Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek
sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban.
Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk:
szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom
pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon
mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan
a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete
borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak,
fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart
kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy
ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött
karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró
pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés
kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább
szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a
hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva,
nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja
számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén,
soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek,
teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt
tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és
fájdalmas játékai.
Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik
élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon
gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha
közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy
ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni
szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha
hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla
panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári
vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak
e tulságos télben.
Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az
ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És
nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen
előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük,
kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák
nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki
másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a
kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a
bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a
maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult.
Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett
mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és
vigaszából.
De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések
is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó,
hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat
emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a
szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének,
el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor
igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg
volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz
kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon
illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és
összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei
nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan
népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik
hogy a legjobb dolgunk van a világon.