Egy hónap multán ismét Pozsonyban találjuk Kárpáthy Jánost, most már
haragszik érte, ha Jancsi úrnak szólítják.
Mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át a Nábob; termete
annyira megcsappant ez idő alatt, hogy előbbi öltönyeit nem viselheti a
nagy bőség miatt, arczáról elmult a lázas vörösség, szemei körül a
mámoros pöffedés; az emberekkel komolyan beszél, közügyek, nemzeti
vállalatok után tudakozódik, jószágaira tanult, becsületes
tisztviselőket keres, a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen
okos, értelmes beszédeket tart: senki sem tudta elképzelni, mi lelhette
őt egyszerre?
Egy kedves embere van, Kiss Miska, ezzel jár minden nyilvános helyre;
sokszor találkoznak Abellinoval, s ilyenkor a Nábob és a pünkösdi király
egymásra néznek, elmosolyodnak, összesúgnak, valami tervök lehet
Abellino ellen, valami mulatságos, dicsőséges tromf a koporsó-küldésre;
még most a fiatal rouék az ő rovására nevetnek, bár az öregek nem
mindenütt találják is mulatságosnak az unokaöccs ötletét, de majd
mindjárt nevetni fog minden ember Abellinón, ifja, véne kaczagva fog
rámutatni, mert számára olyan szerep készül a saját maga szerzette
vaudevilleban, mely nagy mértékben képes leend a közönség jó kedvét
fölgerjeszteni.
Abellino két heti távollét után kétszeres hévvel látott félbenmaradt
terve után. Értjük alatta a szép polgárleány ellen intézett hajszát.
A meghiusult kisérletek csak növelték az ingert s minthogy a czél
megközelítése nehézségekkel járt, elnyerése sokkal becsesebbnek
látszott. Végre az őrjöngésig szerelmes kezdett lenni a leányba; nem a
fogadás, nem a hiúság, nem a kérkedés ösztönzé csupán, hogy őt
elcsábítsa, hanem a legmakacsabb szenvedély, mely játszószerül hivatott
fel s azalatt egészen urává tette magát. Érzé, hogy ha utána vész is, ha
vagyona, jövője, semmivé lesz miatta, birnia kell e hölgyet, s tán
boldogítni? oh nem, ez nem szokásunk, hanem megittasodni szerelmétől s
azután látni őt elhervadni és mondhatni: én hervasztottam el!
Ha lelke üdvét kellett volna cserébe adni e gondolatért, odavetette
volna!
* * *
Boltay mester épen kinn állt a kapujában s hátratett kezében épen úgy
tartott egy kurta botot, mint a ki valami kutyára les, hogy azt
meghajítsa.
A jámbor férfiunak nagyon meggyűlt a fejfájása, a mióta Fanny ügyébe
avatta magát. A patvarba! szép provincziát választott magának. Egy
filiszter, a ki leányt őriz! Lehet-e ennél nevetségesebb figurát
képzelni? Mindig azt hiszi, hogy rászedik, és épen akkor szedik rá,
mikor nem hiszi; sem éjjele, sem nappala, felébred minden zörgésre; ha
éjjel megmozdul az ablakredőny, már azt hiszi, a szerelmes csábító
mászik be rajta, pedig az ugyanakkor kényelmesen sétál ki s be az ajtón,
mely aranyai előtt megnyílik; minden virágbokrétát kifürkész: nem
lopnak-e abban áruló jelt házába? s ugyanakkor saját kaputja zsebében
viszi haza a szerelmes-levelet; minden cselédje áruló, fű, fa ellene
esküdött, mindig néz és soha sem lát; oh ezek a legmulatságosabb
gúnytárgyai a divat-költészetnek, ha olvassátok a vidám Boccaccio
Decameroneját, Lafontaine novelláit, akár de Kock Pált, számtalan ily
mulatságos alakokkal fogtok találkozhatni, megcsalt, rászedett
férjekkel, bolonddá tett apákkal és gyámapákkal, kik őrt állanak az ajtó
előtt, míg őrizetök tárgya kedvesével ott benn mulat, kik árnyék után
futnak, míg a szerencsés kéjelgő furfangos terveinek kettős sikere van:
őket meglophatni és kinevethetni; s egyuttal megtanulhatjátok azon
általános előszeretetből, melylyel hasonló mulatságos olvasmányok
fogadtatnak, hogy a költő sokkal háládatosabb szerepet választa magának,
ha a könnyelműség és az édes bűnök kerítőjévé szegődött, mintha hosszú
pofát ölt, hogy morált prédikáljon s a társadalom fenéit gyógyítgassa.
Boltay mesternek volt egy kis falusi jószága valahol a hegyek között; az
első ijedtségben oda vivé el Fannyt s nagynénjével együtt ott rejté el.
Ér is az valamit.
Argusnak száz szeme volt, Danaë sziklatoronyba volt zárva; azért a
korhelység gavallér istene, Jupiter, mégis meglopta az őrizőket s ha
egyszer e nemes utánzói a görög isteneknek kitűzének egy nőt áldozatul,
hiába töröd rajta a fejedet édes poétám, miként szabadítsd azt meg?
hiába adsz neki aczélból jellemet, gyémántból erényt, valótlanságokat
fogsz mondani és nem segítesz rajta. Lődd le, vágd le, akaszd fel,
pusztítsd el a csábítót, mert meg nem menekülsz tőle különben.
Már az első hétben megtudta Abellino, hogy hová rejték előle a leányt s
néhány nap mulva már egy a házhoz tartozó cselédet kapott rajta Teréz, a
mint bizonyos gyanús külsejű levelet akart Fanny olvasókönyvébe lopni.
Azt a cselédet rögtön elkergette Boltay mester. De azután minden nap új
meg új hírre virradt; divatos urak jártak vadászni falusi laka körül, s
ezerféle furfangot gondoltak ki, hogy oda bejuthassanak; majd átöltözött
úri inasok ajánlkoztak egyszerű képpel kertésznek, majorosnak, de
szerencsére Teréz kiismerte ravasz képeiket s odacsukta az ajtóhoz
sarkaikat; vén czigányasszonyok lopóztak az udvarra, ha észre nem
vették, s mulatságképen kiveték a kártyán a tapasztalatlan leánynak,
hogy belé egy rettentő nagy úr szerelmes, a ki őt el is fogja venni.
Boltay mester ilyen dolgokat hallva naponkint, dühös kezde lenni, mint
kánikulában a bivaly. Dúlt, fúlt, szörnyű dologra készült, leüti a
derekát, a kit megkap! igen, de nem lehet senkit megkapni. Az ellenség
könnyű, mozgékony, tapasztalt, furfangos lény, ki nem fogy ki a
leleményességből, kinek nincs egyéb dolga, mint az ő rászedésén törni a
fejét, míg ő ostoba legényével, Sándorral együtt buta, mozdulatlan
állat, kik szarvakat növesztenek, hogy öklelhessenek velök. Oh a szarvak
nagyra fognak nőni; ha egyéb ok nem volna is, mely Kárpáthyt tervében
kitartásra ösztönözze, magában elég leend az, hogy e parasztbüszke
kézművesnek, ki elég szemtelen volt golyót cserélni vele, mely miatt ő
most is nagyot hall, legérzékenyebb részére, épen a szíve kellő közepére
gázolhasson. Ez jobban fog a ficzkónak fájni, mintha odalőtt volna; azt
mondhatni neki: nyomorult deszkafaragó! ime, a kit te bálványképül
tartogattál magadnak, nekem mosolyköteles rabnőm, ki téged meg sem lát,
midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet igéred neki, nekem lábaimhoz
borul s kezemet csókolja, hogy emeljem őt keblemre, s engedjem
elkárhozni ott! Jó lesz neked akkor, majd ha ráuntam én.
Nem ez-e az élet?
Boltay mester tehát nagy mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri
hintó áll meg háza előtt, melyből éltes magyar urat segít leszállani a
hajdú.
Az öreg úr nyájasan közelít Boltay mester felé, s hajdújának intve, hogy
maradjon hátra, megszólítja a kézművest.
– Ez itt Boltay mester háza, uram?
A megszólított annyira el volt gondolkozva, hogy felelet helyett csak a
fejével bólintott.
– Tán épen magával az érdemes mesterrel vagyok szerencsés szólhatni?
Boltay mester még nem jött egészen helyre gondolataiból s abban a
képzeletben volt, hogy ez az úr most őt birkózni hívja.
– Igenis, én vagyok az, nem tagadom.
Az éltes úr mosolygott, karját a mesterébe ölté s kitünő szívességgel
szólítá fel, hogy menjen be vele a házba, mert hosszú beszédök leend
egymással.
A mester engedett a szónak, bevitte az urat legbelső szobájába,
leültette, s maga eléje állt, hogy már most beszéljen.
– Legelőbb is, kezdé az éltes úr, furcsa mosolygással tekintve a
mesterre, legelőbb is essünk át azon, hogy magamat bemutassam. Azon kell
kezdenem, hogy egy ön előtt nem egészen jó hangzású nevet mondjak ki: én
vagyok Kárpáthy János… Csak tessék bátran fenhangon elmondani azt a
szedtevettét, a mi már szájára akadt. Tudom én azt, hogy az nem engem
illet, hanem az unokaöcsémet, a kit Bélának hívnak s a ki magát, a
bolond, Abellinonak keresztelte el. Önnek méltó oka van őt szidalmazni,
mert szerencsétlenséget hozott önnek házába.
– Még nem hozott, uram, szólt Boltay, s hiszem Istenemet, hogy nem is
fog hozni.
– Én is azt kivánom, de hiába, az ördög nem alszik, kivált ha szép
leányról van szó. Az én öcsém azon dicséretes szándékot hordozza
magában, hogy az ön gyámleányát elcsábítsa.
– Tudom, uram, de én is vigyázok.
– Ön, jó uram, felét sem ismeri azon ravasz módszereknek, mikkel e nagy
világban kitanult derék ifjak hasonló vállalatokhoz fognak.
– Megálljon ön uram, egyet tudok: azt, hogy ez a leány ön úröcscse miatt
zárdai életre van kárhoztatva és soha nálam nélkül egy lépést az utczára
nem teend, és ha végre megsokallom az üldöztetést, itt hagyom gyáramat,
elmegyek másik világrészbe, elhagyom hazámat, a mit úgy szeretek, a mit
jobban szeretek, mint sokan, a kik haza atyjainak nevezik magukat, de
addig uram… addig… meg ne kapjak itt a közelemben egyet azok közül a
hímes pillangók közül, mert én nemes ember nem vagyok, én párbajt nem
fogok víni, hanem összetöröm, a ki utamba áll, összetöröm, mint egy
rossz üveget; mondja meg ön drága úröcscsének.
– Megbocsásson jó barátom, én nem szoktam unokaöcsémnek izeneteket
hordani, nem is csupa pletykázás végett jöttem én ide, hanem erre engem
jól kigondolt, kiszámított terv vezérelt. Én jobban gyűlölöm ezt az
embert, mint ön. Nem szükség önnek tagadólag rázni a fejét, mert úgy
van. Bizonyára ön itt lakhatott volna holtig és én nem háborgattam volna
önt, ha eme kellemetlen viszony kapcsolatba nem hozza önnek viszonyait
Abellinoéval, a ki nekem halálos ellenségem, – én is az vagyok neki. Ez
atyafiságos viszonyt könnyen megértheti ön, ha megtudja, hogy ő apja
szép vagyonát eltékozolva, most már az én bőrömre is szedett föl egy pár
milliót párisi üzértől. Így én neki láb alatt vagyok, ő pedig nekem a
nyakamon van.
Ő azt akarja, hogy meghaljak, én pedig nem egyezem bele: lássa, ez
elégséges ok arra, hogy halálos ellenségek legyünk, s minthogy nekem
valószinűleg rövidebb útam van a halálig, mint neki, a küzdés nagyon
egyenlőtlen fegyverekkel történik. Ő nekem a minap nevemnapjára egy
koporsót küldött ajándékba, azon óhajtással, hogy használjam azt minél
elébb. Most közelget az ő nevenapja, én pedig egy koldusbotot fogok neki
ajándékba küldeni, s kivánom, hogy használja azt sokáig.
– Jól van uram, ez az ön dolga, nem az enyim, én asztalosmester vagyok,
nem fábrikálok botokat, ha koldusbotot akar ajándékozni, itt lakik a
szomszédban az esztergályos.
– Boltay mester, ne legyen ön türelmetlen; az a bot csak emblema. Nekem,
mint mondám, egy tervem van, melyet önnek meg kell ismerni. Jobb lesz,
ha leül mellém és megérti végig; így ni. Én azt akarom, hogy Abellino
hiába várjon halálom órájára és ha én meghaltam, ne ő rá szálljanak
vagyonaim, hanem valaki másra. Érti ön?
– Hogyne érteném. Tagadja ki!
– Semmit sem ért ön. A jószág ősi, azt senkire hagyni nem lehet, mert az
a törvényes örökösre marad, és eddigelé ő a törvényes örökös. Szép
örökség! megérdemli, hogy róla beszéljünk. Évi jövedelme fölmegy másfél
millióra.
– Másfél millió! kiálta fel elszörnyedve a kézműves, s rábámult a
főúrra, mintha alig hihetné, hogy ez ember legyen az, kinek másfél
millió évi jövedelme van.
– Úgy van, másfél millió vár arra, a ki engem örökölni fog és engem még
a föld alatt is üldözni fogna azon gondolat, hogy őseim vagyonát,
melyért nálamnál jobb elődeim vére hullott, egy méltatlan utód szórja a
szelekbe, oszsza darabokra, juttassa idegenek, tőzsérek, uzsorások
kezeibe és épen ugyanaz, a ki halálom fölött nem sírni, hanem tombolni
fog! Én meg akarom őt fosztani ettől az örömtől.
– Én adjak tanácsot, uram?
– Nem szükség. Ön csak hallgassa, a mit én beszélek.
– Másfél millió! sóhajta fel a kézműves, alig hallva, a mit a főúr
azután mondott. Nem a vágy, nem a kivánás sóhaja volt az, hanem a
rémületé, az elszörnyedésé! Ha ez elképzelhetlen összeg azon ember
kezére jut, mennyi rosszat lesz hatalma elkövetni! ily lesujtó
mennyiségű kincs ellenében mit nyomhat az erény, a szegény ember
akarata, becsületessége? hisz a kinek sok pénze van, az mindent
megvehet, az előtt semmi sincs lehetetlen! Ezért sóhajta a kézműves oly
önkénytelen: másfél millió forint!
Kárpáthy megfogá a kézműves karját, hogy jobban ráfigyeljen.
– Egy mód van, mely Abellino számadásain veres keresztet fog végig
húzni, mert én őt a vérig, a szívig akarom sérteni, a hogy bántott ő
engemet, és ez nem lesz egyéb, mint hogy én megházasodom…
Itt megállt Kárpáthy beszédében s hátraveté a karszékben magát, mintha
várná, hogy mit fog reá mondani a kézműves? Az csak fejével bólintott
rá, mintha tökéletesen értené a dolgot.
– Ha énnekem gyermekem talál születni… folytatá Kárpáthy, halk elnyomott
hangon, s azzal egyszerre kitörő vidámsággal csapott az asztalra; hah!
ennél a gondolatnál újra kezdek élni! Én nem vagyok bigott ember uram,
de midőn halálos ágyamon feküdtem, égből megjelent tünemény adta nekem e
biztatást és hogy visszatértem, emberek csodájára a halál országából,
midőn már mindenki hitte halálomat, és magamhoz tértem, erőt, kedvet
kaptam az élethez, bizonyítja, hogy nem volt e jelenés hiú álom. Meg
fogok házasodni, és most hallja ön, a mi e részben önt érdekli.
A kézműves agyában merő zavar volt, ennyi szokatlan fogalom és sejtés
következtére.
– Önnek fiatal gyámleánya van, kit Abellino üldöz, kire kortársai
fogadásokat tesznek, mint lóversenyeken szoktak, hogy ki nyeri el
hamarább? ki ellen finom összeesküvések vannak forralva, láthatlan tőrök
kivetve minden lépten-nyomon. Én meg akarom hiúsítani e léha üldözést,
oly menhelyt akarok neki adni, a hol őt Abellino öcsém, bárha nyitott
ajtó ablak várna is reá, nem fogja felkeresni, s ez az én házam.
– Hogyan, uram!
– Én nőül kérem öntől gyámleányát.
– Mit?
– Törvényes hitestársamul. Engem hosszú éveken át «jó bolond» czímmel
ismert a világ, a még hátralevő napokat szeretném arra fordítani, hogy a
bolond czímet kiköszörüljem nevemből.
Boltay mester lassan felállt az asztaltól.
– Uram, nagyságod ajánlata engem megtisztel és meglep; ön másfél millió
évi jövedelem ura, ön megérthetlen gazdagságú úr, ön a bibliai Nábob. De
én tudom, uram, hogy a gazdagság nem boldogság. Én ismertem egy szegény
leányt, kit szülei az idén gazdag úrhoz adtak nőül, s tegnap a Dunából
vonták ki mint öngyilkost, és gyámleányomat boldoggá akarom tenni, de
kincsért, gazdagságért el nem adom.
Kárpáthy ülve maradt, s nyájasan fogá meg a kézműves kezét.
– Üljön vissza helyére, derék Boltay mester. A mint ön arczát megláttam,
már készen voltam ezen feleletére. Ön bizonyosan boldog, nyugodalmas
sorsot készíte előre gyámleánya számára, s az dicséretes öntől. Ön rá
akarja hagyni nem megvetendő birtokát, üzletét, tán egy derék,
becsületes, munkatudó, józan fiatal embert is szemelt ki számára, kinek
karján az élet csendes ösvényén végig vándoroljon; de a sors nincs többé
az ön hatalmában. A leány szerencsétlen családból eredett, véribe van
oltva születése óta a könnyelműség; nevelése nagyravágyás, élvhajhászat,
fényleni törekvés iskolájában történt, a szigorúbb évek csak elnyomák,
de el nem feledteték vele az emléket, az indulatokat, miket magával
hozott. A bűnt ünnepelve, a szigorúságot kinevetve látta; ez rossz
tapasztalás, uram, s nagyon erős szív kell hozzá, hogy az édesre valaki
azt mondja, hogy ez a keserű és a keserűre, hogy ez az édes. Talán
meglehet, hogy ha ön gyenge gyermekségétől fogva szigorú elveiben
nevelheté a gyermeket, akkor jót állhatna erényei, szegény sorsával
elégültsége felől; de hisz ön oly korban vette őt gyámsága alá, midőn a
szív már ismer! s nincs a világnak oly bűvésze, a ki őt ez ismerettől
többé megfoszthassa. A leány lelkében már gyökeret vert a nagyravágyás,
a fényleni, kitünni törekvés. Nem vette ön észre, mint hidegült el
egyszerre a választott szegény ifju iránt, a mint e gondolatot fejébe
vette, hogy ő világtól irigyelt, ünnepelt szépség lehet; eleinte azt
hivé, hogy ezt önmaga, művészete által fogja elérni, most már
alkalmasint nem hiszi, mert valaki tudtára adta, hogy hangja alig
tartozik a tűrhetőbbek közé, de az ösztön ott maradt lelkében, fényleni,
pompa, kényelem közt élni. Még most visszaborzad az úttól, melyen azt el
lehet érni, de majd eljönnek az unalom, a szenvedély, a vér követelései,
néha az elkeseredés, egy önfeledő pillanat, melyben a szív rossz
tanácsadóira hallgat, s ki fog akkor egy leányt megőrizhetni az eséstől,
a ki maga is akarja, hogy elessék?
– Nem hiszem, uram, nem hiszek semmit, a mit ön mondott. Érzem, hogy
igazat mondott, de mégis tagadom. Való! úgy van az általánosan, a hogy
ön mondá, de az én védenczem kivétel leend.
– Nem vitatkozom. Ön tudni fogja, hogy védenczének legtöbben sietnek
alkalmat nyujtani a bukásra, mert szépségének híre a legmagasabb körökig
felhatott és egyuttal erényeié. A patvarba! az erény a legingerlőbb
csalétek! soha se beszéljetek egy leány erényeiről, ha azt nem
akarjátok, hogy a tolvajok fölkeressék és ellopják azt tőle. Ime, én nem
kivánom, hogy gyámleányát akarata ellen hozzám nőül adja, sem hogy
biztassa rá, csupán egyszerűen adja tudtára ajánlatomat így: egy gazdag
főúr kér tégedet nőül; a kérő nem fiatal, nem szép, nem szeretetreméltó,
bátran lehetne nagyapád, azonban iránta semmi egyéb kötelességet nem
vállalsz magadra, mint hogy nejévé esküszöl, és őt tisztelni fogod. Ha
kivánod, két külön vármegyében lakhattok egymástól, s egyébkor akár ne
is lássad, mint mikor te keresed őt fel. Hiszed-e, hogy az úri név
fénye, a gazdagság hatalma boldogítni fog? Akarod-e ez ajánlatot
elfogadni? Ha a leány azt mondja rá: «nem!» úgy én megnyugszom
válaszában, elhallgatunk e dologról, én nem fogok vele többet
alkalmatlankodni. Ennyit megtenni önnek gyámapai kötelessége. A
válaszadásra egy heti határidőt hagyok. Egy hét mulva ezt a bizalmas
emberemet, ki itt a hintó mellett ácsorog, fogom ide küldeni, mert a
netaláni kosarat mégsem szeretném magam hazavinni, azon kérdéssel, hogy
ezen brilliant gyűrűmet nem feledtem-e itten? Ha a válasz tagadó, akkor
ön visszaküldi tőle a gyűrűt, ha pedig ajánlatom elfogadtatik, akkor azt
válaszolja, hogy jőjjek érte magam.
Ezzel fölkelt a főúr, s barátságosan megszorítván Boltay mester kezét,
ott hagyá őt összevissza zavart gondolatai martalékául.
Boltay nyugtalanul kezde el alá s fel járkálni. Mit cselekedjék? Érzé
magában, hogy Kárpáthy igazat mondott. A leány a csábító képnek nem fog
ellentállhatni, és az ajánlatot bizonyosan elfogadja. És nem leend
boldog. Mi által lenne az? Ha férje sokáig él, s ő hű marad, szomorú
hervadás fogja megölni; azon körben, melybe csak a vak szerencse emelte,
le fogják nézni, megvetik, mint kinek szépségén kívül semmi érdeme; ha
elfogadja azt a hódolatot, a mivel a szépségének áldoznak, mennyit
veszít? lelke öntudatát adja érte, a gazdagság nem fogja kárpótolni azt,
meg fogja bánni, hogy eladta azt, mit újra megvenni nem lehet, élte
nyugodalmát; pedig el fogja adni, ha az ajánlatot megtudja; – egy
gyermek lelke még elkábul ennyi fény előtt és azután az ajánlat
tiszteletreméltó, egyike a leggazdagabb főuraknak kinál meg egy szegény
családhagyott polgárleányt ősi nagy nevével: ki nem tartaná azt
szerencséjének? Bizonyára a világ őrültnek fogná mondani, a ki ezt
visszautasítaná.
Már azon gondolatra kezde jőni, hogy eltitkolja azt egészen a leány
elől. De nem, az méltatlan dolog volna, hazudni emberséges ember nem
szokott.
Hirtelen jó gondolata jött. Úgy van, ez elejét veszi a bajnak. Sietett
Sándort felkeresni.
A derék ifju épen remekét végzé be, egy pompás iróasztalt, gyönyörű
faragványokkal, meglelhetlen rejtek fiókokkal. Egészen el volt művébe
merülve.
– Sándor, szólítá meg az ifjut a mester, remeked valóban remek.
– Büszke vagyok rá. Éjjel-nappal erről gondolkozom.
– Éjjel-nappal? És semmiről sem gondolkozol másról?
– Én? Miről gondolkoznám?
– No teszem fel arról, hogy holnapután már mester leendesz.
– Arról bizonyos vagyok.
– Hát ahhoz mit szólsz, hogy ha én neked egész üzletemet át akarnám
adni?
– Ah uram, ez tréfa. Miért adná ön azt át nekem?
– Mert látod, én már meguntam a bajlódást, s szeretném fiatalabb
vállakra rakni a gondokat. Te viszed helyettem a munkát és azután a
jövedelemben osztozunk. Látod, ilyen ravasz vagyok én. Fáradság nélkül
akarok jutni a jövedelemhez.
– Azt tehetem, mint eddig, azért nem szükség osztoznunk.
– De ha én úgy akarom. Látod, nekem nincs fiam és te egészen oly fiu
vagy, mint a milyet szeretnék, ha volna nekem.
Sándor szeliden vonta ajkaihoz az öreg kezét, melyet az fejére tett,
mintegy áldásképen.
– És aztán, folytatá a mester, milyen derék lesz, ha te asszonyt hozasz
a házhoz és én nekem gyönyörűségem lesz házi boldogságban, a milyen soha
sem volt.
Sándor felsóhajtott.
– Sokáig kellene még akkor élnünk, jó uram, hogy azt megérjük.
– Eredj no, mit beszélsz, csak nem akarsz nőtlen maradni örökké? Ugyan
ne csinálj olyan szent pofákat! Én előttem akarsz titkolózni? én
előttem, a ki keresztül látok rajtad, mint egy pohár vizen? Hiszen azt
is tudom, hogy kit szeretsz? No kimondjam? Ne légy hát olyan gyáva. Mit
sóhajtozol esztendő számra? Neki kell rukkolni egyenesen! Megmondani a
leánynak, hallod-e szívem, én szeretlek, el tudlak tartani, ha hozzám
jösz, semmiben sem lesz fogyatkozásod. No! vagy jobban szereted, ha én
kérem meg helyetted? Én azt sem bánom, leszek szivesen násznagyod, még
ma megkérem a leányt neked s holnap fogadom, olyan kézfogót csapunk,
hogy még az angyalok is tánczolnak örömükben.
Mint látjuk, Boltay mester kérdezett és felelt is magának. Sándor nem
szólt egy szót is, lesüté szemeit, elhalványult, némán megszorítá Boltay
mester kezét, azután kifordult a szobából; ki tudja, mi baja lehetett?
Boltay mester csak víg képet csinált ez ideig, de midőn a fiu elment,
két könycsepp esett ki a szeméből. Ő is sejté, ő is félt a gondolattól,
hogy Sándor reménytelenül szeret.
És mégis ezt tartá mentő gondolat gyanánt.
Kárpáthy ajánlatát el nem hallgathatja Fanny előtt, de mégis, ha egy
megelőző kérő ajánlatára a leány igent mondana, akkor, ugy-e bár, nem
volna szükség im e másodikkal megismertetni?
Tehát előbb meg fogja Fanny kezét Sándor számára kérni, hátha a leány
mégis érez iránta valamit? Ha visszautasítja, mondhatja azt, hogy nem
érez semmit az ifju iránt, de akkor a második ajánlatra mit fog
mondhatni? lehet-e szerelmes egy hatvankilencz éves aggastyánba, midőn a
deli ifju iránt szíve hidegségével védi magát?
A terv jól volt fogalmazva.
Boltay még az nap kiszekerezett falusi tanyájára, mely egy kellemes kis
völgyben fekvék a Kárpátok között, védenczét felkeresendő.
A falusi élet gondjai és élvei egészséges tápot nyújtottak Fanny
kedélyének; erdő, mező látása, az együgyű paraszt emberek beszéde, a
rendes és mégis változatos foglalkozás enyhébb, tisztultabb gondolatokra
szoktaták lelkét: a hiúság, nagyravágyás, divatszenvedély, ezek a
műveltség fattyai, elvesznek, eltörpülnek a szent természet ölében.
Fanny messziről eléje futott Boltay mester szekerének s lehúzva őt
kocsijáról, vidám, nevető, gyermeteg tréfával hordta körül gazdaságán,
kertjén, udvarán, szérűin, pirospozsgás jó kedvvel mutogatva neki sorra,
hogy felszóratta a gabonát a szérűkön, be is mérte, rovást vágva róla,
mekkorát nőttek a nemes oltványok a faiskolában, hány rajt eresztettek a
méhek, befőzött gyümölcsei hogy állnak szép rendben az éléstárba téve,
milyen szép len termett, hogyan fonatja ezt a télen gyolcsnak, sávolyos
abrosznak!
Boltay megcsipkedé a leányka arczát, mely oly kemény volt, hogy alig
foghatta meg. Látszik, hogy most kevesebbet szokott ábrándozni.
– Milyen jó gazdasszony vált belőle. Nézze meg az ember, hiszen te
mindenhez értesz már a világon. Dejszen téged már férjhez lehet adni.
– Férjhez ám, nevete Fanny, pajkosan kapaszkodva Boltay mester nyakába,
s megcsókolva gömbölyű piros ajkaival annak borostás orczáját; vegyen el
Boltay bácsi, magához mindjárt hozzá megyek.
– Eredj te golyhó, szólt, alig birva jó kedvével a mester. Vénebb vagyok
én már, mint az apám. Majd keresünk neked valakit, a ki hozzád illik.
– Jó lesz biz az, Boltay bácsi, mentül előbb, annál jobb; hanem menjen
be most előbb Teréz nénihez, én addig futok a vacsorát elkészíteni.
Azzal a legcsintalanabb pukerlivel lehajolva, megcsókolá a mester kezét,
s trallázva, szökdelve tünt el a konyhában, mint egy gyermek, mint egy
gondtalan gyermek.
Boltay mester sietett Terézt felkeresni. Fanny egész a terítés idejéig
nem jött a szobába, csak akkor jelent meg egy perczre, körültekinteni,
ha minden rendben van-e az asztalon. Boltay mesternek elég ideje volt ez
alatt Terézt az érdeklő helyzettel megismertetni.
A főúr ajánlata ezt is leveré. Sokkal fényesebb volt, sokkal nagyobb
szerencse, mint hogy egy nyugalmas, csendes házi boldogságot el ne
lehessen érte hagyni. Ennyi ragyogvány, hatalom mellett még a szégyent
is lehet felejteni, hát még ha vele együtt a jogos tisztelet
ajánltatott.
Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is igérni. Sokszor próbálta Teréz
a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifju nevét; a leány
hidegen maradt, dicsérte, becsülé, de ez nem szerelem.
Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányávál,
példálózva előtte tréfás czélzatokkal, mikre a lányka hasonló tréfával
tudott megfelelni. Végre a cselédek elhordták az asztalt s hárman
maradtak együtt.
Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a
lányka két kezét, s oda voná őt maga elé.
– Neked kérőd van; mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit
sejtessen vele.
A leány felsóhajtott és nem felelt semmit.
– A kérő derék fiatal ember, becsületes, tisztalelkű ifju, jómódú,
munkás kézműves és a mellett deli, férfias alak, s mi legtöbb, téged
régóta igazán, híven, forróan szeret.
– Tudom, Sándor az; szólt közbe a leány.
Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a
leány e titkot tudhassa.
Vártak mind a ketten Fanny szavára.
– Szegény Sándor! sóhajta a leány.
– Miért sajnálkozol rajta?
– Azért, hogy engemet szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb
leányt, a ki őt boldogítani tudná.
– És te nem akarnál hozzá menni? kérdé az öreg elszomorodva.
– Ha önnek örömet szerezhetek általa, – hozzá megyek.
– Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiu oly derék
legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba ficzkó,
a milyen más munkás ember szokott lenni: ez külső országokon járt,
akárki előtt megállhat… s téged mennyire szeret!
– Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom
szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő
is, én is.
Boltay felsóhajtott, s kis idő mulva alig érthető hangon mondá:
– Úgy ne menj hozzá.
A két öreg szemeiben önkénytelen köny csillogott, mindketten úgy
szerették e két ifjut, mint tulajdon gyermekeiket, úgy szerették volna,
ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképen akarja.
Fanny megsajnálta könyező gyámjait s térdre omolt Boltay előtt, fejét
annak durva kezére nyugtatva.
– Háládatlan vagyok, ugy-e, hogy nem tudom szeretni azt, a kit önök
szeretnek? de háládatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem s
boldogtalanná tenném.
Mindketten hallgattak.
Mikor egy fiatal leány ily tömött syllogismusokban tud már beszélni
szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról
gondolkoznia és semmi se jő neki többé véletlenül.
Boltay végig simítá izzadó homlokát kezével s erőltetett nyugalommal
szólt:
– Kelj fel, leányom. A szívet erőltetni nem lehet, nem is szabad.
Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk
másról. Egy másik kérőd is van.
– Ne is szóljon róla, atyám! vágott közbe, Boltay nyakába borulva a
leányka. Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök
is szeretnek, s a kit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit. –
Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké
élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és
nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne
űzzenek, ne verjenek el maguktól. – Engem nem fog senki nőül kérni, a
kiért én önöket elhagyjam.
– Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged
szerencsédről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit
«szerencsének» nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű,
méltóságos czímű férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végig utazik
s jövedelme másfél millió.
Fanny lesüté szemeit s fejét tagadólag csóválta. Aztán hidegen, okosan
felelt:
– Az szerencse volna, de nem boldogság.
– Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet,
magas állást igér.
– Ki az?
– Neve nem épen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr
okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja:
Kárpáthy János.
Itten épen felkaczagott a leány.
– Ah, az a kövér pók-termetű ember!
– De – termete megjavult egy idő óta.
– A kit olyan nagyon bolondnak tartanak!
– Sőt meg is okosodott.
– Örökké iszik és parasztleányokkal vígad.
– Megváltoztatta életrendét.
– Ah, édes gyámapám, ez ugy-e bár, csak tréfa volt? vagy ha komoly
dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem
venni, hogy egy «jux»-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem
vagyok elég olcsó!
S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől
ragyogó szemeit legelteté királynői termetén.
Utoljára Boltay mester maga is kaczagott, olyan jó kedve támadt.
Fanny csintalanul oda ült a jó öreg ölébe.
– Lássa Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához
hozzá megyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most
Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.
Boltay mester kaczagott, hogy a könyei csurogtak bele. Tehát még sem
igaz, a mit a vén tapasztalás, mint érczből öntött valóságot állít fel.
Tehát egy gyermek lelke is lehet erős s megvetheti a gazdagság
ragyogványát akkor, midőn csak kezét kelle kinyújtani, hogy a hatalmat,
mint jegygyűrűt ujjára vonják.
– Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha
ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.
– Adjak kosarat hozzá? kérdé a dévaj leányka.
– Nem szükség, megérti így is, nevete a mester; még a jó Teréz is
nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.
Boltay mester magán kívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor
miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt
tanusított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag
úrnak elmondhatni: íme te másfél milliót igértél gyámleányomnak arcza
rózsáiért, köszöni, nem adja el! Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni
azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos
néhány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!
A leányt összecsókolák mind a ketten s jó éjt kívánva egymásnak, kiki
saját szobájába távozott.
Az éj előre haladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah de nem volt ideje
az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.
Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog
tartani, mintha város szájának készülne.
Teréz lelke eltévedezett a mult és jelen eseményei közt, látó világot
akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leány szív
világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó?
mi az ösztön, mi az akarat? titkok, miket maga sem ismer, tettetés,
melylyel önmagát is ámítja és hiú ábránd, mely valónak látszik, ki birna
ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert,
férfit, nőt, nehéz; ifju leányt lehetetlen.
Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei.
Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt,
az ég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék[1] előjönnek berkeikből, s
kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok
hamvát, s az a vén ember ott a holdban pengeti az ezüst sugárokat; mikor
ezüst felhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém
a fekete éji pillangón repkedve;… mikor a fiatal leányok nem tudnak
aludni és álmodnak ébren.
Hol jártak a szűz lélek tétova gondolatai? Jártak-e a boldogság,
jártak-e a szerelem útján, tévedeztek-e a hallottak nyomán, követték-e
nyomról-nyomra a tudás, az emlék száraz, poros nyomait, vagy repkedtek
szanaszét a csillagos jövőbe? repülve az ég felé, melyről azt hiszi a
gyermek, hogy az a földre köröskörül lehajlik.
Csak egy eszme, egy gondolat élt most is szívében. Azon férfi arcza, kit
szeretett, kinek alakját imádata virágaival felkoszorúzá, kit nemesnek,
nagynak, dicsőnek képzelt magában, kinek emlékével teli volt szíve,
kinek mosolygó képe mindannyiszor felkeresé, midőn élő arcza nem volt
körüle, s oly jól esett azon megnyugodni.
Nem jutott eszébe akkor a gyámapa által tudtul adott kettős ajánlat; a
magányos órák ihlete kitörölte emlékéből a szomorú ifju arczát és a bohó
vén emberét, kik őt nőül akarják venni.
És ilyen a világ. Egy ifju szeret egy leányt, de a leány másba
szerelmes, és azon más tán ismét reménytelenül eped, és ez így megy
tovább az életen keresztül és senki sem tud boldog lenni, és így fut
egyik csillag a másik után, és soha sem éri el egymást.
Hol lehet most ő, az ismeretlen, – a megnevezhetlen, – az
elfelejthetlen? Bizonyára sejtelme sincs arról, hogy egy szív titokban,
bánatban utána eped, mint egy holdnak nincs tudata a kórosról, ki
sugarait követi, s szédítő örvények fölé hág, hogy hozzá közelebb
legyen.
Legalább közel lehetne hozzá!
Milyen boldogok azon nagyvilági hölgyek, kik őt mindennap láthatják,
vele beszélhetnek, őt bámulhatják, tisztelhetik; tán van közöttük
választottja? Nem, senki sem szeretheti őt oly igazán, oly igazán! mint
ő tudná szeretni. Nem mondaná azt neki soha, de szeretne meghalni bele.
Csak egy könnyű karczolás a szíven, minő a rózsa töviseé, s azután
mindig az édes fájdalomról gondolkozni, míg végre a seb halálossá válik,
naponkint jobban elhervadni bele, lehullani, sírba dőlni, hogy csak
akkor tudná meg, mint volt szeretve, s azután ott a csendes hant alatt
hallgatni a lágy zokogást, mit a szánó méla részvét hoz a sírkövi
oltárra?
Miért nem juthat ő ily közel hozzá soha?
Soha?
Egy különös gondolat szállta meg egyszerre lelkét.
Hát olyan magasan volnának ezen fényes világkörök, s annyira zárva
minden út, melyen oda jutni lehet, hogy az imádó vonzalom soha sem lehet
egyébbé halandó néma vágynál, mely hasonlatos a holdkóri delejhez…?
Hiszen ő neki csak egy szavába kerülne, hogy az előkelő termek
legbüszkébb küszöbei megnyissák előtte ajtaikat, s ő egy rangban, egy
légkörben álljon azon magas, azon irigyelt delnőkkel, kiknek szabad
látni az arczot, hallani a hangot, mely imádott bálványáé, kiknek szabad
szemeinek pillantásaival találkozni, előtte elpirulni, őt tekintettel
kisérni mindenüvé s titokban önelégülten szívni fel a halálos mérget,
mely a néma szerelemből támad.
Végig borzadt.
Az éji hideg szellő futott tán végig gyöngéd tagjain?
E czél el volna érve, ha ő Kárpáthynak nyújtaná kezét. Egy lépéssel az
elérhetlennek vélt csillagba emelkedhetik.
Visszataszítá e gondolatot. Csak egy perczig tartott az lelkében s
kitörölte onnan.
Mit mondanának jó rokonai, Boltay, Teréz? Ha megvetve a derék, férfias,
nemesszívű ifju ajánlatát, pénzért, ragyogványért egy nem szeretett
aggnak nyújtaná kezét. Pénzért, nagyravágyásért.
De mégis. Vannak másfelől rokonai, kiket e lépés boldogokká tenne,
gyalázattól, késő nyomortól, tán kárhozattól mentene meg: anyja és
testvérei.
Őket, ha gazdag lenne, kimenthetné azon irtózatos sorsból, melybe
sűlyedve vannak… Így suttogott az ingerlő ábra.
És a bosszú, a megtorlás: találkozhatni azon emberrel ott, ki őt
meggyalázni, társai nevetségévé tenni akarta; ki reá fogadást tett, s
azt lenézhetni saját világában, – éreztethetni vele mélységes
megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot egy vele egyenlő
név teszi jogossá és egy kezei közül kiragadott hatalom súlyossá,
élessé, eltűrhetlenné.
Okoskodjál, okoskodjál jó hajadon. Fogva vagy már.
Nem szülői s testvérhajlam, nem bosszúvágy az, a mi téged vezet:
szerelem viszi előtted a napfáklyát,[2] az fog vezetni jó és rossz
világokon keresztül, a többi mind csak ámulat.
Hitesd el magaddal, hogy áldozatból teszed e lépést, mondjad azt is,
hogy gyámjaidnak nem akarsz terhére lenni: képzeld el, hogy oly állásban
mennyi jót fogsz majd tehetni szükséget szenvedőkkel, boldogtalanokkal,
ittasítsd meg lelkedet a világ gyönyörképeinek tündér-eszméivel… Mind
ámítás az. Szerelem visz téged arra, hogy szerelem nélkül egy gazdag
aggastyán kezébe tedd kezedet, s Istent kisérteni mégy, midőn az oltár
előtt e szót kimondod: «szeretem», és akkor másra gondolsz, mint kinek
kezében remeg kezed…
Menj fátumod után!
Valahára alszik az egész ház. Álmodjatok. Az álom jó tanácsot ad.
Te lásd magadat boldog unokákkal játszó örömapának, te álmodjál zárdai
csendes nyugalomról, te pedig álmodd magadat ifjadhoz közel; egyik az
egyik csillagban, másik a másikban. Az álom jó tanácsot ad.
Másnap reggel különös meglepetés várt a két öreg gyámra. Fanny megkéré
Boltayt, hogy ha Kárpáthy János elküldend gyűrűjeért, azt ne küldje neki
vissza.