Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány
hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban
földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az
ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge
lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés
rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és
zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona,
abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana.
Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt
vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne
semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette
volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt
felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság
és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint
visszahivja Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen
néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel
elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a
hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan
esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad
Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek
közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja
mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló,
tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és
hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való
háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül
emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a
megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha
nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres
papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak,
amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete
éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az,
hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes
világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és
fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett
felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek
szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan
andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a
lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.
Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt
testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő
bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A
népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba
ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték
Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült
volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban
éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust
Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt,
tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt,
történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad
lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság
eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A
hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban
örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a
természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki:
Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő
vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf,
halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt,
Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással
szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az
istenibb?