talált épen
semmi észrevételekkel nem kisérni.
Hm, hm. Néha már megállt a neveket kisérő ujj s Varga uram feltekintett,
hogy valamit szóljon, de a míg köhögött, hogy hangjának tisztaságot
adjon s még egyszer visszatekinte a névre, melyet ujjával megbökve
tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok
közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé
ajánlatra méltóknak.
Pedig, a mint veszszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga
is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a
legőszintébb izzadás cseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek
kerülnek mutató ujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy
tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekomendálná
bizodalmába.
Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna.
A nagyságos asszony maga is úgy kivánta ezt és mikor ő hagymázbeteg
volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony
képében.
Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illusiót.
Ah, végtére valahára kigömbölyednek arcza vonásai.
Keze reszket a papiron, a mint e névhez ért. Talált végtére valakit, a
kit megnevezhet, a kit magasztalásaival elhalmozhat, a kit leánya – a
nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.
– Ime nagyságos asszonyom, szól odanyújtva a névsorozatot. E derék hölgy
bizonyára egy lesz azok közől, a kikben nagyságod bizodalmát helyezheti
és csalatkozni nem fog.
Fanny olvasá a mutatott nevet.
– «Szentirmay Eszéky Flóra.»
Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végig futott, mikor e
névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét,
mintha meg lett volna a felől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem
lehet gyűlöletes jellemmel birnia.
– Milyen e nő? kérdé a jó öregtől.
– Valóban nagy ékesenszólással kellene birnom, hogy őt leirhassam
hozzája méltón. A miket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő
mind gazdag. Szelidség okossággal párosulva jár ő vele, minden
szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan
titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le,
hogy róla ne beszéljenek! nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, a
kik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát,
orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a
törvény által elitélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel,
hanem pártul fogja azokat is, a kik lelkileg szűkölködnek, betegek,
kiket a világ itél el, szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk
szerencsétlenné tett, házas életök keresztjét nehezen tűrő asszonyok
benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja
van a szenvedőnek a szívében? Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot
veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót
tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképen csak a szegények testi
szükségeire van gondjok, míg ez úrhölgy őket lelkükben is ápolja s
ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál
szűkölködőket, a kik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek,
hogy így bátorkodom beszélni.
– Csak folytassa! inté Kárpáthyné érdekelten.
– És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is
kérdezősködni, hogy nem azt fogják-e egy szívvel egy szájjal állítani,
hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül s áldást
visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket
honosít meg azokban, a mikre maga adja a legjobb példát; én valójában
csak egy úrnőt ismerek, a kit méltó helyre állíthassak mellé s nem volna
rám nézve nagyobb öröm, mintha e kettőt egymással egyetértésben látnám.
Fanny megilletődött arcza tanusítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e
gyöngéd czélzatát.
Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak
engednem, hogy ezeket elmondjam.
– Fiatal e nő?
– Épen nagyságod korából való.
– És házassága boldog? Mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.
– Valóban az, felelt Varga. Igaz, hogy nem is látni messze földön oly
egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr ő nagysága, oh
az nagy ember! mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország
dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is
ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt s
hazájával is keveset törődött, de a mint nejét, még akkor gróf Eszéky
Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött
vele Magyarországba, s a dicső ** István gróf után, kit Isten segítsen
minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna
kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt
érte Isten, mert a mi legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben
jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált és ha valaki együtt látja
őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a
paradicsom.
Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.
E perczben kocsirobaj hallatszott az udvaron: alkalmasint vendég
érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr
stentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat
mulva Marczi, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:
– Ő nagysága gróf Szentirmay Eszéky Flóra asszonyság!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét.
Mintha csek jelszóra érkezett volna, a midőn épen róla beszéltek, a
midőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a
hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítni… Minő leend e
képzelt arcz a valóban?
Úgy dobogott az ifju nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek
ajtajához s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez: most
nyílik az ajtó.
És belép rajta – nem azon arcz, azon alak, mit Fanny képzeletében
alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő,
hamis vuklikkal, hamis arczszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel,
viseletében a legdivatosabb tarkaság.
Szörnyű kalapja nagy virágcsokrokkal egészen elveszi a kilátást
mindenről, a mi háta mögött van.
Köpenye félvállról le van csúsztatva, a mi hősi, amazoni tekintetet ad
alakjának, neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny, mely az ijedelemig
engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperecz kiülő csontjait;
összefüggésben állnak a rendkívül sovány kezek, melyek csuklóban, nem
tudni mi okból, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s
miután kezeit nem tudja megmozdítani a nélkül, hogy valamit ne beszéljen
hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindig mosolyogni, és ha mosolyog,
akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr.
11. Dr. Legrieuxnél), hanem egyuttal az egész inyét is megmutatja, ennél
fogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke,
ínye és vállperczei iránti borzalommal.
Egy perczre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetreméltó alak
elfogadásához készült, a ki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni,
megcsókolni; ah ez nem az.
Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előre bocsátott,
s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.
– Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! – nőm…
Sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.
Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb, s minden kifogáson
felül álló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, a közben figyelmesen
tekintve rá, vajjon hogyan tudja ő e bókot viszonozni? biz az ügyetlenke
volt szegény.
Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék s
annyira el volt merülve Marion kisasszony inyének bámulatában, hogy
Flórát alig jutott ideje láthatni.
De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár más valaki a
társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok
valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig
annyit, a mennyi elég egy igen népes társaságnak.
Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy a mit ő beszél,
az soha sem üres fecsegés, mende-monda, szószaporítás, a mint más
korabeli ifju amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított
czélszerű és czélba találó lövés, vágás és szurkálás, melylyel egy egész
társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit
egy-egy hangyafészekre ültettek volna.
S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes
kisasszony a csalánhoz, a mennyiben a csalán csak azokat csípi meg, a
kik hozzá érnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb
rejtőzködőket is s a ruhán és a pánczélon és a szíven keresztül képes
csípni.
– Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé,
ide-ide. Marion kisasszony – – ezerszer bocsánat…
János urat egy tekintet a delnő arczára meggyőzte arról, miszerint ő
sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának.
Egy mellék fauteuilbe bocsátkozék le, a melyből embertől észre nem
vehető módon sikerült Varga uramnak eltünnie.
Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor,
meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát és igen alázatosan
köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?
– Megbocsát, kedves szomszédnő, kezdé a félbehagyott szót Marion
kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem
határozott meg s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a
beszélő valamit forgat a szájában, a mit restell lenyelni. Megbocsát
kedves szomszédnő, chére voisine, – mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család
jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a
Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásaiban
háborítani (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett
volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre
méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan
tudnád?); minthogy azonban utunk épen erre vezetett (tehát ne gondold,
hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János
úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem
Rudolfné jóságának, a hogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor
fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a
pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem
gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag
volnék most, jó partie! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt,
mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért,
mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi
panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné,
oly kincs, a minőt ön soha sem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba. Ne
gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna;
szégyeld magadat, hogy szépséged tett úrnövé.)
Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely
alkalmul szolgált Flórának oda hajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató
hangon fülébe súghatni:
– Én régen óhajtottam kegyeddel találkozni s naponkint készültem ide.
Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet.
Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát
újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni
szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése véget megjegyezzük,
hogy Flórát értettük itt.)
– A milyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, épen
akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy
hiszem, ez oly rendkívüli eset, a minőre aligha emlékezik valaki s én
hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan
nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk, vagy
elfogták, vagy párbajban megsebesítették.
Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra s a
legkellemesebb édes, kedves csengő hangon iparkodott azokat megczáfolni.
– Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.
– Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie, ezt nagyon sajnálom, mert
nekem megigérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.
– Oh akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon
lesz.
– Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót
megszegni lehetetlen. A kit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen
kell utaznia. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb
kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik: ültessék bele Rudolfot és
őt szívénél fogva mindenütt oda fogja vonni a magneticus erő, a hol neje
van.
A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni
az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élczeket szokott használni
mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem
hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.
Marion kisasszony azalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s
magához ragadta ismét a kormányrudat.
– Már azt valóban ell kell ismerni, hogy oly gyöngéd, mívelt, szeretetre
méltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes
szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, a midőn azt mondom, nincs!
de igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincs párja, ő
valóságos angyal a szeretetben, egy cherubim, nem is férfi a neje
mellett, olyan férj, a minő csak csodára születik egy században egy.
(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje
megérdemli, hanem azért, mert ő cherubim. Rudolf nem olyan férj, mint
egy más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony
sírhatsz, a midőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni,
más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)
Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.
– Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt, környékbeli ismerősök,
meglehetős eleven társaságban élünk s előre örültünk, hogy társnéink
száma ismét egygyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk
kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen
jól érezze magát.
Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró
észrevételével:
– Kárpáthy úr persze hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne
is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá).
– Oh férjem igen előzékeny, sietett őt kimenteni Fanny, de megvallom,
némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban, ily magas
körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem s
szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely
egészen felbuzdít.
Nem használt az. Hiába felelt ily magát megalázó hangon, hiába
iparkodott azt állítani, hogy köszöni, a mit egy részről nincs oka
köszönni; ügyes vívóval volt dolga, a ki szüntelen megtalálja ellenfele
védetlen gyöngéit.
– Persze, persze! viszonzá Marion kisasszony, ez nagyon természetes, ez
nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van,
midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen
nélkülözni, a mi rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az
anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; oh egy anya őrködő gondja
megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.
Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejtheté el, arcza biborvörös lett. Ah ő
előtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb
szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.
Flóra görcsösen szorítá meg az ifju hölgy kezét s mintha ugyanazt a
beszédet folytatná, mondá:
– Való. És az anyát nem pótolja ki senki.
Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion
kisasszony, hogy ez elég vágás volt ő ellene s a következő batteria már
most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.
– Oh abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó
szelid anyát, mint néhai Eszékyné volt, bizonyára nem pótolhat senki.
Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Oh én bennem sok kellemetlen
szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti,
de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre
vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni,
teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van
önnek, kedves Flóra.
És ezt oly hangon mondá el, mintha ő neki rettenetes sok oka lenne
Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.
– Ad vocem pörölni! vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének
zavarát. Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben
részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná
czélszerűnek az ifju hölgyekkel actáinkat megismertetni…
– Oh nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra. Sok beszélni
valójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig
elég beszélni valója van egymással. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság,
kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr
miatt. Oh kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal,
mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.
János úr karját nyújtá az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott
maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a
Nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel
átszárnyalt a családi archivumba, hol a fiscalis és Varga uram
tiszteletteljes állásban vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy
ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó
tulajdonságaik mellett épen azzal nem birnak, a miért valakinek oka
lehessen társaságukat óhajtani.
A két ifju nő egyedül maradt.
Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a
legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével
Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz
szorítá a parányi kis kezet és csókjaival, forró szívtől szakadt
csókjaival borítá el azt és ismét és ismét csókjaival halmozá el és nem
birt egy szót szólani.
– Ah Istenem, mit cselekszik ön? szólt Flóra, s azután, hogy
megakadályozza Fannyt a tettben, odaölelte őt magához, és arczát
csókolta meg és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép
volt e két nő együttlétében, a mint egymást átölelve tarták, egyiknek
szemében köny, másikéban mosoly, ez mosolyog, hogy társnéja ne
könyezzen, amaz örömkönyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.
– Mondja ön, szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny, mondja ön:
ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt
egy szegény magárahagyott nő, ki néhány nap mulva egyedül, ismeretlenül,
pártolatlanul fog tévedezni a világban és gondolá magában, gyerünk el
hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.
– Oh Istenem… Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.
– Oh én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Épen midőn
megérkezett ide, önről hallottam beszélni s azokból, a miket hallottam,
képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre
talált, kit jótéteményiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak
én tudom, csak én érzem.
Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly
hallgatag volt.
– Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom,
engedje, hogy önt szerethessem úgy, a hogy az első pillanattól
megszerettem, hogy fentarthassam magamat ennél a gondolatnál: van egy
áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.
– Oh Fanny; monda Flóra szelid reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.
– Úgy, úgy! nevezzen engem úgy, szólt Fanny hevesen, túlboldogan
szorítva szivéhez Flóra kezét, melyet egy perczig sem bocsátott el
kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves visio eltünik előle.
Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlókára. Kedves
hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.
Fanny keble alig birta örömeinek terhét. Életében először talált arra, a
mi után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan
lélekre, mint a magáé; oh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága
öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s
örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző
piszoklélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; a mit egy
tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez
valami a menny, az üdv érzeményei közől.
– Tegye önt oly boldoggá az ég, mint a milyen boldoggá tett ön engemet.
– Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is… szólíts te is
engem Flórának.
Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni,
hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; a mit hogy nem tehetett, oda borult
Flóra keblére és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen
boldog volt.
Flóra pedig mosolygott és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére
borulva zokog.
– De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megigéred,
hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad
egy egész – egy egész hétig!
Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az
örömkönyeket.
– És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, a mit férjed adni
szándékozik, az előkészületekben. Oh úgy is annyi dolog lenne, hogy nem
győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk,
majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a
sok apró bajon, a mi előfordul.
És előre is sokat nevettek rajta, oh az nagyon víg, nagyon mulatságos
dolog lehetett.
Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá
barátnéja vidám arcza miatt; a mint rátekintett, kénytelen volt ő is
nevetni.
– Oh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem, monda Szentirmayné,
óvást téve mindennemű hála és köszönet ellen; a legkiszámítottabb
önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki **
megyébe, két hónap mulva foglalja el helyét, a beigtatási lakomán azután
te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod,
milyen előreszámító, milyen ravasz vagyok én!
Ah, ezen ismét nagyon sokat lehetne nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen
mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.
Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert
nevettetni! Egyet szól és akkor sír az ember, másikat szól és akkor meg
nevet.
Fannynak e közben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni
kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát a miket el szokás
szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztosság okáért, hogy el ne
szökhessenek.
A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű
hajzata, mely oldalválasztékaiban szép reczés hullámzatokat képezett.
Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni;
ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra,
kézművekre s egyéb apróságokra, a mik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy,
hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archivumból,
már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az előbbi szenvedélyes
érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi – régi jó
ismerősök volnának.
– Ah, ah! szólt Marion kisasszony, felkapva fejét, a mint Flórát kalap
és köpenyke nélkül látta. Ön egészen kényelembe tette magát!
– Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.
Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe,
azután fel a plafondra a festett muzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az
a Fanny.
– Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed
keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, a mivel
Kárpáthy úr jurium directora tele olvasta a füleimet; valójában ez a
Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bir, női ágon az ország minden
előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező
minden nevek feltalálhatók benne.
(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa
dicsőítésére.)
De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvüen elnevette magát:
– Most már «Fanny» is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.
Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja s
egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós, –
engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony, – maga János úr is
annyira belejött a jó kedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe, magát
kinevetni, állva már nem győzte.
Marion kisasszony pedig elbámulva állt, hosszúnyelű parasoljával hosszú
kezében, mint Diána, mikor kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem
foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jó kedvet, mikor ő olyan
szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.
– S meddig fog – tartani – az az – a – kis idő? kérdé piquant,
szaggatott hangoztatással Flórától, koczkáztatott tekintélyét vetve a
latba.
– Bagatelle, nagynéni. Csak egy hétig!
– Csak egy hétig! szörnyedt el Marion kisasszony. Csak egy hétig?
– Ha ugyan ki nem vernek innen, viszonza tréfásan Szentirmayné, a miből
az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná
tartani.
– Ah, úgy? monda kicsinylőleg Marion kisasszony. No jó. Fiatal
hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly
egyszerre megszerették egymást, ez arra mutat, hogy természeteik
egyeznek, a mi nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni,
kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?
– Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni
kedves néni kellemes társaságát…
– Oh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.
– Kegyed úgy fut tőlünk, szólt közbe Fanny, várjon, majd ha mi
Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.
Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes
tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ő
vele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett redőkbe
szedett arczczal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:
– Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél
szokta.
– Nagyságod kerekeit? kiálta János úr. Engem ucscse én csak a kocsi
kerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a
vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! hahaha! óhhaha!
János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könyei
csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbujtak a
szemei az orczájába s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion
kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar karban
kisérő két ifju delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot
elkövetének magukon, hogy szép arczaikat meglett komolyságra
kényszerítsék.
János úr hirtelen eszére térve, elgondolá magában, hogy milyen nagy
illetlenséget követett el s törte magát a távozó kisasszony után és
sikerült is neki azt megállásra birni, még pedig olyan egyszerű módon,
hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte
hanyatt bukott bele.
János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e, vagy
bocsánatot?
– Nem tesz semmit, suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony,
megbocsátani kész szívvel, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell
bocsátanunk – fiatal házasoknak.
Azzal nagy prosopopoeával kisérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy
rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornáczban olyat lépett
egy ott nyujtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon
ugrott ki.
Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kigyónak még
ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög,
ha megrémült, oda fordula János úrhoz.
– Bocsánat, hogy akaratlanul revanche-ot adtam ön egyik protegéejának az
iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már,
hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiu
indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák
közé? Valóban emancipatio az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes
pártolásába. Vajjon nem lépek-e ismét valahol egy agárra?
Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.
Ámde e lépéshez még nagy teketoria kellett. A sleppet lebegő állapotba
helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne
árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintó hágcsói felé, melyet
valamennyi hozzá közellevő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.
Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy
duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.
– Reménylem, hogy hugomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom,
hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély
baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!
Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában
bizony nem igen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a
rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok
nem igen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.
– Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, ne hogy elgázolj vagy egy agarat.
Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod,
hogy hol méltóztatik épen egy-egy kedvencznek déli nyugalmat tartani.
Adieu.
Megy már.
János úr még most is hajlong és bókokat hány utána az udvar közepén, a
hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy
«régen volt már az, én még akkor gyermek voltam».
A két fiatal hölgy pedig, a mint a nyüg eltávozott, dévaj jó kedvvel
veszi két felül karjára a jámbor János urat, s dalolva, tánczolva viszi
fel magával a lépcsőkön.
János úr arcza ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék
dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt
atyámnak.
Az ősi termek visszhangoznak a két delnő jókedvű, tiszta örömének eleven
zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.
A vén Varga uram áthallja azokat az archivumba s úgy megjön-megy, úgy
megjárkál örömében alá és fel, kezeit össze-vissza dörzsölve, hogy
szinte tánczba elegyednék, ha volna kivel s csak az esik neki nehezen,
hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül? Ott van ugyan a
fiscalis, de az nem arra való ember. Ennek elég bosszúság az, hogy
mindennap meg kell mosdani.