Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem
szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a
kiházasítási czikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket
fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s
előveheti, ha néha-néha a nagy világ zajából a polgári csendélet szerény
örömeire visszagondol.
Fanny férjhezkészülődése azonban oly titokban volt még tartva, hogy
senki sem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig
természetökben feküdt, nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.
Különös történet adta elő az idő alatt magát.
Egy napon, midőn Boltay mester épen otthon volt gyári házában, berohan
hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben
Boltay mester alig birt valami ismeretes arczot kitalálni. De nem is
volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda?
és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, a míg ő ki
nem beszélte magát.
– Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné, – Fannynak az anyja! zokogá
megkeseredett szívvel az asszonyság, odavetve magát Boltay úr lábaihoz,
elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze és
hullatva tengermennyiségű könyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen
tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem
mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja?
– Oh uram, oh én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett
becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam,
hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző
angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy Isten éltesse sokáig és
jutalmazza meg minden égi földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az
enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell
mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg
kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Oh,
oh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a
kínszenvedése, a kinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, de
úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint;
ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek
volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre.
Oh hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire
hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat
elől a világból, nem birta meg azt, beleugrott a Dunába, bár én is utána
ugrottam volna akkor! de látja uram, az anya szíve csak mindig érez, még
ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd
megjavulnak, oh bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló
esztendeig tűrtem azt a szégyent, az Isten csodája, hogy még egy szál
hajam van, hogy mind el nem ment bele. De a mi sok, végtére csakugyan
mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, a mi az én
házamban naponta történik, így állanának az ég felé Boltay úr hajai.
Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokaltam a hosszútűrést és
kifakadtam és kiadtam a mi lelkemen volt. «Hát már ez így fog menni
mindig? hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát
már énnekem sohasem lehet az utczára kimennem, hogy a szemem ki ne
égjen, ha becsületes emberrel találkozom?» Hát uram, e szavakra, mint a
megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre; mit leczkéz minket az
anyánk, mi köze ahhoz, a mit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon?
Azt a ruhát is én vettem, a mi most rajta van. Azt a fejkötőt is én
tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, a mi a saját
keresménye volna, mindent mi vettünk! Én csak elszörnyedtem, uram. Hát
így kell ti nektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves
fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő,
de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemeltem én annyi keserves
álmatlan éjszakáért, miket beteg ágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam
szájától elvontam a falatot, csakhogy ti nektek legyen, hogy magam
czudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csakhogy titeket
felczifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a
szolgáló, csakhogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem
azért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor uram, a helyett, hogy
meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt
mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom és magamat általok
tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat,
fogadjak magamnak külön szállást, válaszszam külön a butoraimat,
vitessem el a garderobomat és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, a
hogy nekem tetszik. No várjatok gonosz leányok, azért se higyjétek, hogy
engemet megcsúfoltatok; mondám és levetém a ruhákat, a miket ők vettek
nekem, előkerestem azokat, a miket lelkem uram idejében viseltem, mikor
a konyhában magam főztem, hogy legyen ezeknek a czuláknak mit enni;
azokat vettem fel s úgy szaladtam ki az utczára. Magam sem tudtam, mit
csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire oda
értem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: hiszen van még neked
egy leányod, a kit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek
fel, eredj oda. Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani,
valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, a hol élhess
meghúzódva, a míg Istennek úgy tetszik és meghalhatsz, ha megeléglette
szenvedéseidet a mennyei felség. Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, a
hogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s
ha az úr kitilt a házából, ha a leányom nem akar látni, az utczán kell
meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet
a gyalázatos háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak
azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó
uramnak, a kit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.
Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben,
hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztényi
kötelességet vélt az által elkövetni, hogy a fali szekrényből egy tányér
boszorkánypogácsát[3] s egy pohár bort állíta elé az asztalra és
kényszeríté, hogy egyék, s a mi legelső, mentse meg magát az
éhenhalástól.
– Oh uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok éhes,
inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár,
csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék.
Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én
lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugy-e
bár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem
ismerne már? Ilyen nyomorúságban… ilyen rongyosan, piszkosan,… így
megvénűlve,… legalább csak én láthatnám őt még egyszer; – nem kivánom
én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül,
elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél.
Nekem nincs több kivánságom.
Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy
valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól
játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.
– No no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett, biztatá a siránkozó
anyát, a mit ön kiván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg
fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen
ellesznek együtt és nem lesz semmi baj.
– Oh uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a
leányom, oh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog
engem.
– E felől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta
leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobblelkű, minthogy anyját a
nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura
küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja
testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én
őt magával.
– Oh uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én
mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csakhogy leányom körül
lehessek.
– Ugyan asszonyom, mit beszél össze-vissza! pattant fel jámbor
nehezteléssel Boltay, van nékem cselédem elég, csak nem fogom
gyámleányom anyját munkára fogni. Ön egy óra mulva velem jön falura, a
többit azután bízza énrám.
Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az
emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenet elől s ott hagyta a
szobában a tisztes asszonyságot, megigérve neki, hogy egy óra mulva
visszakerül, addig talál ott az ablak hidján mindenféle jámbor
könyveket, nézegessen belőlök.
Ezt az egy órai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy
ruha-áruló boltba s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné
számára, mert átallta őt azon kétségbeesett külsővel leánya elé vinni,
hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a
házba, melylyel Mayernénak minden nemes vonakodása daczára át kellett
cserélni nagy hatású rongyait.
Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult
ízlése, mint megboldogult hazánkfiának P. H. Lázárnak, kire a
legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószinű; ő
bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s
hogy melyik esztendőről való divatú valami, az iránt nem igen
kérdezősködött; úgy hogy a mint Mayerné teljesen fölequipirozva magát, a
tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy
keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! – Hogy
fognak majd a leányok odahaza és a galant ifju urak nevetni, ha őt ilyen
staffage-al meglátják!
Mit?
Igen, igen, a leányok és a galant ifju urak odahaza.
Mert ahoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki,
épen oly erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva.
Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett
össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki
szüksége a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog:
Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarczai által a dühig fokozott
szenvedélylyel veté magát sikerületlen terve után. – Épen most kérte ki
mr. Griffardtól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino
mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki
rögtön sietett azt levél által tudósítani Párisban a legelső kárpátfalvi
eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr. Griffard
megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyett kétszázezret küldött
Abellinónak, a mi a visszafizetésben természetesen két annyit teende. Az
egész mintha tévedésből történt volna. Nehány nap múlva természetesen
megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a
pénz útban volt s épen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.
Százezer forinttal több pénze volt, mint a mennyire számított. Ilyenkor
az ember elbízott szokott lenni. – Ennyi épen elég lesz a sikerre.
Ő maga csinálta ki a tervet, miszerint Mayerné, – (az anya!) ravaszul
férkőzzék a Boltay-család körébe, utolsó leányához, és – tudja a többit.
Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.
Lehetséges ez?
Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.
Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a
takarékpénztárba tesz harminczezret, a másik harminczezret pedig Fanny
számára teszi le s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget-látás
ellen; s mit kell érte eladni? úgyszólván semmit, olyan chimaerát, a
minek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja, csak akkor van, ha
eladja: – az erényt. És az hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő
úgyszólván jóltevője lesz ezáltal a leányának.
Tehát mégis – az a bűnös, a ki vesz.
Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolga-kereskedők.
Egy óra mulva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen
megszomorodott Mayernét, hogy sziveskedjék felülni és ne mutassa a
kocsis előtt, hogy sír, mely kivánatnak eleget tenni nagy
megerőltetésébe került a jó asszonyságnak.
Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal
menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis
elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképen
úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte becsülte légyen
a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyelt mellette ülni
egész Pozsony láttára.
Vevé is a gyeplőt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a
városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, a
miért sietni kell.
Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről s lesütött szemekkel
elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga van, azaz,
hogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért
a házához hajtatni, azért ő hamarább haza kerül a kertek alatt, s mire a
szekér oda ér, ő is otthon lesz.
Alig birta ez együgyű hazugságot elmondani a derék ember, talán most
hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony
a kertek alatt előbb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s
előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni
őket szépen, hogy a mennyire lehet, bánjanak vele nyájasan és ne
mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyuttal elmondá
nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mind ezt
oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utcza végén
hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó s fölösleges
buzgalommal kiabált a kocsisra: «Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól
kitérj a kapunak».
A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny épen akkor jövén a kertből,
előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozhatta az anyjával
ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, a mit az
asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűvel kitalálja szúrni testvére
özvegyének a szemét.
Mayerné asszonyság meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak
úgy leesni a szekérből, a mit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester
egyáltalában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, úgy tették le
a földre; azt azonban semmiképen meg nem gátolhatták, hogy a jeles
asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, a
mit a leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy
csúszott a két nő lábaihoz, a kik az által annyira meg voltak lepetve,
hogy egyiknek sem jutott eszébe, őt felemelni, – végre is Boltay mester
szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari
szájtátók láttára megy véghez ez a scéna.
– Ugyan Mayerné asszonyom, ne térdepeljen. Magyar ember sohasem szokott
térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még
ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.
A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét
egyenesen állásra birja, de mind nem használt az semmit, a mint
leányához ért, ott ismét térdrerogyott, Fanny piczi lábacskáit
iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan
megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem
ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi
papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései
napvilágra hozzák, miszerint – nem húzott harisnyát. E gondolattól
egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz s mielőtt a
botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes
anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott,
átölelte és csókolta a hol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, a
nélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.
Az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni, az egyik könybe olvad
fel a találkozásnál, a másik hideg mint a fagy.
Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a
pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni
előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni.
Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között,
végtére azon könyörgött, hogy ha már a szobában lakásra érdemesítik,
csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek a számára, a hol kezét lábát
összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pinczegége, csak hogy a
leányát láthassa onnan. – Szerencsétlenségére Boltay mester házában
minden szoba akkora volt, mint egy granárium.
Boltay mester odakinn falusi házában a maga fajtájú emberek iránt nagyon
vendégszerető ember volt, s ha már egyszer valakit házába fogadott, azt
akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember,
a ki valakit el tudott volna mulattatni, hanem birt egy jó
tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta
éjfélig. E szerint Mayerné benne emberére talált: Boltay mester csak
arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson s azután engedte magának a
beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a históriát, a mi az ő
életének története, s melynek előadásában czélszerűen vegyítvén a valót
a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy
önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett
szöveget, a mi Boltay mestert csendes szemlélődéseiben épen nem
háborította.
Fanny és Teréz az alatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe
hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék,
a hol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol, sőt arra is
vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya
alszik, mely kivánatát megközelítőleg Teréz egy benyilót rendezett el
számára, mely Fanny zongora-szobájával szomszédos, elébb ugyan saját
szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de
Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.
– Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom,
sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem
örülni, igen rossz szivemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik,
hogy érzéketlen vagyok.
Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni azt az
érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de
még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi
lappang ez álarcz alatt? de időt akart neki engedni, hogy azt
levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy
tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné és a
mellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.
Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny
két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, mondá:
– Fanny: légy anyád iránt előzékeny, szelid, nyájas. Ne kerüld, sőt
iparkodjál kivánatait teljesíteni. Úgy látszik, hogy téged nagyon
szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek:
ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy
ideig – az én kedvemért.
Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz
czélzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:
Anyám kétségkivül régóta restelli testvéreim életmódját s csak az
alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan,
hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozott hozzám, tudva, hogy én
majd magammal viszem. Önzés. Nem igen alkalmas arra, hogy a gyermeki
szeretetet újra felköltse.
Hátha még azt sejtette volna, a mit Teréz.
Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint
Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, a mit az valóban nem is tett
soha. Igaz ugyan, hogy esztendő számra sem igen szokott előfordulni
közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya
előtt rosszat beszéljenek.
A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár
ezentúl nem igen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó
vőlegényt) s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jőjjön a
gyűrűjeért maga.
Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, a hogy lábai engedék; a
kik az utczán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte? mert
arczán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné
magát így az utczán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett és
quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a Nábob, a ki egész Pozsony
városát, úgy a hogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek
örül az?
Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt össze-vissza
ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat,
hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé
tette őt belé; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az
összekelésnek még néminemű előkészülési és törvényszabta szertartásai is
vannak, a mikről hogy a főúr, mint törvényhozó tag elfeledkezett,
világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által
ragadtatva lennie, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe
jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal
csekélyebb.
Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg
mondva, jú húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák
titokban az egészet, a mire neki sajátságos okai vannak.
Boltay megigérte s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni
felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel s ez
összevetést közölte Terézzel.
E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében
áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat
a felől semmit Mayerné, – tehát más oka volt idejönni. Mert valami
okának kellett lenni, az bizonyos.
Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család
nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek s egymás
titkait kémlelhették volna.
Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon
észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy
milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga
előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit
gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mind azt csak tettetésből cselekszi;
hisz a ki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: én szeretlek, a kit
nem szeret, mit ér annak a hizelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.
E miatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való
tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is,
mintha megnémultak volna.
A ki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan
Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan
tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és
szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban.
Egész nap nem lát magához illő ifjut, pedig a szív vágyai ilyenkor
legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.
E mellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden
lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál? majd azon kapták rajta,
hogy kiült a cselédek mellé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy
szapulnak, korán reggel kiszökött és segített szappanyozni, kisöpörte a
szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az
asztalhoz hurczolni, erővel rakni tányérjára az ételt, mert nem akart
sem enni sem inni s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a
negyedik fogásból már őt nem illetné semmi.
Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána,
bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki, – szánta.
Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki
keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak
felpillantott, már kérdezé, mit parancsol? ha kellett neki valami,
szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni,
olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn
visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat
tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan
könycseppek akartak lenni.
Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy miért
sóhajt, azt felelte, hogy van ő neki arra oka elég.
Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s
minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benmaradt, maga helyett ez
alatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.
Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig
ott aludt a benyilóban s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy
zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja
az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt, – olyan jól esett arra
gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után
legfigyelmesebb szemmel tekint reá.
Ez az éjszaka épen oly viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a
szél a fák között, ugattak az ebek s futottak, mintha valakit
kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül.
Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.
Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a
veszedelmes örömet, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely
e pillanatban Mayerné arczára szökött. A másik pillanatban már el volt
az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt
szíhat.
Hölgyek hölgyek előtt nem igen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai
toilettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le
mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni
szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait
elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő; – egy nő, ki neki
édes anyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképen nem
is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésüjét kivonva
hajából, lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt,
mint a bársony és fényes, mint az aczél, s kibontva annak többszörös
fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott
gyönyörű haj mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján,
természetes göndörödéssel kigyózva le egész térdeig.
Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az
ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja,
nagy gondtalanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz,
hogy bámulja, csodálja magát; sőt a mint a gömbölyű tükör előtte áll s
egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa
magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor
szalagját.
Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne.
Minden mozdulatánál új szépségben tüntek elő szűzi termetének idomai.
Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva
hatvanezer forintért…
– Ah, minő szép vagy te, Fanny! suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.
Fanny hirtelen felrezzent. Ijedten tekinte szét, mintha először nem
tudná, honnan jött e szó? szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután
hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá
fehér takaróját s elfujta a gyertyát maga előtt és behunyta a szemeit.
És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól
tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek s
még most is hallani vélte: «milyen szép vagy te, Fanny!»… Ez a kerítőné
suttogása volt.
Fanny reszketve várta: fog-e még valamit szólani ez asszony?