Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden
éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél
felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak
szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad
hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat
és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket,
hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy
az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem
sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha
közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált
csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai
még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák
zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza
zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló
kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem
látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék
elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az
ember.