Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta
fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán,
mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:
– Jaj!
És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten,
észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy
polgár oda is szólt neki:
– Mi baja kérem?
Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem
szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt
mondta vissza:
– Tavasz van!
Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga
furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok
mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és
orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen
gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond
felmutatott az égre:
– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap
átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.
Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az
égen semmi.
– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?
– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha
szaglászna valami szag után és azt mondta megint:
– Vasárnap. De jó a vasárnap.
A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap.
A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a
vasgyürüben, amelybe állitották.
– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem
láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A
fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet
furulyált.
– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte
a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből
figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte
őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt,
népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg
egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint
a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják nekik és vig
civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a
jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad
emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az
uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és
elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond
a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit
könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek
és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó
tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána
akarna menni a madárnak.
Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy
könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette
fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen
hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten
és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a
fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:
– Emberek, emberek!
A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták
tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek,
szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek,
emberek.
A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a
langy tavaszi széllel és a szeme teli volt az égi fényes kékkel és a
füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön,
hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond
előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az
italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők,
kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és
kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél
volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra
fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne
mellébe rejtve:
– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy
orditani kezdene.
Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők
mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették,
hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve
gondjaikba.
Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a
bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s
ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna
neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek
tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő,
nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni,
megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg
nem fogták.