Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor
legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, a ki hamar el
nem alszik, a ki türelmesen hallgatja mit beszélnek, s legfeljebb
csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító
interjectiókkal mozdítja előre svádájokat. Ilyenkor van a legalkalmasabb
idő elmondani tíz-, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni
születésen, keresztelésen, keresztül menni férjhezmenésen, halálozáson,
míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a discursusnak.
Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához és soha jobb
alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi
nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a
tárgyat százszor lehet változtatni s a sötétben semmi módon nem vehetni
észre, ha az ember elpirul.
– Oh, oh, lelkem jó leányom, édes szép leányom te; így kezdé a beszédet
Mayerné; de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek
valaha, hogy te veled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam
magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna
el az Isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom,
nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors. Négy esztelen
leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem
úgy kellett volna magukat viselniök, mint a hogy ők viselték.
Mindeniknek volt tisztességes viszonya, a mi mellett meglehetett volna,
de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy
veszik hasznát.
… Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát,
hogy a kevésbbé alacsony némi tetsző színben tünhessék fel. Megszólni
azokat, kik világ leányaivá lettek, miért nem voltak elég okosak
maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.
Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor
egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán
életszükségeiről illően gondoskodik.
Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abban hagyta e rohamot, egyet
ásított, azután kezdett más beszédet.
– Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy
kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse
rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, a mit csak megkivánsz. Itt
már csak nyugodtan ellehetsz, a míg az öreg Boltay él; bár az Isten
éltesse sokáig, pedig attól félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni,
mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két
testvére, épen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő
tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy
unokaöcscse, a ki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az
a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, kiki azt pártolja,
a mi a magáé.
Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy
mi lesz belőle, ha Boltay meghal? Addig, míg Boltay él, tán kárba vész
drága ifjusága s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb
lett volna azt – eladni!
Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta: az anyja miért
beszél? hová czéloz? mit kisértget? mit tapogat? A sötétségen keresztül
vélte látni ravasz arczát és ez arczon keresztül ravasz lelkét, s
szemeit lehunyta és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.
Mégis látott, mégis hallott.
– Hja – jah! sóhajta fel Mayerné, mintegy hangolásul, hogy ismét
beszélni fog.
– Alszol már Fanny?
– Nem. Rebegé a leány. Nem birt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül
hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt
s nem beszélt volna többé.
– Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.
Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén és alig hallhatólag rebegé:
– Tessék?
– Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utczán találkozunk,
bizonyosan elmegyek melletted és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen
kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak
a leányok mindig olyan kicsinyek!
Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott
kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán
elkezdenek aggódni, töprenkedni.
– Haj, haj! mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár
valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának a helyett,
hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már
senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás
költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele?
korhely, részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom,
egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz
gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utczára. Héj bizony
jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná.
Ime elmondá leánya előtt a férjhezjuthatás nehéz voltát s a házas élet
kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy miért mondja ezt
neki, mert azon szónál: minő szép vagy te! egyszerre világ derült
gondolatai közt s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele
közleni, hogy anyja lélek-kisértőül jött hozzá.
– Fázol te Fanny?
– Nem én. Rebegé a leány, összehúzódva takarója alatt.
– Ugy tetszik, mintha reszketni hallanálak.
– Nem.
– Úgy-e bár ismerted te Halm Rézit?
– Ismertem, viszonzá Fanny halkan s rettegve várta, mi új fordulat, mi
új támadás vár ismét reá?
– Ugy-e milyen büszke lány volt az? tudhatod, szomszédban laktunk,
milyen büszkék voltak valamennyien? szóba nem álltak velünk. Mikor
nénéddel az a szerecsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé,
sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi
történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők
elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép
jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak ő nála.
A büszkék, a kik más embert olyan hamar el tudtak itélni. És most ők
mondják azt: hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány
boldogabb mint akárhány asszony, s az ember hűségesebb hozzá, mint sok
férj a feleségéhez, minden kivánságát teljesíti, a mi a legjobb,
legszebb, azt mind megszerzi neki, a cselédek nagyságos asszonynak
hívják, s akármely úri társaságban szivesen látják, s nem kérdik, ki és
mi? a promenádon karonfogva sétál vele s minden ember köszön neki; úgy
bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, a kik olyan
könnyen pálczát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor
valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még
az idén elfogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután
meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik és keresik
a barátságukat. Ilyen bolond a világ.
Itt megállt egy perczre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a
mondottakon végig gondolni.
A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, a mint anyja
elhallgatott, a támadt csendben egy úr imáját[4] kezde elmondani
magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett azt
elmondani s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az ament, mint anyja
beleszólt volna.
Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, a hol elhagyta.
– Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya
sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá.
Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyból.
Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban
történt-e ez így ránézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, a
kihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az
később más leányt vett el, s még alig három esztendős házasok, már is
elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is
váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap
megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a
szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék és a legrosszabb
lesz belőle, sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség
történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse. Fanny! Te
fázol?
– Nem, nem, suttogá a leány és reszketett, mintha lázban volna.
– De fázol, én hallom, a fogaid is vaczognak bele. Várj, egy vánkost
teszek reád, vagy megdörzsölöm a lábaidat?
– Ne! nem, nem fázom, rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy
anyja e perczben testéhez érjen.
Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És aztán jó hosszú
ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már aludni fog.
– Te Fanny, szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet, alszol már?
– Nem! szólt a leány. Kiváncsi volt hallani, mi következik még? Van az
emberben néha olyan merész kiváncsiság: tudja, hogy félni, rettegni fog
attól, a mit megtud és mégis meg akarja azt tudni.
– Én nem tudom, mi lelt! szólt Mayerné, én sem tudok aludni, egy cseppet
sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda
képzelem az ablakot, a hol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói
követ, a ki másodmagával aludt egy idegen szobában, a hol be volt téve
minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni: virrad-e már? de az
ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s azután azt felelte a
társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.
Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei
kalendáriumban megjelent anecdotának, a miben Fannyra nézve mégis annyi
vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott.
Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anecdota is, hogy az előadás
czélja annál rejtettebb legyen.
Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni s Istent
emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tör.
Egyszerre újra megszólalt.
– Te Fanny. Tudsz te még hímezni?
– Tudok, felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)
– Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan
odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is
ott áll az arczképed alatt, a mit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj,
abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában
lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a
legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgy szólván egymásra
árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a
festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette
az egészet.
Ah! most kerül a hiúság ajtajára.
– Nem hinné az ember, folytatá Mayerné. Egy úr, igen nagy úr, annyira
beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus jött
ide Pozsonyba a miatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, a kiről
azt lefestették s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt
esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni.
Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy? meglátott, s azóta még
jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra,
melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet
ottan szemben. A testvéreid haragudtak rá, mert rájok sem nézett, de én
azért szerettem, mert tőle hallottam mindig te felőled valamit.
Mindenütt utánad járt s legalább is megtudtam, ha egészséges, ha beteg
vagy. Oh az az ember egészen őrült volt miattad.
Hát ennyire vagyunk?
Fanny most félkönyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét, azzal a
visszaborzadó tudásvágygyal, a milyennel Damiens nézte a testén tépett
sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.
– Oh mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk, folytatá Mayerné,
vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. Az
ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék? Nem
múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy
ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. Menjen az úr, mondám neki.
Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek
leányát elvenni. Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám édes
leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja: elvesz, az csak bolonddá
akar tenni, ez bolondság.
E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné s Fannynak ideje maradt
magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:
«Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ad: az okosság, arra
hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot igérve, szerelmet esküdve,
ez komisz diákok és inczifinczi negyedvér mágnás-gyerekek dolga; ezeket
kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy «mit ad», erre hallgass.»