Vajjon ilyen-e? Csitt. Hallgasd jó leány, mit beszél tovább anyád? Ne
dugjátok be füleiteket finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb,
nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert
ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok:
minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből
számotokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.
Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édes anyja? Lesz-e
bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a
szerencsétlenség álarczával egy nyugalmas, becsületes család körébe,
mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak
legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot
ellopja, elrabolja és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága,
mit idegeneknek kelle ótalmukba venni s idegenek ótalmából kelle
elorozni!!
Oh! Feketébb az ördög, mint a minőnek festik.
– Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat
mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsból származott nőket
azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan
nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok el lehetnek miattok.
(Igen, azokat megvetik, azokról nem beszélnek.)
Csak tovább.
– Azt sem tudtam már: unjam-e vagy szánjam azt a szegény embert, egészen
odalett. Egyszer csak eltüntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe
volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahová. Úgy jött hozzám mint az
őrült. Kérdezte, hogy hová lettél? Én nem tudom uram, mondék, tőlem
régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férhez ment. Erre csak
elsáppadt az ember s leveté magát – ugyanarra a pamlagra, a mit te
hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében.
Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifju volt, soha sem
láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemöldök! finom, halavány
arcz, olyan kéz mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!… Nem
tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka
volt veled? Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, a ki
ellenzé ezt a házasságot. Igen ám uram, de a leány nem várhat addig, míg
az ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet
mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled.
Jaj uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak.
Ön szerencsétlenné teheti a leányt s örökre titokban hagyhatja a
házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő
becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot
egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos
szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el.
Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az
akárkitől is nagy áldozat volna, s a ki a szavát megszegje, hogy
hatvanezer forintot elveszítsen, kivált mikor a szavát egy olyan szép,
remek leánynak adta, mint az én Fannym…
– Jó éjszakát, aludni akarok. Rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát és
azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küzködvén lelkében
iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott
végre álmot fáradt pilláira.
A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.
Egész alvása alatt különös álomlatásai voltak, s a felébredés
pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt,
álom és való, tudat és képzelet.
Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután
felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, a miktől a sötétben
úgy félt.
Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon
képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak
ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe.
Ezért mondják, hogy az álom is jó tanácsot ad. S midőn reggel
felébredünk, oly messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész
éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el
aközben.
Fanny látta, hogy Mayerné már korábban felkelt és ki is ment, míg ő
aludt; hirtelen jó kedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt
haját egyszerűen elrendezni.
A reggeli már készen várt reá, Mayerné az alatt kinn volt a konyhán,
megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a
cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy
kicsinyt fáradjon érte.
Boltay mester soha sem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét
nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint
szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott
utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a
hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.
Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot,
hogy e miatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öreg asszony.
Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.
Fanny jó reggelt kivánt anyjának és kezet csókolt neki, melyet ez azzal
torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt a leányának.
Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Oh te kedves, egyetlen leányom.
Jaj de boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én
csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel,
kevés czukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.
Az asszonyság igen beszédes lőn; – addig Teréz jelenléte miatt alig mert
leányához szólni, annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást
gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.
Fanny figyelve szürcsölé kávéját, olykor anyjára tekintve, ki nem szünt
meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, erővel azt
akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.
– Mama, kezdé a leány, megfogva anyja kezét, – nem irtózott tőle, – hogy
hívják azt az urat, a ki felőlem kérdezősködött?
Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz
közelít!
Pedig ha figyelt volna leánya arczára, megláthatá, hogy az, ily kérdést
téve, még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.
Nagy titkolódzva előbb körül nézett, ha nem hallja-e meg valaki? azután
oda vonta magához leánya fejét és megsúgta neki a kérdezett nevet.
«Kárpáthy Abellino.»
– Úgy? ő az? mondá Fanny különös, nagyon különös mosolylyal.
– Tán ismered?
– Láttam egyszer, nagyon messziről.
– Oh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan
férfias alakot.
Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszról s
kávéskanalával játszott.
– Ugy-e anyám, sok pénz hatvanezer forint?
(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)
– Nagyon sok, édes leányom, annak háromezerhatszáz forint a legalis
interesse. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, a míg
annyi jövedelemre szert tesz.
– Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?
– Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, a mikor kilenczszáz forintra
felment, ez annak csak egy negyedrésze. Úgy van, négyszer kilencz
harminczhat. Negyedrésznyi jövedelme volt.
– De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?
– No, a biztosítékot minden perczben kész letenni.
Fanny meggondolni látszék magát.
– Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a
mienk marad.
«Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint testvérei. Ez ám nem hagyja
bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.» Gondolá magában Mayerné,
s kezeit dörzsölé örömében.
Most meleg a vas. Most lehet ütni.
– Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar
megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek idealis dolgokról firkálni,
de azért ők is csak azt nézik, mi fán terem a pénz. Ma az egész világ
csak pénz után jár, a kinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus
lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy,
még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt
vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjuságodat nagy kegyes
életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?
Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden
csak e világból való. A vallás csak poézis.
– Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség, folytatá még erősebb
nyomattal Mayerné, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől
megfosztják magukat, hamarább hervadnak.
– Csitt, Boltay jön!…
Az öreg úr belépett, jó reggelt kivánt s kérdezé, nem izennek-e valamit
a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.
– A mama be akarna menni, felelt Fanny egész készséggel, nem lenne
szives bácsi, hogy bevinné?
Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen
menni.
– Szivesen, felelt Boltay, hová parancsolja?
– Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi
hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik,
azokat fogja elhozni nekem.
(Ah, okos leány, arany eszű leány!)
– Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal
a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni.
Érti?
De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak
az ajánlatát s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy
betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!
Boltay egy perczre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az
asszonyságnak, e perczet fölhasználva, suttogó szóval kérdé Mayerné:
– Mikor jöhetek vissza érted?
– Holnapután.
– S mit feleljek ott?
– Holnapután, ismétlé Fanny.
Erre ismét belépett Boltay.
– Egy perczig várjon még, édes bátyám, szólt Fanny, néhány sort irok
Teréznek, vigye magával.
– Szivesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval
megmondanád is, átadnám.
– Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg
cashmir harrast, egy rőf pur de laine, vagy poil de chévre…
Boltay megijedt ez idegen szavaktól.
– Csak ird le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.
Fanny mosolyogva vevé iróeszközeit s egy rövid levelkét irt, összehajtá,
bepecsétlé s átnyújtotta Boltaynak.
Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel
hagyá magát emelni a szekérre, s a víg ostorpattogás közt elhajtatott.
Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult
vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, s dalolt
igen-igen jó kedvűen.
A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay;
tűzkövet, vagy mit árultak ott, a miből okvetlen vásárolnia kellett
neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, a hova
parancsolni fogja. Ő majd haza talál gyalog.
Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Épen ott találta
Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni? s mindnyájan várták,
midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett
számára. Ah minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták
erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily
alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?
Mayernénak két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét,
mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávette az
engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele
hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt
mondja neki.
Abellino nem állhatá meg, hogy össze-vissza ne ölelje a duennát, a mit
azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak
irta ő le Abellinót Fanny előtt. – Hagyjuk őket ott vigadni.
Ez alatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az
ajtóban, mert a kocsis elébb haza ért, s jöttét hírül adá. Első dolga
volt a levelet átadni.
– Levelet hoztam, mert a mi benne van, az törökül van, el nem tudtam
volna mondani szájjal.
Teréz felbontá a levelet, elolvasá, Boltayra nézett. Megint elolvasá.
Harmadszor is elolvasá s ismét Boltayra nézett.
– Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön.
S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.
– Hm, dörmögé az öreg úr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van
vad idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:
«Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom,
ne jőjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma
keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jőjjenek kegyetek
rögtön. Szerető rokona Fanny.»
Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek
történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással
váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak… Boltay mester nem értett
semmit.
De Teréz kezdé érteni.
Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay
mester maga. Az ő lábai jók, egy percz alatt ott van. A vén Palkó már
ismeri, s karonfogva czepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet,
rögtön hintajába fogat, öt percz alatt útban vannak. Boltay, Teréz a
hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt
sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig
az országúton. Két óra alatt megjárják az útat, a mi Boltay mester
csendes hajtásával jó négy óra járás.
Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arcza valamivel halványabb mint
máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt
elragadtatásában, meg nem állhatta, hogy a szép ara elé járulván, ilyen
szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:
– Kisasszony, engem az Isten úgy segéljen, a hogy életemben nem lesz
egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.
– Én pedig uram fogadom, szólt Fanny határozott, nyugodt hangon, hogy
életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének
becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szivesek néhány órai
beszélgetésre elzárkózni velem.
E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy
engedelmeskedni kellett nekik s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb
szobákba, bezárva minden ajtót maguk után.
Néhány óra mulva ismét egyenkint felzáródtak az ajtók s előjöttek mind a
négyen.
De minő változás minden arczon!
Fanny arcza nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyilt,
derült, mint a feslő rózsa.
Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető
dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is
láthatnók.
Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de a szikrák a diadalmas bosszú
szikrái azokban.
Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg
Nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető,
diadalmaskodó alak; vajjon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel
megifjult. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni.
Kicserélték!
Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez
a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.
– Tehát holnap délután! monda örömtől reszkető hangon.
– Igen, holnap; viszonzá Fanny igéretteljes hangnyomattal, szemök
különös tűztől villog, a mint egymásra tekintnek.
Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét,
most Fannyra kerül a sor.
– Szabad-e e szép kezet megszorítanom?
Fanny szivélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsímább, a
leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen oda lett János
úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt s a leány nem
haragudott érte.
E merénylet sikerülte feletti örömében sorra ölelte János úr még egyszer
Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is
karjai közt tartá. A leány szeliden simult hozzá, minden prude, ízetlen
vonakodás és minden kaczérság nélkül, a hogy minden természet gyermeke
fogna tenni.
Erre azután rohant János úr a hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s
nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:
– Holnap délután!
– Csitt! inte, kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.
– Hajts Pozsonyba! kiálta János úr, nyugtalan sietséggel, míg Palkó
egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan phlegmatice nézett vissza
urára.
– No mit bámulsz? Hajts!
– Valamit itt hagytunk, mondá az öreg szolga.
– Mit hagytunk itt, te?
– Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjú úr! viszonzá amaz, el nem
mosolyodó képpel s nagyot húzva azon a legelső «ú»-n.
János úr jókedvűen nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva
ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba s percz mulva messze
porzott a hintó az országúton.
… Vajjon mit végezhettek ott benn?
* * *
Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami
cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.
A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.
Igen jó.
Fanny előkeresé a levelet. Anyja irása volt az. A gazdag úr nagyon örül.
Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr ő
nagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van
mellékelve a czifra meghívási jegy.
«Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.»
Családostul.
Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputyját.
Ah, tehát közönségről is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők,
bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.
Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való
meghívást elfogadja s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.
Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?
Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet
szokott játszani s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül
sokkal nehezebb volna elviselni.
Ismeri őt mindenki, a ki magát nevezetességnek szereti tartani, legyen
az nagy úr, vagy nagy művész.
Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az
egész finom világnak.
Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy
hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik Hymen
lánczain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jó
kedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes salontársalgások
helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a
vigalmaknak, egy pár bas bleu, felvilágosult szellem,
philosophasszonyok, kik naplót irnak minden emberről, a kit láttak, a
kivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökből, kit nagy énekesnőnek
tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésü
divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom
társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik
leányaikkal együtt jőnek ide, s kik elég együgyűek nem találni ki azon
okot, mely őket e szerencsére jogosítá; ifju gavallérok, szellem és
vagyon aristocratái, gourmand öreg urak, kiknek csak a szeme és szája
élvez már gyönyörüséget; egy-egy satyricus szellem, ki szeret mások
balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és
élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazirt kedélyek, kik
az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell,
hogy rögtön kiálljanak a középre s rettentő grimace-okkal elszavalják
tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, a ki a lapokban
mindent leirjon, a mit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett,
ivott és a mit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.
Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr
estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden
héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendég-művész
keresztülutaztával, soron kívül is és minden legfényesebben szokott
azokban menni.
A ki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül
gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap
alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van «renomméeja!»
Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála
megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyelheti magát senki, mert ő
valóban hódol az aristocratiának, csakhogy nála egyesül a czímer, pénz,
szellem és szépség aristocratiája. Ez elmés közvetítése a különböző
társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a
derék bankárfiukat s galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily
szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő
szerzeményök, csak a művészi kezelés a házi gazdáé. – Magyarul beszélve:
ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a
vendégeket.
A ki erre azt a szót ejtené ki a száján, hogy Kecskerey úr e szerint
«kerítő», az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen.
Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a
legszigorúbb illedelemmel történik.
Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak,
zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrillet, keringőt
tánczolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a
férfiak állva falatoznak, néhány pohár pezsgő üríttetik, a jelenlevő
hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús
társalgás után ismét egy pár quadrille, keringő tánczoltatik le,
tizenegy óra után a hölgyek fölkészülnek, eltávoznak, csupán néhány
dandy – ifjabb és vénebb – marad hátra poharazni és kártyázni.
Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- s
erkölcssértés sem szokott történni.
Oh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! ő büszke a maga renomméejára. Ő
csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem
szerez. – Az már megint másik személy dolga. – S ha őt ezért valaki
kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért
nincs benne két különböző kifejezés – ugyanazon dologra?
Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino
erszénye bánta a költségeket, tulajdonképen nem is az övé, hanem
Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle
veszíteni, fogadás fejében.
A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot sem kellett belőle
csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért,
hogy megnyerjen egy ezer aranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.
Hivatalos volt az estélyre, s meg is igérkezett mind a finom világ, a
szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a
művészek és művésznők, a naplóiró kékharisnyák és a versmondó költők, a
dandyk, a gourmandok, a banátusi szellemdús földesurak, s más efféle
buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbeejteni képes egy szegény
feuilletonistát, ha mindeniknek külön megtisztelő epithetonnal akar
felszolgálni.
A válságos nap reggelén, mely ifju honatyáinkat jobban érdeklé, mint a
legújabb válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben,
melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további
tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett s gyalog megy Boltayék
lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval
azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék s a bérkocsihoz
jutva, felülnek, azzal aztán Isten hozzád kapufélfa! Búcsúzzék el, a
kinek tetszik.
Igy kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay
mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem
kezét, sem lábát nem törte az úton.
Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy a mint
a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a
kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.
Helye volt a megijedésnek.
– Tán az öregek vitték be?
– Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra mulva távozott el
fogadott szekéren.
Jajjaj! – Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját
játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem
világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő
közbenjárókat legjobb nélkülözni. No ez szép volna, ha őt skizzirozná!
Utczu! vissza a bérkocsihoz. Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába. Vajjon
hova lehetett ez a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni
Abellinoval; vagy hátha mást gondolt s most már nem fog eljönni? pedig
már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendezve. Nem, nem
lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél,
hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő
érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű
aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!
A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás
után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kaczérsággal
engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt, a
hintókból alálépve; a tornáczban kölcsön adott egyenruhás inasok szedik
el a meghívó jegyeket, mikre szokásos felügyelet van s a burnusokat,
sliffereket; a háziúr, ő nagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel
fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem
az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki megvan győződve,
hanem azért olyan diszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s
igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az
egész társalgáson.
– Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghivásomat. – Nagysád nagy
tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. – Mesdames, önök
kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. – Uram,
ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam!
– Grófné, az estély legfőbb öröme önnek syrénénekében gyönyörködhetni
stb. stb.
Azután jönnek az ifju gentlemanek, s bemutogatják egymást a
házigazdának, ki mindezt természethű prosopopoeiaval fogadja. Ezután nem
paradoxon azt mondani: természethű prosopopoeia.
Az érdemes házigazda nagy mértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és
fesztelenül mulassanak. A kik még nem ismerik s ismerni kívánják
egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is
régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon
munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti s állít háta mögé
valakit, a ki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami
érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anecdotákat szór a
csoportozatok közé, theát főz, a mit senki sem ért jobban és mindenkit
lát, mindenkire szeme van. Ez már derék házigazda.
Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes,
idegen férfiut hoz karján, egyenesen a háziúr elé vezeti és bemutatja.
– Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.
Meghajtások, bókok, kézszorítások.
– Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás,
mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párisból,
siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitejével
megismertetni.
Oh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi
magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet.
Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal
történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s
mintha nem tudná ezt minden ember.
Tulajdonképen a derék banquier azért jött le Párisból, melyet még akkor
nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját
szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajjon az a vén Nábob, kinek bőrére
ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképen valahára meghalni, vagy
sem?
Kecskerey úr a kitünő férfiut a legkiválóbb figyelemmel iparkodott
mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, főczél levén
ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában
kivonult ezalatt a kártyázó terembe, az levén legkellemesebb neme az
időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.
Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek
láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.
– Ah Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a
másikban ugyan ellenkező poluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat
kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt
hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek
Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd
kisértsek én is szerencsét.
Fennimor egy szót sem szólt, ő adott épen bankot. Néhány percz mulva
bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.
– Ah, ah! barátom, te rajtad rosszul teljesül a példabeszéd:
szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor,
bizony Isten sajnállak!
Fennimor fölkelt és nem játszott többet. Ha tejfehér arcza még engedne
meg valami nuanceot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a
sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.
Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő
általi kigúnyoltatás, epével, méreggel tölték el a szívét.
Egynéhányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges
demonstratiókra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a
szobából.
Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő
modorával vérig bosszantá azokat, a kik vesztettek. Ostoba szerencséje
volt ma. Nem győzött rajta kaczagni.
– Na! szólt elvégre tárczájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket;
Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én
megyek azt kettős szerencsémmel czáfolni meg.
A legközelebbi teremben épen szemben találkozott egyik inassal, ki
régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem
jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.
– Hopp! ez nem jó jel! Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá,
hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben
nem fogadta volna el a meghívást.
Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s ott hagyta Mayernét az
előszobában.
Diable! ha rászedték volna.
Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle
az örvendő, kihivó, diadalmaskodó arczot. Inkább vesztette volna minden
pénzét, csak a leány el ne maradna most.
Ezuttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arczával
találkozni s gondolkozni kezdett róla, vajjon ne legyen-e nagylelkű és
ne békítse-e ki maga iránt?
Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a
leánynak, hogy nőül fogja venni?
– Oh igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.
Ez megint megnyugtató egy kicsinyt, s újra visszament a társalgási
terembe, s mr. Griffard-ot igyekezett mulattatni.
Már a theát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a «casta
divát», midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:
– Épen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.
Abellino, a mi kezébe akadt, néhány aranyat nyomott a szolga markába, s
azzal kissé rendbeszedé magát, fölkelt, egy tükör előtt megnézte magát.
Csinos volt, csinos, azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás
nélküli, arcza sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s
mellénye magasztos.
«Quanta species!» mondaná rá Aesopus rókája
Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből
lát, s saloni díszhangon jelenti az érkezőket francziául:
– Madame Fanny de Kárpáthi, née de Mayer!
– Patvart! gondolja magában Abellino, ez a leány komolyan használatba
vette a nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.
– Ah, házasság! kiálta Griffard úr; ön megházasodott?
– Csak balkézre, viszonzá Abellino tréfásan.
A vendégek egy része kiváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda
(Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a
szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A
bámulat elhallgattatja egy perczre a társalgást. A szép nő tekintetén
bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny
hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé
rövidre hagyva, s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat;
gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, két felől
hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsíma vállaira s
elragadó szépségű kebelére. És ez arcz, e halványpiros, istennői
tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedélylyel, indulattal,
ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly
összhangzók ismét az arczok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken
elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.
Igy mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, a ki nem talált mit
mondani.
Fanny üdvözlé őt.
– Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghivását – családommal együtt,
im férjem, Kárpáthy János úr, szólt a vele jött férfira mutatva.
Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mi alatt
a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.
Az, mint Lóth felesége, sóbálványnyá változva állt a tükör előtt.
Kárpáthy János azonban, – a jó kedvű, a vidám, a ragyogó János úr, –
megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá
fűzé.
– Kivánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom. Egy kincset, egy
másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a
paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.
Azzal nevetve, tündöklő arczczal lépett a társaság közé, egyenkint
bemutogatva nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkivánatokkal
halmoztatott el.
És Abellinonak mind ezt néznie kellett.
Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött,
nagybátyjához ment férjhez, s ez által örökre megközelíthetlenné vált rá
nézve.
Ha az egekbe vitték volna, vagy a poklok mélységes fenekére, ha
sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús
arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja
által: «Kárpáthy Jánosné».
Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.
Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, ő reá tévedt
vissza s minden tekintet gúny és kaczagás volt reá.
A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!
A kijátszott kérkedő, kinek imádottja ő helyette a nagybátyjának adta
kezét.
Szinte jól esett Abellinonak, hogy látott még a társaságban valakit, ki
ez eseten nagyon meg volt ütődve: mr. Griffard-t. S hogy még most se
tagadja meg gúnyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóval, mintha
épen csak azt érdekelné a dolog:
– Qu’en dites vous, mr. Griffard? (Mit szól hozzá?)
– C’est bien fatal!
– Mon cher Abellino, szólalt meg ekkor mellette Fennimor czérnavékony
hangja. Úgy látszik, mintha ön nekem ezer aranynyal tartoznék. Hahaha!
Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival
találkoztak, ki épen ő hozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a
legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.
– Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom
önnek atyafiságos indulataiba feleségemet.
Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a
kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született s mely
oly szikrázóvá tette mindazon szelid lények szemeit, kiknek azt elmondá.
A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.
Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta és fehér volt, mint
a fal.
János úr odább ment, magát mr. Griffard-ral is megismertetendő, ki
rendkívüli örömét fejezé ki a fölött, hogy őt ilyen jó egészségben
tisztelheti.
Abellino pedig, a mint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe
dugva, dudolva, fölemelt fővel, mint a kinek semmi baja sincs, lejtett
végig a társalgási termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden
suttogás, minden sziszegés elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.
Sietett a kártyázó szobába.
A mint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kaczagnak
mindannyian, Fennimore éles hangja kitört valamennyi közül. A mint őt
meglátták, rögtön félbeszakadt a nevetés, jó kedv és előadás; mindenki
iparkodott komoly és hallgató képet ölteni.
Lehet-e ennél bosszantóbb valami?
Abellino széket húzott az asztalhoz s közéjük ült.
Miért nem nevetnek? miért nem folytatják a beszédet? Fennimore mit
erőszakolja az arczát, hogy komoly legyen minek fordul el annyit?
Oszszátok azt a kártyát.
Legalább van az embereknek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki,
kaczagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen, min kaczagni.
Most Abellinora kerül a sor, hogy bankot adjon.
El kezd veszteni.
Az asztal túlsó felén ül Fennimore és egyre nyer, néha benn hagyja az
egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolczszoros húzást
tegyen.
Abellino veszteni kezdi hidegvérét s szeleskedik. Nem vigyáz a
tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s
a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.
Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.
– Ah, ah! – Meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. Monsieur
Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül: szerencsétlen a
kártyán és szerencsétlen a szerelemben. Szegény Abellino, bizony Isten
sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.
– Én? kérdé Abellino ingerülten.
– Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod
csábítani; mert hiszen most már gazdagabb mint te vagy, pénzed el nem
bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat
mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Conrádot. Sőt neked
nagy okaid vannak épen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert
egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél.
Ah ez famos! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József
és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék
fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr!
Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy
vaudevillere!
Minden szó mérges fulánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino
sápad és elfagy a dühtől. A mit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni
kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.
És egyre veszt.
Alig látja már, mit raknak? Fennimor újra négyszeres tételt nyert.
Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.
– Ohó barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.
– Én nem vettem észre.
– Ah, ez flibusterie![5] kiált elbizott indignatióval Fennimor.
E megbántó szóra Abellino egyszerre talpraugrik s az egész tuczat
kártyát Fennimor szemei közé vágja.
A fehér arcz egyszerre elkékül, elzöldül, felkapja a széket, melyen ül,
s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbe veti magát, Fennimort
visszatartják.
– Bocsássatok! bocsássatok reá! ordít egészen elváltozott hangon a
sensitif ifjú, ajka tajtékzik és szava a düh erőködésében rekedt
rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál és
szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.
– Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! rikácsol Fennimor, s nem
szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan
székeken tölti, azokat rugdalva fel.
A dísztelen zajra egészen alarmirozott képpel rohan be Kecskerey úr s
roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan
közbekiált:
– Tiszteljétek házam szentélyét!
Ez interventio magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye
hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás
épen jó kedvre hangol. Fennimornak és Abellinonak tanácsolják, hogy
menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak
azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Néhány pillanat mulva
ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a
kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr
félre hívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves
elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost és
egy óranegyed mulva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János
úr, ki szép nejét kivánja a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél
után két óráig tart, a midőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik
haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét
nyugalomra s ha van valaki, a ki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino,
Fennimor és monsieur Griffard.