Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak
akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába
mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon
bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász
és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy
mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint
a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét
őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál
van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed,
elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy
számit előtted mindaz, ami történik.
Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva,
saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az
angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz,
akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy
ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve
megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó
helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal
mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel
küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre:
igen.
Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem
akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked
fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a
csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér
soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön,
csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével
verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a
bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége
várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy,
sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az
életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására
hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell
dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem
az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és
bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A
kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no,
no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert
a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták
családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában
aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a
szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A
szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék
neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se
hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak
annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése
közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai
társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen
olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései
őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való
különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok
felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint
azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a
tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a
napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az
emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés,
mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg
mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor
szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy
ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az?
Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán.
Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon
ülő valakinek:
– Pszt. Álljon csak meg.
Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé.
Megint csak szólitod:
– Hallja. Álljon meg hát. Hé.
Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs.
Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána,
nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult
fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s
tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem
felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.