Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg
kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan
erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én
magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben.
Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng
bensőmben: óh!
Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét.
Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van
és csalódás és alázat.
Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed:
jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő
hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A
másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek
vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.
Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár
az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy
szárnyal odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a
világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly
szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt
mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem,
fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.
Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy
hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És
mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál
már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai
rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat
ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket
és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én
két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott
hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?
Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni.
Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én
nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni.
Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást,
mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az
én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és
olyan csodálatos.
A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő
lát az ő tapintásával, látja, hogy ember vagyok és nem bántani akartam
érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog
hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé.
Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot
átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.
Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett
rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk
mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék
lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.
Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek
rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam
lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre,
barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy
lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ.
Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind
boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel
inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő
tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.