Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk
lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi
lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös
szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a
szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a
mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem
reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog,
instálom csak nézzen igy szépen egyformán fölfelé, csak énrám nézzen
könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga
mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is
elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk
exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a
rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel
dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy
bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska,
büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot
alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy
Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a
rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány
szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni,
nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes
tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok
teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a
trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a
Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és
footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után
született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is
szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán
emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok
bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület!
Azokat meginditották fiatal emberek, vagy még fiuk, olyan valakik,
akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők
tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és
leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik
az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy
zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják,
ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják,
hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van
az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd,
örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek
magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom,
kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton
cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük
olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az
utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?),
mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton
kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat,
mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ
hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang
nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki
müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek,
tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan
szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol
csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem
is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé
soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a
Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé
tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a
felvételen, igazán, igérje meg.