A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia
körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott
hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást
meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos,
minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább
a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel
nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a
nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen
sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a
két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az
élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani
s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy
hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü
népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban
is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt
egyfelé figyel mozgás nélkül.
Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék,
trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt
a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban
népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a
dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot
tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak,
amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket
lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket,
és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek
onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap
mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok.
Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj
de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia
csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom
minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete
asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik
oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly
esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás
cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt
felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek
ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga
fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg
szakácsnéfélék állottak ott a tömegben, ott az összevissza rendezett
tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt,
botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó
idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy
hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind
hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind.
Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni,
melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik
hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit,
mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s
elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt
zárva.
Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint
az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte
őket.