Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső
zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos
csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség
közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem
törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe
nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó
kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból
regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból,
mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen.
No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban
elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A
világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy
sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét,
leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték
feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig
vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak.
Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet
a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az
ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily
szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom
magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.